DR. BARÁTH ETELE
DR. BARÁTH ETELE
DR. BARÁTH ETELE (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Képviselőtársaim! Köszönném a lehetőséget, hogyha örömmel és nagy boldogsággal önként vállaltam volna, de én azt gondolom, hogy ebben a nemzeti ügyben szólni nem egyszerű és igazán nem annyira örömteli, mint esetleg sokan gondolják.
Osztom azoknak a véleményét - az eddig elhangzottak hangnemében folytatva -, akik azt mondják, hogy ez a politikai vitanap egy nagyon jó alkalom arra, hogy ne csak egymás mellett beszéljünk el, hanem egymáshoz is szóljunk, és mindenféleképpen egy nagyon jó eszköz, és bizonyítja a magyarországi demokrácia létezését és azt, hogy egy ilyen politikai vitanap a társadalom széles rétegeihez is szólni fog. Én abban bízom, hogy itt nemcsak a zöld mozgalmakról lesz szó, hanem szó lesz a magyar tudományról, a magyar vízmérnökök becsületéről; szó lesz azoknak a területfejlesztési szakembereknek a tisztességéről is, akik ezt megelőzően hosszú időt és energiát koptattak már több mint húsz éve ennek a nagyon nehéz kérdésnek a komplex megítélésére.
Szeretném hangsúlyozni ennek az ügynek a komplexitását, hiszen tudvalévő az, hogy soha nem egyes elemeknek a kiragadása volt sem ennek a hatalmas és elítélhetően megalomán mérnöki létesítménynek a megtervezésében, hanem mindig bizonyos tényezők szoros összefüggése határozta meg az ítéleteket.
Ezzel tulajdonképpen azonnal vitába is szállnék az előttem szólóval, mert én azt gondolom, hogy nincs ennek a létesítménynek egyetlenegy olyan eleme sem, amit önmagáért véve konkrétan és azonnal gazdaságosnak lehetne megítélni. Amikor elhatározták, hogy megépítik, még akkor is kölcsönhatásokban gondolkoztak és nem egyes elemek kiragadásában. Ez a komplexitás pediglen az 1977 óta eltelt időszakban még bővült a politika súlyos terheivel is.
Engedtessék meg nekem, hogy háromféle "minőségben" szóljak. Az egyik az, amiről soha eddig az utóbbi időben nem hallottam, hogy szólt volna bárki is: ez pont ez a komplexitás. Azok a célkitűzések, amelyek megjelentek a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer műszaki terveiben, egy nagyon általános és átfogó gazdasági környezetbe voltak akkoriban ágyazva. Nevezetesen arról volt szó, hogy a víz védelmén, az árvízvédelmen túlmenően például a hajózás célkitűzéseihez tartoztak Győrben, Budapesten és Almásfüzitőn kikötőépítési szándékok, a kikötőhöz tartoztak szolgáltató- és ipariterület-fejlesztések, a Szigetközben és a Dunakanyarban tartozott hozzá idegenforgalmi fejlesztés, tehát minden olyan, ami egy ilyen nagy műnek a gazdaságosságát, a nemzeti léptékét megpróbálta a multiplikátor hatásokon keresztül kibővíteni.
Én azt gondolom, hogy amikor energiatermelésről van szó, akkor nyilvánvaló, hogy figyelembe kell venni mindazt, amit Magyarország egy kikötő építése kapcsán Győr térségében vagy bárhol máshol is összefüggően mint regionális hatás elérhet. Feltétlen gondolni kell arra, hogy a politikai dimenzió, amivel kibővült a különböző célkitűzések rendszere, ez gyakorlatilag azonos lehet egy Bécs-Budapest tengelynek az európai léptékű fejlesztésével, és mindenféleképpen alátámasztandó azokkal a szándékokkal, amit a miniszter úr is elmondott a bevezetőjében, nevezetesen nem mindegy, hogy Szlovákia és Magyarország együtt old-e meg egy ilyen problémát, vagy mi külön-külön fogunk ezzel megküzdeni.
1974-78 között kidolgozásra kerültek azok a komplex tervek, amelyeknek a hiányát ma is lehet érezni, elkészültek azok a figyelemfelhívó, néha tulajdonképpen jajkiáltásnak tekinthető mondatok is, amelyek adott esetben a vízvédelmet, a Szigetköz védelmét szolgálták, és felhívták a figyelmet az akkor már igen-igen határozottan, sokszor agresszíven terjeszkedő szlovák vízügyes magatartásra is. Én abban az időszakban közelről dolgoztam ebben a munkában, és azt gondolom, hogy pontosan a politikai megítélés területén nagyon sok rossz tapasztalatot is szerezhettünk ebben az időszakban.
El kell mondani - és mindenféleképpen felhívnám erre a figyelmet -, hogy ennek az egész gondolkodásmódnak rendkívüli politikai vonzata és nagyon sokfajta politikai agressziós vonulata van. Nevezetesen az, hogy 1977-ben úgy köttetett meg, hogy nagyon sok embert nem kérdeztek meg; az, hogy 1983-ban, amikor a Magyar Tudományos Akadémia azzal foglalkozott, hogy az akkorra már felismert környezeti károk és Magyarország természeti értékeinek megóvása miatt nem Nagymaros térsége az ideális terület, hanem Pilismarót vagy Szob, akkor ez nem jelenhetett meg s mi több, akik ezt előterjesztették, azoknak az állásukkal is nagyon sok esetben felelniük kellett ezekért a gondolatokért.
Ezt követően 1989-ben egy elodázó magatartás jelent meg, ami egy kapkodás után 1992-ben egy ismételt politikai agressziónak terített asztalt. Nevezetesen, én úgy ítélem meg, hogy ahogy a '77-es szerződés aláírása akkor - anélkül, hogy abból bármilyen kimenekülési út lehetett, hogy bármilyen feltétel időközi változása közben visszalépési vagy módosítási lehetőség lett volna - hiba volt. De még nagyobb hibának érzem azt, hogy 1992-ben úgy lett felmondva ez a szerződés egyoldalúan, hogy az előzetesen a szlovák fél által is átadott nem egy, hanem több variációból a szlovák-cseh területen már meginduló építkezés következményeit vette csak figyelembe a magyar politika, és nem vette figyelembe azokat a kompromisszumos ajánlatokat, amelyek akkor még ideális vagy reális lehetett volna. Azzal kell szembenéznünk tehát, hogy ez egy rendkívül helytelen és ebből a szempontból nagyon sokféle értelmében megkérdőjelezhető jogi lépés következménye lett.
Szemben azzal, amit a miniszter úr által elmondottakkal kapcsolatban Pokorni képviselőtársam mondott, én is így ítélem meg, ahogyan a miniszter úr, hogy az 1989-90-es években a zöld mozgalmaknak a magyarországi belpolitikai fejlődésben rendkívül pozitív szerepük volt, és azt gondolom, hogy igazán ezt az ügyet nemzeti üggyé tették, méghozzá pozitív értelemben a politikai változás egyfajta komoly elemévé tették, de szélsőségesen jelent meg az abszolút "nem" ennek hatására 1992-ben. El kell mondani, hogy ugyanúgy nemzeti üggyé vált Szlovákiában ellentétes oldalon Bős-Nagymaros megépítése, az viszont a nemzeti önállóságuknak vált példaképévé.
E két szélsődleges politikai magatartás között kell most megtalálnunk kényszerhelyzetben a megoldást. S azt kell mondanom, hogy ebben a kényszerhelyzetben figyelemmel kellene lennünk még egy-két olyan tényre - és erre felhívnám Pokorni úr figyelmét -, ami nem hangzik el. Nem hangzott el általa egyetlenegy olyan értékelő ítélet sem, ami elmondaná, hogy ma nem most döntjük el, hogy energiatermelő beruházást, gátat, duzzasztót, bármit építeni akarunk, ez egy hosszú folyamatnak az eredménye, méghozzá olyan kényszereknek az eredménye, amiből kettő teljesen független Hágától. Az egyik az, hogy a talajvízszint-süllyedés és ebből adódóan a környezeti károk évtizedek óta megjelentek a Szigetközben és a Duna mentén és a teljes Duna hosszában, továbbá a talajerózió, a medererózió, ami megindult a Dunán, az sem most indult meg, hanem a felső vízlépcsők és egyéb más tényezők hatására évtizedekkel ezelőtt.
Amikor egy vízlépcsőrendszer építésének a szándéka felmerült, akkor ezek a folyamatok már megindultak, és ezek felgyorsultak a bősi hatásra. De az, hogy hajózni kell, hogy a környezetet óvni kell, kell a környezetvédelem, hogy a mezőgazdaságot megfelelően vízzel kell ellátni és az összes további környezeti hatást ki kell védeni, ennek a folyamatnak az indíttatása 25-30 évvel ezelőtt is már felmérhető volt, mint arra nagyon sok tudományos munka és nagyon sok tapasztalat fényt derít.
Ami még mindig a politikai tényezőkhöz - és ezzel a második minőséghez -tartozik: hadd mondjam el, hogy amikor a parlament felelősségét az ellenzéki képviselőtársaim számon kérik, akkor ismételni kell azt, hogy a környezetvédelmi bizottság 9-10 esetben tárgyalta ezt a kérdést, meghallgatta a zöld mozgalmakat, meghallgatta az önkormányzatokat, meghallgatta a tudomány képviselőit, meghallgatta az alkotmányjogászokat, meghallgatta az állami képviselőket, ezt tette nyílt és zárt üléseken is.
(9.00)
Hadd jelentsem be, hogy összesen két olyan képviselője volt az ellenzéki pártoknak a bizottságon kívüliek közül, akik megtisztelték jelenlétükkel két alkalommal ezeket a bizottsági üléseket. Rendkívül alapos, mélyen szántó információkhoz lehetett volna hozzájutni, valamennyi dokumentációhoz is hozzá lehetett jutni, és mindig felmerült üléseken, hogy bármelyik képviselőtársam kimehet abba a programirodába, és megnézheti azokat a dokumentumokat, amelyek ott készülnek, és a bizottságunkba le vannak téve a nemzetközi jegyzőkönyvek is. Hadd jelentsem: egyetlenegy képviselőtársam nem ment ki, nem nézte meg, nem olvasta el és nem kérte ki ezeket a jegyzőkönyveket. Ezt követően is rengeteg szabad nyilatkozat jelent meg azok tartalmával kapcsolatban anélkül, hogy ennek ismerete teljes lett volna. Tehát azt gondolom, hogy első fázisban a parlament feladatát ezek a bizottságok, amelyek tárgyalták, ellátták.
Meg merném kérdezni, hogy amikor komoly gazdasági kérdésekről van szó, a gazdasági bizottság vagy a költségvetési bizottság - amelynek például ellenzéki vezetője van - miért nem tárgyalta ezeknek a költségvetési, gazdasági kérdéseit, miért nem invitálta meg azokat, akik ebben a kérdésben mélyebben járatosak.
Azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen már egy harmadik dimenziója volt ennek a kérdéscsoportnak, és mindenféleképpen fontos ezért, engedtessék meg számomra, hogy néhány alapvető konklúziót levonjak e bevezető után saját magam személyében is, de mind a három minőségben is összetetten.
Az egyik, amire szeretném felhívni mindenki figyelmét, és ebben az esetben a legnagyobb tisztelettel szeretném a kormányzat figyelmét is felhívni arra, hogy a politikai megítélésben mindenféleképpen középúton kell maradni. Azt gondolom tehát, hogy itt nagyon sok tényezőhöz olyan alapvető politikai érdekek fűződnek - és ilyennek érzem például a nagymarosi hely megítélését is -, amelyeknek a rendkívül óvatos kezelésével és a legszélesebb társadalmi politikai érdekrendszerre nagyon nagy figyelemmel szabad csak állásfoglalást elfogadni.
Azt gondolom, hogy az a konklúzió, amely ugyan ilyen nyilvánvalóan nem hangzott el, de amelyet az eddigi parlamenti bizottsági üléseken maga a bizottság levont a kormányzat magatartásáról, alapvetően támogatandó. Arról van szó, hogy azok közül a célkitűzések közül, amely célkitűzések nem hierarchiába rendezetten, de mégis sorrendiségében 1977-ben az energia irányából fogalmazódtak meg és értek véget a természetvédelemmel, ezek alapvetően megfordultak. Ma a kormányzat magatartását az kell hogy meghatározza - és erről nyertünk tanúbizonyságot -, hogy ami a vízzel, a megegyezéssel kapcsolatos, az elsődlegesen a környezetvédelmet, a környezetvédelem után a hajózás célrendszerét, ebből adódóan a mezőgazdaság, a talajvíz, az árvízvédelem, vízvédelem, jégvédelem helyzetét támogatja, és ezt követően kerülhet sor az energiatermelésre mint a komplex rendszer gazdasági racionalitásának egyik elemére. Azt gondolom, hogy a műszaki megoldások keresésében is ez a racionális út.
Azt gondolom, hogy egy másik agresszív politikai magatartást is nagyon jó volna elkerülni, nevezetesen az egyezmények olyan megkötését, amelyek nem tartalmaznak a végrehajtási időszakban felmerülő tudományos és más érveknek szabad utat, amelyek nem teszik lehetővé azt, hogy közös akarattal ezeket az egyezményeket kiegészíteni, módosítani vagy felülvizsgálni lehessen.
Egy dologra hadd hívjam fel a figyelmet: a tavalyi évben az ENSZ környezetvédelem ügyében tartott rendkívüli időszakában elhatározás született, és felállíttatott egy olyan nemzetközi nagy bizottság, amely a nagy víztározókkal, a nagy vízlépcsőkkel és azok további építésével kapcsolatban a társadalmi, gazdasági, politikai hatásokat vizsgálja, azok műszaki rendszereinek elemzését végzi el, éppen azért, mert nagyon kell tudnunk, hogy a víz stratégiai eszközzé válik a következő ötven, száz, százötven év távlatában.
Azt gondolom, hogy figyelemmel kell lenni azokra a törvényekre is - éppen azért, hogy ezt a politikai magatartást elkerülhessük -, amelyeket az elmúlt időszakban elfogadtunk. Azoknak a környezeti hatástanulmányoknak, amelyeknek elkészíttetése kötelező a törvények alapján, mindenképpen teret kell adni. De mint ahogy a törvény is meghatározza, ezeknek több szintje van. Van előzetes szintje és ennek a fázisában járunk most. Ha ennek alapján elhatároztatik egy megállapodás a megállapodásról, tehát az első lépés, akkor azonnal meg kell indítani azt a komplex hatástanulmányt, amely a környezeti, műszaki megoldásokon túl tehát a gazdasági és megítélésem szerint a politikai megoldást is mindenképpen kell hogy tartalmazza.
Konklúzió az is, és teljes egyezségben miniszter úr által elmondottakkal, azt gondolom - és ezt, azt hiszem, a frakció nevében is ki merem jelenteni -, nem nulla helyzet van. Nem újat akarunk építeni, nem lehet szóról szóra, betűről betűre egy sokféle értelmezést is nyert nemzetközi szerződés alapján állni. Tudomásul kell venni, hogy egymásra utalt kényszerhelyzet van, hogy csak az a megállapodás a megállapodásról is, amelyet minimálisan két fél elfogad és aláír. Tehát amikor a Tudományos Akadémia felkért szakértő bizottsága kétfajta változatról beszél, és az egyik változatban a hagyományos Duna-megoldásokat, a másikban egy duzzasztásos megoldást vet fel, és miközben elmondja a hagyományosról, hogy 5-15 év távlatában ez is igényelni fogja a duzzasztást és az addigi ráfordítások esetleg vagy biztosan feleslegesek lesznek, akkor is tudnunk kell azt, hogy a megoldások ideiglenes létéhez is két fél közös megállapodása szükséges. Tehát itt a célkitűzéseknek - még ha fordított prioritásban is - megfogalmazott rendjét kell figyelembe venni, nem pediglen azt, amikor valamire nem mondja ki, hogy kell, vagy valamire konkrétan kimondja pontosan, hogy kell.
Végezetül tehát tisztelettel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy rendkívül fontos ebben az esetben az időtényező. Tudnia kell mindenkinek, hogy a mostani megállapodástervezetet követően a parlament elé kerülő végleges megállapodás, a hatástanulmányok elkészítésének időigénye majd két év, azt követően a műszaki előkészületek és a végrehajtás is további hosszú éveket vesznek figyelembe, ez alatt a periódus alatt a megfelelő rugalmas magatartás, a megfelelő bölcsesség mindenféleképpen hozzájárulhat a végleges, jó megoldáshoz.
Szeretném név nélkül idézni azoknak az akadémikusnak is a megjegyzését, akik úgy fogalmaznak, hogy lehetőség szerint, amennyiben kényszerhelyzet van a kétoldalú megállapodás igényéből adódóan a műszaki beavatkozásokra, azt a lehető legkisebb közteherrel kell megoldani és a legnagyobb időtávlatban. Olyan monitoringrendszert kell működtetni, amelyet azok állítanak fel, akiknek a legtöbb a kételyük. Lehetővé kell tenni ezeknek a monitoringrendszereknek a működését.
Én azt gondolom végezetül, hogy egy olyan folyamat előtt állunk, amely folyamathoz a bölcsesség, a nyugalom és a tisztesség mindenképpen kell hogy társuljon, most kivételesen az ellenzék részéről, mert nem ma, nem holnap fog ez eldöntetni, hanem egy hosszú, többéves folyamatban alakul ki a végleges megoldás.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
