DR. BARÁTH ETELE
DR. BARÁTH ETELE
DR. BARÁTH ETELE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Igen nagy örömmel tölt el, hogy az utóbbi időben a politikai tevékenység homlokterébe, a törvényhozás szándékai közé és egyáltalán a helyi cselekvés, a társadalmi szervezetek középpontjába került a területfejlesztés fogalomköre, de nemcsak a fogalomkör, hanem maga a cselekedet is. Hogy ez minek volt köszönhető? Hadd idézzek az EU úgynevezett Agenda 2000-es munkájából, amely értékeli a kelet- és közép-európai államok csatlakozás irányába tett magatartását. Ebben három nagyon lényeges mondat van. Azt írja, hogy "Csak Magyarországon létezik területfejlesztési törvény. E törvény alapelvei harmonizálnak az Unió célkitűzéseivel. A törvény végrehajtását kísérő változások nyomán az ország képes lesz az uniós szabályok átvételére, a strukturális alapok hatékony felhasználására". Ki fogok térni majd a negatívumokra is, de most kiemeltem azt a három pozitívumot, amely úgy érzem, igazán meghatározó, és nagyon pozitívan szól az ország e téren tapasztalható jelenlegi helyzetéről.
Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy megítélésem szerint alapvető paradigmaváltásra, alapvető magatartás-változásra van szükség. Volt már itt ma olyan hozzászóló, aki elmondta, hogy bátrabban, szabadabban kell fogalmazni egy ilyen koncepció megalkotásakor. Pontosan tudom, hogy ez a gazdasági növekedés, ez az elmozdulás egy holtpontról - sőt egy igen mély pontról - természetesen nagyon törékeny helyzetet mutat még. Pontosan érzem, hogy mekkora feszültségek vannak a keleti és nyugati országrészek között a gazdasági helyzet különbözősége miatt. Mégis úgy érzem, ez az elmozdulás már elégséges ahhoz, hogy gondolatban szabadabbak legyünk.
Azt hiszem, a 2000-es évfordulót ez az ország már nem tudja úgy megünnepelni, mint ahogy száz évvel ezelőtt hatalmas létesítményekkel, sugárutakkal, építményekkel, egyéb más fejlesztésekkel ünnepelt, ugyanis erre már rendkívül kevés az idő. Ugyanakkor viszont nem hiszem el, hogy ne legyünk elég gazdagok ahhoz, hogy rendelkezzünk olyan jövőképpel, amely a következő évezredben folyamatosan megvalósítható, szűkebben véve talán a következő száz évre vagy a következő tíz évekre vonatkozóan elérhető. Azt gondolom tehát, hogy bátrabban, határozottabban meg kell tudni fogalmazni néhány olyan célt, amit el kell érnünk a következő időszakban.
Ezt természetesen úgy is megtehetjük, hogy azt az időtávlatot, amit a koncepcióban megfogalmaztunk, alapvetően két időtávlatban rögzítjük: egyrészt azoknak a feladatoknak az eléréséhez, teljesítéséhez szükséges idő, amely az előbb említett EU-csatlakozásig feltétlenül előttünk van. Ez bizony roppant nagy munka. De azt követően, amikor elértük ezeket a célokat, ez természetesen még fel is gyorsítható, hiszen ahhoz, hogy ezeket az uniós eszközöket is elnyerhessük, saját magunknak kell előzetesen a minimumoknak eleget tennünk. Valószínű, hogy új időtávlatokban kell gondolkodni, és az eddigi hagyományos időtávlatokat át kell értékelnünk.
Az is természetes, hogy ebben az időszakban "folyamatosan mozgó célpontra lövünk" - idézek szintén egy EU-jelentésben megfogalmazottakat -, hiszen nemcsak nekünk kell tudni előre lépni, hanem ebben az időszakban az európai államok fejlettsége is pozitívan fog változni, tehát állandóan változó igényeknek kell tudni eleget tenni. Ugyanakkor ez az időszak egy vadonatúj térerő megjelenését is jelentheti, és ez már területfejlesztési kategória. Nevezetesen arról van szó, hogy pontosan a csatlakozási képességeink és lehetőségeink, a tárgyalások megindulása teszi lehetővé azt, hogy az eddig jó néhány évtizeden keresztül bezárt, országhatárok közé zárt Magyarország sokkal szabadabban kommunikáljon szomszédaival, és az ország belső területeinek, belső régióinak a szomszédos országokkal való régióihoz való közelítése, az együttműködés, tehát a nemzetközi kooperáció területe is újfajta erőként, hozzáadott értékként jelenjen meg a magyar társadalom és gazdaság számára.
(12.30)
Magyarul: tulajdonképpen visszanyerünk egy sokkal demokratikusabb Európában egy történelmi, kulturális, földrajzi egységet, és ezen belül már egészen másképpen helyezkednek el az országnak azok a régiói - nevezetesen akár határmenti régiói is -, mint eddig az elmúlt 40-60, pontosabban most már 80 évben. Azt hiszem, ez egy nagyon fontos dolog akkor, amikor a régiókról beszélünk. Azért is szólok erről még egyszer itt a parlamentben, mert úgy gondolom, nem lehet eleget beszélni arról, hogy valóban megváltozik Magyarország belső szerkezete, és meg kell hogy változzon az ehhez tartozó közigazgatási, irányítási intézményrendszer.
Megítélésem szerint egy furcsa kettősség fog kialakulni a következő időszakban. A hagyományos közigazgatási kategóriáink, a település, a megye és maga a ország természetesen a fenntartó, üzemeltető, működtető kategóriának, a társadalom hétköznapi életének feltételeit kell hogy biztosítsa a mindennapi munkában, nagyon szoros kooperációban az adott terület társadalmi meghatározóival.
Ugyanakkor viszont kialakul a településekből a kistérségi társulás - ismerjük ezeknek a kezdeti csíráit, kiváló példáit -, kialakulnak a régiók, amelyek többé-kevésbé megyékre épülnek, nem kötelező érvénnyel, de nagyságrendjeiben azok határaira, valamint országunk az integráció révén átlépi a határokat, és természetesen európai összefüggésrendszerben egy fejlesztési tevékenység részévé válik. Magyarul ketté válik a hétköznap működtető, fenntartó funkció, és a kooperáción, az együttműködésen alapuló, társulásokon alapuló fejlesztési tevékenység. Amikor tehát továbbfejleszteni kívánjuk a politikai gondolkodásunkat, az intézményrendszert, a szabályozási rendszert, a gazdasági, pénzügyi háttereket, akkor arra kell gondolnunk, hogy itt mindig egyfajta kettősségnek kell megfelelnünk, ami között persze átjárhatóság van. Egyébként a csatlakozási igények is ezt mindenféleképpen előrevetítik.
Ezzel tehát már eleget is kell tennünk annak a negatív megítélési pontnak, amelyben azt írja az EU, hogy a végrehajtás során az új intézmények kialakulatlansága gondot okozhat. Igen. Azt kell elérnünk, hogy az így, egyébként a területfejlesztési törvényben létrehozott intézményrendszer, az ott levő társulási formák, az állam, az önkormányzatok, a gazdaság közötti munkamegosztás erősödjék, de mindenkor ezekben a fejlesztési tanácsokban, fejlesztési célzattal, nem átlépve olyan kategóriákat és határokat, amelyeket egyébként a közigazgatási normák máskülönben előírnak.
Nagyon fontosnak érzem a mai vitával kapcsolatban elmondani, hogy nagyon sokszor szakmai szempontból megkérdőjelezhető az, ahogy egy-egy térség fejlesztésével kapcsolatban a hangsúlyokat kiemeljük. Ez természetes. Azt gondolom, mindannyiunknak tanulni kell azt, mit is jelent igazán a területfejlesztés.
Nem kívánnék elméleti részletekbe bocsátkozni, de azért mégis elmondanám, hogy az elmúlt 45 évben mi "ágazatiul" tanultunk meg fogalmazni. Megtanultuk azt, hogy a közlekedésnek, az iparnak, a mezőgazdaságnak, nagy-nagy ágazatoknak milyen összefüggései vannak. Később megtanultuk azt is, hogy egy-egy ilyen ágazat területileg hogy oszlik meg, megtanultunk beszélni az iparról Borsod megyében, megtanultunk a közlekedés, a vízgazdálkodás, a szennyvízkezelés különböző problémáiról beszélni egy-egy régióban. Viszont amikor régióról beszélünk, akkor nem ez a lényeg! A lényeg az, hogy egy adott térségben levő természeti, műszaki, fizikai, társadalmi, gazdasági és intézményi rendszer milyen mértékben függ össze egymással, mennyire van egyensúlyban. Bármelyik elem elmozdulása negatív hatással van a többire, tehát itt mindig a szintézisre, a rendszerszemléletre kell a hangsúlyt fektetni.
Ezért nagyon helyes volt, ami elhangzott, hogy az idegenforgalomról beszélni kell, az idegenforgalmat fejleszteni kell. Az idegenforgalom önmagában véve nem létező kategória, ez ágazati kategória; csak akkor létezik, ha természeti környezetben, ha egy szép városi környezetben, a hozzá tartozó utakban, hidakban, infrastruktúrában, az ott levő szolgáltató szektorban és így tovább gondolkodunk - magyarul: mindig a kölcsönhatásokban. És ez igazán ennek a gondolkodásmódnak az ereje, a szinergia, a különböző erőforrások közötti együttműködés, kölcsönhatás, amely erősíti mindezek erejét.
Ez a területfejlesztési koncepció erre épül. Azt hiszem, nem felesleges megismételni azt, hogy ebben a négy nagy kategóriában négy jelentős célt lehet kitűzni. Amikor azt mondom, hogy paradigmaváltásról van szó, akkor azt gondolom, hogy igenis, végre újra utol kell érnünk önmagunkat, tehát bátran jövőképet kell tudni alkotni, és meg kell mondani azt, hogy ezen belül mi az az egy-két kiemelendő cél, amelynek az elérése a feladatok sorozatát, azaz a programok megfogalmazását lehetővé teszi.
Akkor, amikor a természeti és művi környezet összhangjáról, környezeti elemeiről van szó, többen hangsúlyozták - én is kiemelném -, hogy igenis a prioritás továbbra is az infrastruktúra. El kell érni azt, hogy a központi költségvetésben megfelelő társfinanszírozással, önkormányzati magántőke bevonásával, de végre az infrastruktúra a politika, a gazdasági tervezés központi kategóriájává váljon.
Amikor a társadalmi összefüggéseket vizsgáljuk, amikor egyes társadalmi rétegek, adott esetben etnikumok nehéz helyzetéről van szó, amikor egy-egy térség különbözőségeiről van szó, akkor tudnunk kell, hogy a következő időszakban mindenkit meg kell nyerni a helyi, települési, térségi gondolkodásnak, ami természetesen nem indulhat ki másból, mint az embernek saját magába vetett bizalmából, abból az öntudatból, abból az identitástudatból, hogy a helyünk - tulajdonképpen az én helyem, az ő helye, a mi helyünk - hol van a világban. Ezért ennek a területfejlesztési koncepciónak alapvető szükségessége a társadalmi identitás fogalmát középpontba emelni, hiszen az a bizonyos nemzeti identitástudat, ami szükséges ahhoz, hogy európai integrációnk lehetőség szerint - ha nagy nehézségek mellett is - törésmentes legyen kultúránk, jövőnk szempontjából, ehhez ez a fajta alulról építkezés, ennek elősegítése feltétlenül fontos.
Amikor a gazdaságfejlesztést mindenki prioritásként veszi - és ez természetes, hiszen ez ennek az egyik fő motorja a maga kölcsönhatásrendszerén belül -, akkor tudnunk kell azt, hogy a gazdaság csakis a kultúrán, csakis a vele való kölcsönhatásban, a képzettségen alapulhat, és amikor az innováció fogalmát középpontba emeljük, akkor nem egyszerűen az eszközök használatáról van szó, nemcsak valami high-tech-ről van szó, hanem arról, hogy ezt a magyar embernek alkalmazni, fejleszteni kell, hiszen ennek a kettőnek a kölcsönhatása kiemelendő.
A legutolsó és a negyedik témakör a szervezetek és a szabályozás továbbfejlesztése. Igen, itt vissza kell térni arra, hogy ez a bizonyos EU-dokumentum azt állítja: nem elégséges a minisztériumok, a regionális és a helyi szervek közötti koordináció, nem erős és elégséges a hazai regionális fejlesztési források nagyságrendje, elosztási mechanizmusa, decentralizációja, és ezeknek a forrásoknak konkrétan a területfejlesztésre fordítható hányada - ez el is hangzott ma délelőtt - valóban kevés. Én tehát azt gondolom, bátrabban kell a központi kormányzatnak azon gondolkodni, hogy az előbb említett regionális fejlődés irányába a régiók számára milyen mértékű, milyen mennyiségű, milyen célú eszközt tud átadni, hiszen azt, hogy konkrétan hol, mi a probléma, azt az adott helyen, az adott régióban élők közösen tudják eldönteni, nem pediglen valamilyen különleges, istenadta lehetőségként a központi kormányzat által. Tehát továbbra is fokozni kell azt a decentralizációs magatartást, a redisztribúció csökkentését, amelyet az előző négy évben ez a kormányzat már elért, illetve amelyre a szándékát felmutatta.
Azt is tudni kell, tisztelt képviselőtársaim, hogy az elmúlt egy évben, a törvény megszületését követően több tíz olyan kormányhatározat született, amelyek között rendkívül jelentősek vannak, amelyek például az egyes pénzügyi alapok felhasználásáról, a közöttük levő koordinációról szólnak, és arról, hogy milyen módon lehet ennek a különböző térségek részére történő további átadását, lebontását biztosítani.
Végezetül egy olyan dologról szeretnék szólni, ami talán kicsit furcsa is, de miután képviselőtársaim általában vidékről jönnek, és nem a főváros térségéből, ezért mint fővárosi képviselő, engedtessék meg, hogy azért egy-két szót a fővárosról, a főváros helyzetéről szóljak a regionális fejlesztés magyarországi rendszerében.
Először is - ezt már egyszer elmondottam volt, most megismételném - nem értek egyet azzal, ahogy lehatárolódott ebben a területfejlesztési koncepcióban a régiók rendszere. Több okból nem értek vele egyet. Nem értek vele különösen egyet Budapest régiója tekintetében, de nem értek vele egyet a Dunántúl felosztását illetően sem.
(12.40)
Azt gondolom, hogy Budapestet a bevezetőben elmondott új térerő megjelenése teljesen más helyzetbe fogja hozni a közvetlen környezetével, a településekkel, a megyékkel kapcsolatban. Akkor, ha azok a nevezetes nagyvárosaink, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, északkeleten Miskolc, majd azokat kiegészítő városaink éppen azáltal, hogy a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok demokratizálódnak, azáltal, hogy a határok két oldalán levő, megyék közötti kooperáció felszabadul és kialakul és folyamatosan épül, ezáltal ezek a nagy hagyománnyal rendelkező települések egy olyan településrendszer demokratikus elemeivé válnak, amelyek természetesen helyezik őket egy másik régió központi helyzetébe, súlypontjába.
Azok a Phare-programok, amely Phare-programok Magyarországon működnek már Ausztria-Magyarország, Szlovákia-Magyarország vagy Románia-Magyarország között, pontosan ezt a fajta együttműködést képesek elősegíteni. Ezáltal Budapest helyzete is egy nagyobb térségre vonatkozóan jelenik meg együttműködési lehetőségként és kényszerként is.
Az utánam következő tisztelt képviselőtársam, aki sokáig vezetője volt, tanácselnöke és polgármestere volt Székesfehérvár rendkívül dinamikusan fejlődő városának, ő is azért azt elmondhatja, hogy ez a város is ugyanúgy, mint Tatabánya - vagy adott esetben Szolnok vagy Balassagyarmat, vagy Salgótarján -, nem rendelkeznek olyan kiemelt innovációs, kutatási, fejlesztési központtal, nem rendelkeznek egyetemmel, nincsenek olyan oktatási bázisai, amelyek az adott nagyságrendhez tartozóan akár meg is jelenhetnének, ha önálló erővel rendelkeznének.
Nem véletlen az, hogy Győr, Veszprém, Pécs, ezek azok a városok, amelyek a következő távolságban helyezkednek el, ezek azok, amelyek mindezekkel az intézményekkel már rendelkeznek. Ennek egyik oka az is, hogy a közelség adott esetben a települések között oly mértékben csökken azáltal, hogy a kommunikáció, a közlekedés fejlődik, hogy gyakorlatilag egy igazi nagy agglomerációs területté válik, amelynek kiemelkedő súlypontja lesz, de ezek a települések egyetlen régiót fognak alkotni Budapesttel. Ezzel egyébként nem mást mondok, mint azt, hogy a jelenlegi agglomeráció, amely 2,5-2,6 milliós nagyságrendű, az én megítélésem szerint mintegy 3-3,5 milliós nagyságrendű központi régiót fog alkotni, és ez lesz az, amelynek versenyképessége az európai nagy régiókkal szemben biztosítandó, és ez lesz az, amely előrevetíti még nagyobb távlatban - ha jövőképről beszélünk - azt, hogy ezt a kicsiny országot, az egészét szinte egy agglomerációként tudjuk elképzelni. Lehet, hogy nevetséges, de 160-180 kilométerre levő települések közötti tisztességes vasúti-közúti kapcsolatrendszer, tisztességes telefon- és más rendszer, bizony ezeket a távolságokat le fogja csökkenteni.
De nemcsak ezt akartam Budapestről mondani, hanem néhány percben arról is beszélni: amikor az országon belül különbségekről van szó, kérem, ne tessék elfeledkezni arról, hogy ezen városon belül, a város környékén belül is óriási fejlettségi különbségek vannak. Egyik képviselőtársam a XV. kerület polgármestere. A XV. kerületben, Rákospalotán mintegy 30 százaléka a lakásoknak nem rendelkezik, még az utca sem, csatornával, nemhogy a házak. Ez azt jelenti, hogy teljesen falusias környezetben él Budapest város lakosságának 15-20 százaléka. A budapesti szennyvizeknek is csak 20 százaléka tisztított, aminél rosszabb - és kis iróniával hadd mondjam - egész Európában már csak Brüsszel, pontosan az Európai Unió központja, ahol még ennyit sem tisztítanak, de ez csak egy furcsa, anakronisztikus helyzet.
Ugyanakkor úgy vélem, az a megosztottság, ami a főváros, a kerületei, a főváros és kerületei és a környezete között az elmúlt évtizedekben kialakult - és az önkormányzati törvény minden korszerűsége ellenére ezt az ellentmondást nemhogy nem oldotta, hanem nagyon sok további ellentétet hozott létre -, mindenféleképpen kijavítandó, és ezért Budapest és környéke egészében véve is területfejlesztési problémaként jelenik meg, hiszen nemcsak a törvény határolja el az agglomerációt önálló régióként, hanem a különbségek, az együttműködés hiánya is ezt mindenféleképpen igényli, szükségessé teszi.
Én tehát ebben a vonatkozásban is azt szeretném mondani, hogy az a paradigmaváltás, amelyre szükségünk van, a másfajta megközelítése a területi fejlődési folyamatoknak és az ország fejlődésének, bizony Budapest térségében is feltétlenül fontos, és azt hiszem - sokakkal ellentétben -, hogy igen, határozottan segíteni kell a várost abban, hogy tovább fejlődjön, legyőzze ezeket az infrastrukturális gondjait, bajait, hiszen nem hiszem el, hogy egy fejlett Budapest nélkül az ország bármilyen módon is Európa középpontjává vagy középső részének iránymutatójává tudna válni.
S mi több, azt is merem állítani, hogy minden alapvető hétköznapi gond - hogy lefordítsam nagyon egyszerűre: azok a kérdések, amelyek ma az emberek sokaságát is érintik, ami a lakáshelyzettől a közbiztonságig, a köztisztaságig terjed - nem oldható meg egy integráns területfejlesztési magatartás nélkül, hiszen ezek sem közelíthetők meg az elmondott ágazati szemléletben.
Valódi befejezésként egy kérdésre hadd hívjam fel a figyelmet, amely egyúttal érinti a vidékfejlesztés valamennyi kérdését, az agrárfejlesztést is, a környezetet, a természetvédelmet, de érinti a városmodernizációt is. Nevezetesen ez a területrendezés kérdése. Nagyon szeretném azt, ha képviselőtársaim komolyan foglalkoznának a területrendezés alapvető kérdéseivel, problémáival. Ebben a parlamentben erről még gyakorlatilag nem esett szó. Nincs területfejlesztés világos városrendezési, regionális rendezési tervek nélkül. Világos nyomvonaltervek nélkül nincs fejlesztés. Ezért azt gondolom, hogy mihamarabb a magyar parlament asztalára kellene hogy kerüljön az a néhány kiemelt rendezési terv, az országos területrendezési terv, a Balaton, a budapesti agglomeráció és azoknak a nagy térségeknek a rendezési tervei, amelyeknek az elfogadása nélkül bizony az egyes térségek értékei és érdekrendszerei sem fogalmazhatók meg világosan.
Köszönve a meghallgatást és a türelmet, szeretnék további erőt kívánni ahhoz, hogy ezt a vitát folytathassuk, és nagyon bízom benne, hogy négy év múlva már nem egyedi probléma lesz, hanem valóban, a teljes kormányzati, központi igazgatás és irányítás rendszerét átszövő fogalmi, politikai magatartás lesz a területfejlesztés ismerete.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
