PÁVA ZOLTÁN
PÁVA ZOLTÁN
PÁVA ZOLTÁN (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Hölgyeim és Uraim! Mi is ennek a sporttörvény-módosításnak a célja? Ha röviden akarnék fogalmazni, akkor annyi, hogy tiszta viszonyokat teremtsen a sportban, különösen a csapatsportokban, ezen belül is a labdarúgásban. Azért kell foglalkoznom a labdarúgással, mert ez az a sportág, amely a legnépszerűbb még ilyen teljesítmények mellett is hazánkban, amely állandó beszédtéma lehet egy társaságban, amelyről mindenkinek van véleménye - és el is mondja. Meg vagyok róla győződve, hogy változtatnunk kellett volna a sporttörvényen akkor is, ha a jugoszlávoktól nem kapunk ki ilyen súlyosan, ha netalántán bejutunk a világbajnokság döntőjébe. Akkor pont a finanszírozás kérdése miatt került volna a tisztelt Ház elé ez az anyag - egyrészt rendezni az egyesületek adótartozását, másrészt rendezni a kiemelt sportlétesítmények tulajdonviszonyi helyzetét.
Az emberekben többféle gondolat vetődik fel ilyenkor, amikor a labdarúgásról és a sporttörvény módosításáról van szó. Elsődlegesen is az, hogy ki is a profi labdarúgó; akit besorolása alapján annak minősítenek, és akit így is díjaznak, vagy aki az átlagnál jóval magasabb teljesítményt nyújt, produkál. Sajnos, az előbbi az igaz. A kifizetésekről pedig legendák keringenek, aminek lehet a következménye az, hogy egy egyszakosztályos egyesület, ha úgy vesszük, négy és fél, öt év alatt csaknem 700 millió forintos adósságot halmozott fel.
Miért tartom szükségesnek azt, hogy az állam beavatkozzon és ilyen formában avatkozzon be? Hiába született meg a sporttörvény 1996-ban, az egyesületeket semmi sem kényszerítette arra, hogy átalakuljanak, változtassanak ezen a helyzeten. Hiába próbálkoztunk Rusznák Miklós kollégám javaslatára sportbizottság létrehozásával, pedig úgy érzem, ilyen keretben sokkal inkább lehetett volna kezelni a sporttal kapcsolatos kérdéseket. Talán előbb lehetett volna módosítani az egész törvénykezést, vagy talán még akkor is lehetett volna jobban kezelni, különösen a labdarúgás ügyét, ha elfogadják azt a módosító indítványunkat, amelyben arra kértük a törvényalkotókat és a tisztelt Házat is annak idején, hogy a labdarúgás valamilyen formában kerüljön be a sporttanácsba vagy éppenséggel a két közalapítványba.
(16.50)
Pont azért, amit az előbb elmondtam, hogy rendkívül népszerű és a legnagyobb igazolt létszámmal rendelkező sportág. Azért tartom szükségesnek, hogy az állam valamilyen formában avatkozzon be, mert ha visszagondolunk 1989-ig, a rendszerváltásig az állam a bázisvállalatain keresztül támogatta a sportot. A bázisvállalatok megszűnésével kicsit magukra maradtak a sportegyesületek. Hiszen ha visszagondolunk rá, egy-egy bázisvállalatnál nemcsak a sportolók, hanem az edzők, a vezetők, a gépkocsivezető, a szertáros, a pályagondnok, mindenki alkalmazva volt. Volt, ahol adtak egy kis pénzt a működtetésre, a fenntartásra, volt, ahol még ezt sem adták meg, s az egyesületeknek élni kellett, utaztatni kellett a versenyzőiket. Időközben a társadalombiztosítási járulék jelentősen megemelkedett: 10 százalékról 44 százalékra, megszűnt a sportszerek, sportfelszerelések áfamentessége, jelentősen megnőttek az utazási, létfenntartási költségek. Valahol az állami támogatás hiánya is közrejátszott abban, hogy elsődlegesen az állammal szembeni befizetési kötelezettségek maradtak el.
1993-ban az MDF-kormány hozott egy elvileg jó döntést. Meg vagyok róla győződve, hogy jó szándékkal hozták azt a döntést, amikor 579 egyesületnek mintegy 941 millió forint tartozását átvállalta a kormány azzal a feltétellel, hogy a jövőben az egyesületek majd eleget fognak tenni a közteher-viselési kötelezettségeiknek. Mi történt valójában? Egyrészt azok a sportegyesületek kaptak pótlólagos támogatást - és sajnos ebben a törvénytervezetben újfent szerepel ez a lehetőség -, amelyek nem teljesítették a köztartozásukat, azaz a tisztességgel teljesítők kimaradtak a juttatásból. Másrészt pedig ettől a pillanattól kezdve még azok az egyesületek sem fizették köztartozásaikat, amelyek valójában megtehették volna, arra gondolván, hogy az állam majd újból a zsebébe nyúl.
1996 januárjában a kormány megpróbálta újból rendezni a sportegyesületek adó- és tb-tartozását. Többek között a társadalombiztosítás és az APEH többször tárgyalt az országos sportvezetéssel, hogy a tartozások átütemezésével rendezzék ezt a tetemes tartozást. Ennek a megállapodásnak része volt, hogy a sportegyesületek záros határidőn belül megállapodnak a területileg illetékes tb-, illetve adóhatóságokkal. Az eredmény, hogy szűk körben jöttek létre ezek a megállapodások, és továbbra is, a megállapodások ellenére is elmaradtak a teljesítések, sőt, új eljárásokat találtak ki a sportegyesületek, így különféle pénzügytechnikai megoldásokkal, például az értékpapírok fiktív adásvételével juttatták jövedelemhez az érintett sportolókat. Nem egy adótanácsadó cég szakosodott arra, hogy az egyesületeket ellássa ezekkel a jó ötletekkel.
Mára az adósságállomány kamatokkal, büntetésekkel egyesek szerint 8, mások szerint 10 milliárd forintot tesz ki. Hadd mondjam el - egyesület és név nélkül -, hogy amikor megkérdeztem egy egyesületi vezetőt, hogy mennyire lehet ezt az adósságot lebontani - jelentős, több százmilliós adósságról volt szó - a labdarúgásra és más sportágakra, volt olyan egyesületi vezető, aki azt mondta, ha akarom, minden a labdarúgásé, ha akarom, akkor meg lehet nézni, hogy mennyi ment el az olimpiai bajnokok nevelésére, mennyi ment el a többi sportágra. Szóval, valahol itt tart ma egy-egy egyesületi gazdálkodás. Azt hiszem, ezért is szükséges, hogy a kormány segítséget nyújtson ennek a gondnak a rendezéséhez.
Meggyőződésem, hogy ha az amatőr sportról leválasztjuk a profi sportot, a profi ligában való indulást a gazdasági társasággá átalakult sportegyesület számára tesszük csak lehetővé, meg fogjuk szüntetni a további adósságállomány felhalmozásának lehetőségét. Ugyanis az egyesületi törvény szerint sportegyesületet felszámolni nem lehet. Ha arra gondolunk, hogy gazdasági társasággal szemben ezt meg lehet tenni, akkor már ez is egy eredmény. Meg vagyok róla győződve, hogy elvétve akad majd olyan gazdasági társaság, amely megengedi magának, hogy tartósan köztartozása legyen. És meg vagyok róla győződve, hogy az ezekben a gazdasági társaságokban tulajdonnal, tőkével rendelkezők olyan embert állítanak ennek a cégnek az élére, aki elsősorban a gazdasághoz, a pénzügyekhez és a befektetésekhez ért. Így valószínű, hogy rövid távon kicserélődnek azok a vezetők, akik ilyen-olyan mértékben, de felelősek ezért a helyzetért.
Szükség van egy tisztulási folyamatra, és ezt az öntisztulást ez a törvénymódosítás elősegítheti. Elbeszélgetve az érintett sportegyesületek vezetőivel, ők is látják ezeket a gondokat, tenni is akarnak érte, hisz látják, hogy egyre nehezebb szponzorokat, támogatókat szerezni. Mert nemcsak a közvéleményt, hanem valójában a szponzorokat és őket, vezetőket is irritálják ezek az ügyek. Mert nem vet jó fényt egyetlen sportágra sem, ha állandóan azt hallják vagy olvassák, hogy X. játékos ügyvédért kiált egyesületével szembeni vitájában; hogy X. egyesület tartozik Y. egyesületnek; hogy edzők, vezetők rendelkeznek játékosok licencével, adják, cserélik egymás között; hogy állandó belső viták kerülnek a nagy nyilvánosság elé, ami rossz fényt vet nemcsak a futballra, hanem a magyar sportra is. Ezen feszültségek zöme tisztességes, hozzáértő, részrehajlás nélküli jogalkalmazással is kezelhető lenne. Ez a törvénymódosítás mindezt felgyorsítja.
Végezetül szólni szeretnék egy nagyon lényeges dologról, hiszen a '96-ban elfogadott sporttörvény is foglalkozik az utánpótlás feladataival, és úgy fogalmazza meg, hogy az államnak kiemelt szerepet kell vállalni a diák-, gyermek- és utánpótlássport anyagi támogatásában is. Ezt a támogatást meg kell kapnia az utánpótlásnak a labdarúgásban is, hisz' miért ne lehetne itt is eredményt elérni, ha úszóink, vívóink, öttusázóink vagy kézilabdázóink, illetve vízilabdázóink a világ élvonalába tartoznak?
Kedvenc mondásommal szeretném befejezni. Konfuciustól idézek újfent, aki azt mondta, hogy a madarak hátrafelé is repülnének, ha a múlt fontosabb volna, mint a jövő. Természetesnek tartom, hogy a múlt helyes elemzése, hibáinak megfelelő értékelése feltétlenül szükséges a helyes jövőkép kialakításához. Bízom abban, hogy a vitából a módosító javaslatokkal egy olyan törvénymódosítás kerekedik ki, amely alkalmas lesz azon célok megvalósítására, amely céllal ez a tervezet megfogalmazódott.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
