KÓSA FERENC
KÓSA FERENC
KÓSA FERENC (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A kormányprogram kulturális fejezetéről szóló vita valójában már néhány nappal ezelőtt elkezdődött, mégpedig a magyar kultúra ügyes-bajos dolgaival foglalkozó minisztérium elnevezése kapcsán. Vitányi Iván képviselőtársam - eltűnődve a magyar kultúra természetéről, sajátos sorsáról és helyzetéről - egyebek közt Bartók és Kodály életművéről beszélt; idézte Kodály Zoltán ismert gondolatát, miszerint a magyar zenében az ősi keleti pentaton hagyományok, valamint a nyugati zenei értékek ötvöződnek. Említette, hogy Bartók életművében milyen csodálatosan találkozik kelet és nyugat, múlt és jövendő, magyarság és egyetemesség. A kérdés tehát, amire válaszolnunk kellene, itt lengedezett a teremben: mi mindent kellene tennünk annak érdekében, hogy ezt a sajátos csodát, amit magyar kultúrának nevezünk, megőrizzük, új alkotásokkal gyarapítsuk és átörökítsük az utánunk következő nemzedékek számára.
Én legalábbis abban reménykedtem, hogy ezekről a dolgokról tanácskozunk majd, hiszen - mint tudjuk - a magyar kultúra igencsak nehéz helyzetben van, bizonyos ágai, ágazatai szinte már-már végveszélybe sodródtak. Sajnos a reményeim hamarosan szertefoszlódtak. Sasvári Szilárd képviselőtársam Vitányi Iván bölcs és szelíd szavait vagy nem értette, vagy valamiképpen félreértette és hirtelen haragra gerjedt. Ahogy a költő mondaná: a hont kivont szablyával óvni kezdte valamitől. Nem nagyon értettem a hevességét. Mindenesetre ettől kezdve kialakult valamiféle furcsa perpatvar, önfeledt politikai párbajozás, röpködni kezdtek a jobbegyenesek és a balegyenesek, a jobbcsapottak és a balcsapottak, felütések és mélyütések váltogatták egymást. Kiütéses győzelmet senki sem aratott, de az adok-kapok zűrzavarában a szembenálló felek esetleg elkönyvelhették a maguk politikai győzelmét, illetve vereségeiket. Mindezt persze a magyar kultúra ürügyén és látszólag a magyar kultúra érdekében.
Üldögéltem itt, és Ady egyik idevágó mondata villant az eszembe: "De mit csináljanak azon kevesek, akiknek szívét egyformán rontja győzelem és vereség?" Adyból ez a sóhaj az első világháború környékén szakadt ki, amikor oktalan öldöklést látott maga körül, és az volt a legszentebb meggyőződése, hogy a magyarságnak nem háborúra volna szüksége, hanem békére.
Úgy vélem, a költő fájdalmas szavai ma is időszerűek. Azért említem ezt, mert véleményem szerint valamennyien vétkesekké válhatunk itt a parlamentben és a falakon kívül, ha engedjük, hogy a magyar kultúra az ilyen-olyan csip-csup politikai csatározások áldozatává váljon.
Itt említem meg - mert ide kapcsolódik és kikívánkozik belőlem -, hogy a keddi vitában ugyancsak Sasvári Szilárd képviselőtársam, talán nem rossz szándékkal, nem sértő módon, de mégis azt találta mondani, hogy egyfelől van a kormányoldal, tehát az úgynevezett polgári oldal, és szemben vele a másik oldal, a túlsó oldal. Vagyis akik a parlamenti patkó jobb oldalán ülnek, azok a polgárok, akik viszont a balján, azok a nem polgárok. Őszintén szólva az efféle önkényes minősítéseket az én agyam nagyon nehezen tudja feldolgozni, és ha ilyesmit érzékelek magam körül, rögtön lázadozni kezdenek az agysejtjeim, és valamiféle görcsös ellenérzés alakul ki bennem.
Aznap délután volt a kulturális miniszterjelölt meghallgatása. Mondhatnám, kapóra jött, hogy éppen egy agykutató a kulturális tárca várományosa. Meg is kérdeztem tőle, hogy ő mint agykutató vajon miként vélekedik az ilyen jellegű önkényes minősítésekről, mit gondol, ki a polgár, és ki a nem polgár, kik és milyen kritériumok szerint dönthetik ezt el és milyen jogon. Vajon ennek a polgári és nem polgári megosztásnak van-e valami köze az emberi agyak működéséhez, vagy netán éppen ellentétes az ilyesmi az emberi agyak normális működésével? A miniszterjelölt úr megértette kérdéseimet, kérdésem humorát is, és türelmesen válaszolt. A végén megnyugtatásul közölte, hogy ha miniszter lesz, szívesen ad majd nekem egy pecsétes írást, amelyben az áll, hogy polgárnak nevezhetem magam, legalábbis a szó Croce által említett citoyen értelmében.
Válasza szellemes és nagyvonalú volt, de engem őszintén nem nyugtatott meg. Én ugyanis nem azt várom, hogy valaki kegyesen kivételezzen velem. Nem is a személyes sorsom izgat. Megettem már a kenyerem javát, nekem már mindegy, hogy polgárnak titulálnak-e vagy sem.
(14.00)
Az életem során megszoktam, hogy a legkülönfélébb hatalmak engem általában a túlsó oldalhoz soroltak. Erre akár büszke is lehetnék. Sokkal inkább azoknak a honfitársaimnak a sorsa érdekel, akiket valahol valakik valamiért nem tekintenek polgároknak, netán azért, mert baloldalt dobog a szívük. Ebben az országban ugyanis gyakran előfordult már, hogy valakik valakiket valamiért önkényesen megbélyegeztek, és a túlsó oldalra taszítottak.
Régebbi időkről most nem beszélve, már csak az én életemben is tapasztalhattam, hogy az urak Magyarországában milliókat taszítottak a túloldalra, a nemzeti lét alá csupán azért, mert parasztnak, prolinak, szegény embernek születtek. Volt idő, amikor faji, felekezeti vagy világnézeti alapon bélyegezték agyon honfitársainkat. A sztálini típusú diktatúra idején a hatalom birtokosai ellenségnek tekintettek szinte mindenkit a hazában, akik magyarnak, demokratának, istenhívőnek vagy egyszerűen csak szabad embernek vallották magukat. Aztán volt idő, nem is olyan régen, amikor a magát nemzetinek és demokratának nevező koalíció sehogyan sem tudott beletörődni, hogy a szocialista demokraták és a liberális demokraták éppúgy a nemzet részei, mint ők.
Az elmúlt négy esztendőben - legalábbis így érzékeltem - mintha csillapodott volna ez a sajnálatos kiszorítósdi. Az országra vagy a nemzet sorsára nézve életveszélyes volna, ha ez a történelemből öröklött viszálykodás a "polgár-nem polgár" változatban valamilyen formában újraéledne. Jelképesen szólva: mi, szocialisták sohasem fogunk beletörődni abba, hogy a polgári Horger Antalok eltanácsolják vagy kitaszítsák a nem polgári József Attilákat. Mert ismétlem: nem az a kérdés ma, az új évezred küszöbén, hogy ki a polgár és ki a nem polgár, hiszen egy európai jogállamban nincsenek, és reméljük, nem is lehetnek felsőbbrendű és alsóbbrendű emberek. Az a kérdés, hogy mi valamennyien, akik ebben az országban élünk, együtt próbálunk-e tenni valamit az országért és a nemzetért, avagy az erőinket valamiféle történelmi átokként továbbra is egymás ellenében tékozoljuk.
A magyar kultúra - ha vigyázunk rá és életben tartjuk - segíthet bennünket abban, hogy az ellenségeskedés, az önpusztítás tébolya helyett az együttműködés, a megmaradás békéjét válasszuk. Azt javasolnám, hogy legalább ezekben az alapkérdésekben próbáljunk meg egyetérteni, függetlenül attól, hogy a parlamenti patkó melyik oldalára sodort bennünket a sors. A kormány kulturális programját olvasva úgy érzem, hogy legalábbis erre a részleges egyetértésre, amire oly égetően szükség volna, talán van esély is.
Végül volna még néhány, összesen két konkrét megjegyzésem. Orbán Viktor a tegnapi miniszterelnöki beszédében említette, milyen jóvátehetetlen károkat okozott térségünkben az a korszak, amikor a politika rátelepedett a gazdaságra - egyetértünk. Mi is jól ismerjük a sztálini típusú politikai hatalom szörnyetegszerű túltengéseit. Szeretném azonban nyomatékkal hangsúlyozni: a politikai fennhatóság nemcsak a gazdaságot, a kultúrát is fenyegetheti, létében fenyegetheti. És még hozzátenném: végveszélybe kerülhet a magyar kultúra akkor is, ha engedjük kiszolgáltatni a piac parancsuralmának. Remélem, ebben is egyetérthetünk, és az elkövetkező esztendőkben így is megpróbálhatunk együttműködni.
"Az új évezred küszöbén" című dolgozat első oldalán azt olvastam, hogy "Ez a kormányprogram tíz esztendő politikai tapasztalatára épül". Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ez a tíz év - pestiesen szólva - nem semmi. Akár gratulálhatnék is a kerek évfordulóhoz, de az a sejtelem motoszkál bennem, hogy ez a tíz esztendő a magyar kultúra évezredekben mérhető arányaihoz viszonyítva nem is olyan nagy idő - és talán még Bartók és Kodály életművének teljes megismeréséhez és megértéséhez sem igen elegendő. Nem az okosabb, hanem az idősebb jogán mondom ezt, hiszen az ember kora nem érdem, hanem tény, és hát sokan vagyunk a hazában, akik - legalábbis tapasztalatainkat tekintve - immár a tízen túliak társaságához tartozunk.
Biztató volt számomra, amikor ezzel kapcsolatban tegnap Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt úr a beszédében szó szerint így fogalmazott: "Ez azonban nem mentesít minket - mármint a kormányt - a múlt megismerése és megértése alól." Én személyesen ezzel a megállapítással is mélyen egyetértek, és a magam nevében ehhez a megismerő munkához és főként a történelmi múlt megértéséhez sok sikert kívánok a fiatal demokratáknak.
Köszönöm a szót. (Taps.)
