SZABÓ SÁNDORNÉ
SZABÓ SÁNDORNÉ
SZABÓ SÁNDORNÉ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt hetekben sokat vitatkoztunk arról, hogy kiket támogat a költségvetés, milyen társadalmi réteget hogyan érintenek a személyi jövedelemadó törvények, a családtámogatások, a nyugdíjemelés, a jövő évi költségvetés. Én azokról szeretnék most szólni, akik alig tételek a polgári kormány költségvetésében. Róluk szeretnék szólni, akik közül sokan nem tudnak ellenállni a télnek, a fagynak, a hidegnek. Számuk napról napra nő. A legfrissebb adatok szerint már ötvenegyen vannak azok, akik megfagytak Magyarországon '98-ban. Ha úgy tetszik, mondandóm nekrológ értük, azokért, akik senkinek sem hiányoznak: a legtöbben hajléktalanok. A társadalom perifériájára sodródott, fogódzó nélküli emberek, olyanok, akik az éjjeli menedékhelyek oltalmát sem tapasztalhatták meg, olyanok, akik nem hiányoznak családjuknak, barátaiknak.
A hajléktalanság nagyvárosi, városi gond, ugyanis minél kisebb egy közösség, annál jobban védi, óvja, fegyelmezi, kontrollálja a tagjait - a nagyvárosokban ez nem működik. A társadalmi mobilitás, a migráció, a családok kohéziójának gyengülése, a válások számának, arányának növekedése, a deviáns magatartásformák, például az alkoholizmus, a munkanélküliség, mind-mind olyan tényezők, amelyek sok embertársunk életét roppanthatják meg. A rendszerváltás igazi vesztesei, kárvallottjai ők; becsült létszámuk hazánkban 30-35 ezer fő. A szakigazgatási szervek, az önkormányzatok alábecsülik ezt a számot, a karitatív, nonprofit szervezetek pedig felfelé kerekítve körülbelül 50 ezer hajléktalan emberről szólnak. Minden hajléktalan élete egyéni tragédia, akár állami gondozásból kikerülő fiatalról van szó, akár börtönből szabadult, család, lakás nélküli egyénről, akár munkanélkülivé lett, válás után alkoholistává vált emberről.
Tudjuk, hogy az egész országban kilencven településen működik hajléktalanszálló, körülbelül 8000 alvóhellyel. Budapesten körülbelül 4000 szálláshely van, a többi szálló vidéki városokban nyújt menedéket. De mi van a nagyobb résszel, a másik 22 ezer emberrel, aki nem tud ide bekerülni? Ők más karitatív szervezetek, alapítványok önzetlen segítsége nélkül nem találnának meleg ételt, teát, egy zugot, ahol meghúzhatják magukat.
Van azonban a hajléktalanoknak egy olyan csoportja is, akik nem veszik igénybe a menhelyeket, az átmeneti szállásokat, mert már annyira kizárják magukat a társadalomból, hogy nem akarnak, nem tudnak alkalmazkodni. Ők azok, akiken akár akaratuk ellenére is segítenünk kellene. Hogyan lehetne rajtuk segíteni? Elsősorban a velük szembeni előítélet lebontását említeném. Mindannyian, akik 30 ezer lakosnál nagyobb városban élünk, tudjuk, milyen élénk vitát váltott ki mindenütt a hajléktalanszállók helyének kijelölése, például a segítőházak felépítése.
Az előítélet mellett a másik nagy gond a hajléktalanintézmények számára az alacsony állami támogatás, a pénzhiány. Az ez évi 120 200 forintos férőhely-normatíva jövőre ugyan 159 800 forintra nő, azonban a szociális törvény által előírt feltételek kialakításához ez még mindig kevés: megszállottak is kellenek, akik szociális munkára szegődnek, akik azt tekintik életcéljuknak, hogy újból fogódzót, kapaszkodót, szalmaszálat, oltalmat adjanak annak, aki kéri, aki elfogadja. Megszállott, elhivatott szociális munkások, utcai szociális munkások róják az utcákat, felderítendő a rejtőzködő, nehéz sorsú embereket.
Advent van: a várakozás ideje, a reményé. Most abban reménykedhetünk, hogy ha látunk bárhol, utcán, parkban, kapualjban didergő, fázó, papírdobozból ágyat barkácsoló embertársunkat, nem elfordulunk tőle, hanem valamelyik karitatív szervezetet értesítve a napi, heti, havi, évi jótettünket végrehajtva, segítséghez juttatjuk őket. Szakemberek kellenek, szociális munkások, akik aztán személyiségüket segítik újból felépíteni, fogódzókat a kezükbe adni. Az lenne persze a legjobb, ha a leépüléstől lehetne őket megmenteni. A tél java még előttünk áll. Kövessünk el mindent, hogy a fagyhalál ne szedhessen több áldozatot!
A Szocialista Párt véleménye szerint közös a felelősségünk, mert társadalmi ügyről van szó. A megoldás felelőssége, terhe azonban a kormányé: többet kellene a téli krízisellátásra fordítani, a dologi költségektől kezdve a szociális munkások béréig, hogy eljussanak mindenhová, ahol segítségre váró, arra rászoruló, de segítségben már nem is reménykedő embereket meg lehetne még menteni.
A pénz, tudjuk, nagyon fontos, de nem elegendő. Növelni kell az éjjeli menhelyek, nappali melegedők, népkonyhák számát, az átmeneti otthonok befogadóképességét, illetve a rehabilitációs otthonok férőhelyeit. Ezek is fontosak, de nem elegendőek. Perspektívát kell mutatni, nyújtani ezeknek az embereknek, akik önmagukban már nem találnak fogódzóra. A foglalkoztatáspolitika eszköztárát kell úgy kitágítani, hogy találjanak munkahelyet, megélhetést biztosító jövedelemszerző tevékenységet.
Meg kellene vizsgálni annak a lehetőségét is, hogy az alacsony komfortú, üresen álló lakások nem szolgálhatnának-e menedékül, védett szállásként a hajléktalanságból, munkanélküliségből kitörni akaró, merő, tudó embertársainknak; azoknak, akiket (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) ez a segítség újból megtanítana hálót fonni. Elnézést kérek, még egy befejező gondolatsort hadd mondjak!
