ROZGONYI ERNŐ
ROZGONYI ERNŐ
ROZGONYI ERNŐ (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A költségvetés egyik kritikus pontja a hiány és annak a finanszírozása. Miért szeretnék én most a következőkben erről a hiányról beszélni? Egyrészt azért, mert ez a hiány nem annyi, mint amennyit kimutat a költségvetésről szóló törvény, hiszen a költségvetési törvényben megjelenő főösszegek gyakorlatilag nem tartalmazzák az adósságszolgálat terheit. Másrészt azért is beszélni szeretnék erről, mert ezek azért jelentősen változtatnak a pozíciókon: a GDP százalékában kifejezve sem annyi már az annyi, mint amennyinek be van állítva - erre szokták azt mondani, hogy ügyes.
Aztán beszélni kell erről azért is, mert az államháztartási törvény előírja, hogy a költségvetési törvényben jóvá kell hagyni a hiány finanszírozási módját is, sőt azt is előírja, hogy az Országgyűlésnek be kell mutatni a költségvetési hiány finanszírozásának mérlegét eszközök szerinti bontásban. Nos, ebben a meglehetősen testes anyaghalmazban ezekre nézve nem lehet információkhoz jutni. Na igen, tudom, az általános indoklás 6. fejezetében szó esik erről, de meglehetősen összevontan, hivatkozva egy egységes stratégiára, de arról nem esik szó, hogy ez alatt mit is kell érteni. Ez titok? És ha igen, miért?
Az ehhez fűzött utólagos pénzügyminisztériumi magyarázat, ne haragudjanak, egyenesen nevetséges! A szocializmus építésének legszebb időszaka jut eszembe, amikor az egyik jelmondat úgy hangzott, hogy: "Éberség, elvtársak! Az ellenség keze betette a lábát!" Ha itt minden titok, akkor milyen ismeretek alapján dönthet egy képviselő?
Bár a kiadások egy része még mindig felesleges és pazarló - és gondolok itt elsősorban az államigazgatási és felügyeleti körben megjelenő pazarlásra -, úgy tűnik, hogy ez a költségvetési hiány beépült, tartóssá vált oly módon, hogy lassan alapvető feladatainak sem tud eleget tenni az állam - vagy ha úgy tetszik, a kormány -, ugyanakkor, furcsa jelenség, szinte rájátszik minden kormány arra, hogy ez a helyzet minél elmélyültebb és szilárdabb legyen. Bizony, épp ésszel nehéz ezt megérteni, de azt is sejtjük, hogy ez nem lehet véletlen. Miből is ered ez az állandósított hiány?
Elsősorban abból, hogy az egymást követő kormányok lényegében azonos alapelvek szerint, szolgai módon tesznek eleget olyan érdekek prioritási igényeinek, amelyek lehetetlenné teszik a nemzeti érdekek érvényesülését, és a tartós, végérvényes, modern gyarmatosítás állapotába juttatják az országot és népét.
(11.20)
Persze nem mindenkit, egy szűk réteg ettől meggazdagodik, és egyre nagyobb tömegek süllyednek a bennszülötti nyomorba. Ezt a folyamatot éljük, hölgyeim és uraim!
Aztán nem kell különösebb képesség ahhoz sem, hogy ezt a hatást mint folyamatot a nálunk gazdagabb és magasabb szinten álló országokban is felismerjük, a nálunk alacsonyabb szinten élő országokban pedig, még Európában is, a nyomor elképesztő növekedésével együtt a kormányzatok teljes bénultságát is tanulmányozhatjuk. Miért beszélek erről? Azért, mert ez a költségvetés tartalmaz ugyan tűzoltó jellegű lépéseket, még elismerésre méltó törekvéseket is - agrárium, oktatás, kultúra, közrend, sorolhatnám -, de egyetlenegy reform értékű lépést nem lehet felfedezni ebben a költségvetésben; sőt az indokoló részekből kirajzolódik egy, a szükségeshez képest teljesen ellentétes törekvés, az ártalmas ideológiák - és persze gyakorlat - még az eddiginél is következetesebb követési szándéka. Beszéljünk nyíltan! Mik is voltak az elmúlt években végrehajtott változások? Mit hajtottak végre az előttünk járó kormányok? Tulajdonképpen egy szélsőjobboldali programot hajtottak végre, egy olyan programot, amilyet a komprádor burzsoák csináltak a dél-amerikai államokban, ezt hajtották végre. (Moraj. - Dr. Lamperth Mónika: Fuú!) Tulajdonképpen ezért nem értem, hogy az MSZP és az SZDSZ köreiben miért nem tapsikolva fogadják ezt a költségvetést, hiszen tendenciájában és elveiben ugyanez fogalmazódik meg.
Szemben az általános indoklásban kifejtett költségvetés-politikai célokkal - mert hiszen onnan idézek -, miszerint a költségvetés újraelosztó szerepét csökkenteni kívánják, egy olyan tökéletes és minden oldalról kifosztott, nemzeti valójában súlyosan sérült, objektív lehetőséget mélyen alulteljesítő, már-már kolonalizált és mesterségesen tőkeszegény állapotban tartott országnak valójában pontosan ennek a fordítottjára van szüksége. Magyarországnak egy szilárd, erős, megfelelő állami vezetésre van szüksége, egy olyan kormányra, amelynek a célja nem a nemzet lerombolása, a saját erőforrások idegen kézbe adása, az állampolgárok engedelmes fogyasztóvá silányítása, hanem ennek az ellenkezője. Magyarországnak nemzetépítő államra van szüksége, olyan államra, amely a hazai vállalkozásokra támaszkodik, azokat hozza helyzetbe - mert csak ez a miénk! -; amely tisztességes munkát és ezzel párhuzamosan tisztességes megélhetést nyújt minden tisztességes állampolgárának; olyan államra van szüksége, amely vállalkozóit nem kiszolgáltatott bedolgozókká akarja lesüllyeszteni, amely nem bérrabszolga- vagy pincérországot akar kiépíteni. Olyan kormányra van szüksége, amely a saját népét szolgálja és megvédi, amennyire csak lehet, a globalizáció internacionalizmusától és a monetarizmus kapzsiságától vagy mindkettő nemzet feletti hatalmától.
A Magyar Igazság és Élet Pártja parlamenti frakciója nem tud mit kezdeni ennek a költségvetésnek a számszerűségeivel, nem is nagyon kéri számon, hogy ez vagy az miért ennyi vagy annyi - legfeljebb megjegyezzük, hogy némi akarattal több is jutna nemzeti céljainkra.
Nem is a kiadási előirányzatokkal van azonban bajunk, hiszen tudjuk, nem lehet egyik pillanatról a másikra a determinációkat feloldani, tudjuk, nincsenek csodák, de az egész anyag indokoló részeiből megismert személetet bizony számon lehet és kell is kérni! Az indokolás harmadik részében szóba kerül a monetáris szektor. Sokszor elmondtuk már: a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a Kereskedelmi Világszervezet ránk erőltetett monetarizmusa még sehol a világon nem hozott valóban érdemleges eredményt, ellenben hihetetlen rombolást, népek kifosztását és tönkretételét igen; és minden ígérete ellenére elképesztő munkanélküliséget, tömegek lesüllyedését hozta. Ebben nem feltétlenül e szervezetek - ahogy azt mondani szokták - gonoszsága játszik szerepet, hanem inkább a hibás és rég elavult friedmani elméletre épített és a féktelen mohóságtól még tovább rontott elmélet és gyakorlat, valamint az a tévhit, hogy rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel egy ebből a rendszerből adódó világválság, összeomlás megakadályozható. Csakhogy ez veszedelmes tévhit, és hogy az, azzal naponta szembesülhetünk. Ma, a derivatív üzletek korában már például egy pillanat alatt összeomolhat minden, az egész világ pénzügyi és gazdasági rendje, úgy, ahogy áll. Egy ilyen hihetetlenül ingatag talajra nem lehet százszázalékos bizonyossággal tartósan építeni. Képtelenek vagyunk - legalább - mások példájából tanulni?! Minél jobban beleágyazódunk ebbe, annál nagyobb az a veszély, hogy nem lesz már kivédhető.
Itt kell ismét kitérnem arra az érthetetlen, számomra teljesen érthetetlen magatartásra, hogy az ÁSZ nem vizsgálhatja az MNB gazdálkodását. Nem a monetáris politika ellenőrzéséről volna itt szó, vagy nem is arról van szó - ezt hangsúlyozni kell, nem erről van szó -, az ugyanis a kormány és az MNB közös kialakításában kell hogy működjön; természetesen ez sem lehetne titok, erről is informálni kell az Országgyűlést. A bécsi MNB-érdekeltség összeomlása során Surányi úr nyilatkozott, azt mondta: természetes, hogy az MNB helytáll a cégért - na ja, nem az első eset, ez a bécsi, volt már másik is; meg hogy Surányi úr helytáll - nem ő áll helyt, a magyar nép áll helyt, mindnyájan állunk helyt.
Itt kell újból visszatérni a magyar költségvetéshez, annak állandósult hiányához és a kitörés reménytelenségéhez, ha továbbra is makacsul ragaszkodunk az ellenérdekű felek jó tanácsaihoz. Mi derül ki, ha az adósságszolgálat terheit vizsgáljuk? 1999-ben naponta több mint 2 milliárd 86 millió forintot fizetünk kamat címén, és naponta 2 milliárd 288 millió forintot fizetünk hiteltörlesztés címén; naponta - naponta! - mintegy 4,5 milliárd forintot fizetünk egy olyan pénztömeg után, amellyel kapcsolatban soha senki ennek az országnak és ennek a népnek nem számolt el mind a mai napig. Aztán ebben jelentősen benne van az is, hogy a '97. évi MNB-PM adósságcsere szintén hétpecsétes titokként van kezelve. Igaz, az egész adósságcsapda - mint mondtam - keletkezése, folyamata, mindene titok. De milyen demokrácia az, amelyben közölt tényekre csak rábólint a parlament, anélkül, hogy tudná, miről is van szó?!
Aztán természetesen az állandó hiányt táplálja az örökké, újból és újból felmerülő, szinte naponta jelentkező bankkonszolidáció és a közvetlen lakosságkifosztó befektetési brókercégek összeomlási folyamata - közönséges bűnügyek ezek. Kérem, tessék végre észrevenni, hogy itt tudatos fosztogatásról van szó, amelynek ügyében az etikai kérdések mellett a rendszerbeli problémákban kell keresni az okokat, na meg a háttérben meghúzódó és megbúvó globalizáció szándékaiban, no meg a derivatív üzletekben - ez utóbbiakban ugyanis veszteni is lehet. Nyugodtan kijelenthetjük: nincs az a szerencsejáték, amely ennyire veszélyes lehetne, saját pénzén ám tegye valaki, ha ez a hobbija, de egy ország pénzén ezt tenni, az már goromba dolog!
(11.30)
Az ország pénze ugyanis a mi pénzük, a kormány a mi kormányunk - és ha az, akkor miért engedi ezt, és miért állja a cechet? Meg kellene minden ilyen ügyletet adóztatni, méghozzá keményen! A hiány állandósulását segíti elő, ha mi magunk, önként és dalolva hozunk létre olyan konstrukciókat, amelyek megcsapolják a költségvetést, és szűkítik annak lehetőségét, hogy saját életünket úgy-ahogy kiépíthessük. Persze ezt nem annyira önként, de szakértői kormányunk dalolva hajtotta végre. Ez pedig a társadalombiztosítási rendszerünk teljes leépülése, újraszabályozása és végső fokon költségvetési tétellé válása, illetve ennek a folyamata. Meg is dicsért érte bennünket az IMF - vagy ahogyan mondani szokták: az "ájemef". Csakhogy ennek van, mint látni fogják, egy öngól jellege is.
A magyar kormányok hosszú sora a két tb-alap bevételeit saját bevételként használta. Ez úgy működött, mint egy tartós kölcsön, amelyik részt vett a költségvetés finanszírozásában. Csakhogy ez a szakértői módon kitalált kirovó-felosztó rendszer egyszer csak hiányokat produkál, kezd terhessé válni. No, de hát a monetarizmus jegyében a kőből is ki kell facsarni a vizet! Akkor a képlet egyszerű: létre kell hozni a magánnyugdíj-intézeteket, és régen bevált gyakorlattal, vagyis kényszerrel, államilag kötelezően, ha lehetséges. Még jó, hogy nem lőnek közben!
Valami pénz így is összejön. No, nem az államnak, hanem olyan magánvállalkozásoknak, amik majd úgymond ezt a pénzt befektetik a befizetők javára. Nem akarok Hofival versenyezni: "Ó, Globex-ország és népe!" Aztán, ami hiányzik, azt a költségvetés állja. No, nem egészen! Gondoskodni kell arról, hogy az egészségügyi ellátás magas színvonala kellő halandóságot biztosítson, a nyomor szintjére kell süllyeszteni a nyugdíjasainkat, és ez ugyebár jelentős költségcsökkentést eredményezhet. Ezután következhet az egészségügy magánosítása is. Van itt még tartalék!
A társadalombiztosítási alapok terhére a mondottak szerint felvett kölcsön, hölgyeim és uraim, ugyanolyan szentség, ha egyszer a költségvetést finanszírozó kölcsön volt, mint minden más kölcsön. Nincs sem erkölcsi, sem jogi alapja annak, hogy ez ne így legyen - és ez benne az öngól.
Több helyen is hivatkozik a költségvetés indoklása a vállalkozói szféra erősítésének szándékára. A szándékot nehéz komolyan venni, ehhez ugyanis először a versenysemlegességet kellene biztosítani. Sőt, továbbmegyek: ehhez szükséges volna a hazai vállalkozások és termékek protekcionista védelme. Erről azonban szó sincs, sőt éppen ellenkezőleg: minden intézkedés ennek ellenére hat. És itt fölmerül bennem: hogyan lehet olyan irtózatos károkat rendbe hozni, mint az élelmiszeripar és a gyógyszeripar idegen kézbe adása nevetséges pénzért?! Mi ennek ma a következménye, és még mi várható? Aztán az idegen bevásárlóközpontok, vagyis kereskedelmünk idegen kézre juttatása mindezt jól kiegészíti. Erre a tőkére van szükségünk és az ebből eredő munkanélküliségre és elszegényedésre?
Többet szán a költségvetés az agrárium támogatására. Szép dolog, egyet is értünk ezzel, de változatlan szemlélet mellett ez csak meghosszabbítja az agrárium agonizálását, mert komplex önvédelmi megoldásokra van szükség, mert világunkban minden mindennel összefügg.
Én tulajdonképpen nem csodálkozom azon, hogy parlamenti jelenlétem során még egyetlenegy kérdésemre sem kaptam választ. Még olyan egyszerű kérdésre sem, hogy a társadalombiztosítási alapoknak tulajdonképpen mennyi a kintlevősége, mi ennek az összetétele, kik a legnagyobb adósok. Még ilyen egyszerű kérdésre sem kaptam választ. Tudomásul veszem, mert bennünket illik kirekeszteni; de hogy önök közül senkit sem zavar, hogy nem kapnak tisztességes és elvárható információkat, de dönteniük kell, ezen egy kicsit még csodálkozom.
Hiába hiszik pénzügyi irányító agytrösztjeink, hogy az inflációval való játszadozás csak a lakosságot fosztogatja közvetlenül, és elértékteleníti pénzüket. Az infláció az egész gazdaságot, méghozzá a hazai - vagy ha úgy tetszik, a honi - gazdaságot jegeli be, bénítja meg, és az ország minden törekvését, valódi érdekét, annak érvényre juttatását gátolja. Az inflációhoz csak az idegen tőke érdekei kötődnek! - a csúszó leértékeléshez is.
Kamatpolitikánk, ami az inflációhoz is illeszkedik, csak az árak növekedését szolgálja, ezáltal az inflációt gerjeszti. Ördögi körök ezek, de egy biztos: nekünk halálos, másnak jó üzlet, és jó eszköz a modern gyarmatosításhoz.
Részletek elmondására volt csak lehetőségem. Így mondandóm sem lehet kerek és egész, de számháború helyett arról kívántam meggyőzni önöket, hogy alapvető szemléletmód-változásra van szükség. Minden determináltság mellett a nemzet saját ereje a legnagyobb erő, ha ezt a nemzet önépítésére használjuk. Nem számszerűségek, hanem elsősorban e szemlélet hiánya miatt, az indokolásból kiolvasható szándék miatt a Magyar Igazság és Élet Pártja nem tudja támogatni és elfogadni ezt a költségvetést. Alapvetően hibás rendszerekben lehet ugyanis valamit jobban vagy rosszabbul csinálni, csak jól nem.
Hölgyeim és Uraim! Kérem, gondolkodjanak el ezen! És ha igaz, hogy a politika a lehetőségek művészete, fontolják meg egymást követő kormányaink: éltek-e a lehetőségekkel, tettek-e rá egyáltalán egy kísérletet, vagy csak visszaéltek vele? Köszönöm a türelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)
