DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Urak! Ennek a költségvetésnek a vitájánál is folytatódik, csak talán más módon az a - nyugodtan nevezhetjük úgy - képmutatás, amit az előző négy évben megszoktunk a mai kormánypártoktól. A megnyilvánulások mások, de a módszer nagyjából ugyanaz. Négy évig, akik az előző négy évben itt ültünk a parlamentben, de parlamenten kívül is jócskán tapasztalhattuk: a mai kormánypártok olyan benyomást igyekeztek teremteni, mintha csak a kormányzat akaratán múlna, mennyi pénzt oszt el, hogyan néz ki egy költségvetés. Sőt, maga a miniszterelnök úr éppen a kormányprogram vitájakor mondta azt, hogy igen, jelentős részben akarati tényezőkön múlik, hogy mi történik egy gazdaságban.
A mostani költségvetés - sok egyéb dolog mellett - tanúskodik arról, hogy ez a kormány is kénytelen tudomásul venni: nem csak akarati tényezőkön múlik, hogyan néz ki egy ország költségvetése; részben akarati tényezőkön, de alapvetően nem akarati tényezőkön. (Varga Mihály: Négy éve...) Természetesen négy éven belül sem csak akarati tényezőkön múlik - ha az államtitkár úr vitatkozik velem a padokból -, nem akarati tényezőkön, mert ha csak akarati tényezőkön múlna, akkor az ellenzék olyasmiket követelhetne a költségvetéstől, mondjuk, olyan bevételcsökkentést és olyan kiadásnövekedést (Varga Mihály: Teszi is!), amit az előző kormány idején az akkori ellenzéki pártok jócskán megtettek. Amennyire én a költségvetési vitát követem, a mai ellenzéki pártok nem követelnek radikális költségnövekedést.
Egy másik tényező, amit talán érdemes megemlíteni, az az, hogy a kormánypártok tovább folytatják azt a politikát, amit az előző négy évben, annyiban, hogy az úgynevezett Bokros-csomag minden intézkedését szidalmazzák - ebből éltek tulajdonképpen, mármint verbális értelemben, három évig és a választási kampány idején és azóta is -, és közben természetesen boldogan fürdőznek a Bokros-csomag következményeiben, abban a lehetőségben, amit az ország mai gazdasági állapota igenis a Bokros-csomag következtében büszkén magáénak mondhat.
Nem tudom tulajdonképpen, hogy mi a rosszabb, és nem is kívánom eldönteni: ha hiszik - mint, mondjuk, Frajna képviselő úr iménti felszólalásából kitűnik -, hogy a Bokros-csomag és következményei, mármint pozitív következményei elválaszthatóak egymástól; vagy ha nem hiszik, csak mondják. Nem lehet tudni, és nem is akarom eldönteni, hogy a kettő közül melyik a rosszabb.
(15.10)
Áttérve most már a költségvetés egy részére, a kulturális költségvetésre, elmondhatjuk, és ezzel a kormánypárti képviselők büszkélkednek, hogy hála a Bokros-csomagnak - ezt én mondom, nem a kormánypárti képviselők -, hogy a kulturális költségvetés ma jóval több pénzt oszthat el, mint az előző években.
Persze, erre a költségvetésre jórészt ugyanazok az elemek jellemzőek, amelyek az egész költségvetésre. Jellemző például a kulturális költségvetésre, hogy a központi államigazgatás kiadásai jelentősen megnövekednek. A kultúrát ma egy új minisztérium irányítja. Jellemző adat a költségvetésben, hogy az intézményi működési kiadások, ha a minisztériumot is beleszámítjuk, 34 százalékkal nőnek; ha a minisztériumot kivesszük az intézményi kiadásokból, akkor az átlag már csak 16 százalék. Jellemző a kulturális költségvetésre, hogy jelentős részben - és ez egy parlamenti demokráciában nem elfogadható - biankó felhatalmazást kér a kormány: nem mondja meg, nem tartalmazza a költségvetés, hogy mire kívánják fordítani a milliárdokat. És természetesen tudni kell azt, hogy az új minisztérium, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma címszó alatt kultúra címen kerül elszámolásra a műemlékvédelem - ami nem választható el élesen a kultúrától, de mégsem tekinthető közvetlen kulturális kiadásnak -, és természetesen, mint azt tudjuk, kultúra címszó alatt kerül elszámolásra az egyházi támogatás - nemcsak annak kultúrát érintő része, hanem a teljes egyházi támogatás nagyobb része.
Ezeken a területeken, tehát a műemlékvédelem területén és különösen az egyházi kiadásoknál - mint azt kormánypárti képviselőtársaim dicsérőleg mondták - jelentős kiadásnövekedés van. Ez a kultúra fontos területeiről már sokkal kevésbé mondható el. Hogy csak egy példát emeljek ki, a közgyűjtemények, tehát az ország - ha tetszik, valóban nemzeti kulturális örökség - alapintézményeinek: levéltáraknak, könyvtáraknak, múzeumoknak a támogatása, illetve finanszírozása nominálértékben 10 százalékkal növekszik a jövő évben. Ez reálértékben elmarad az ez évitől. Ugyanez a helyzet a művészeti intézményeknél. Ott körülbelül 10 százalékkal nő a támogatás, ami reálértékben megint támogatáscsökkenést jelent. Ha ehhez még hozzáveszem azt, hogy a céltámogatásokból a kormány kiemelt egy olyan fontos intézményt, mint a Fővárosi Levéltár - ami nem települési beruházás lenne, hanem az ország nemzeti kulturális öröksége fontos részének megmentését szolgálná -, és nem finanszírozza, akkor a kultúrpolitikáról közel sem olyan kedvező a kép, mint ha csak a globális számokat nézzük.
Anélkül, hogy részletekbe kívánnék bocsátkozni megemlítem - és ebben Hörcsik képviselő úrétól természetesen nagyon eltér az álláspontom és az SZDSZ álláspontja -, hogy mi nem tartjuk helyénvalónak azt, hogy állami költségvetési kiadási tételként 1,7 milliárdos összeggel szerepel a hitoktatás. Azt gondoljuk, hogy nem állami feladat a hitoktatás, a hitoktatás támogatása, mert ilyen jogcímen nagyon sok minden mást is lehetne támogatni, ami a költségvetésnek nem feladata. Azzal természetesen egyetértünk, hogy az egyházi kiadások számottevő részét az állami költségvetés támogassa, de ebben is elsősorban a kulturális jellegű kiadásokat, a közfeladatok ellátását tartjuk helyesnek, illetve a műemléki jellegű kiadásokat és azokat a kötelezettségeket, amelyek kormány-egyház megállapodásokra épülnek; bár az SZDSZ, mint ismeretes, az előző kormány idején sem támogatta az úgynevezett vatikáni megállapodást, és annak meglehetősen súlyos következményei ma megjelennek ebben a költségvetésben.
Tulajdonképpen három kérdéssel szeretnék röviden, de kiemelten foglalkozni. Az egyik a Nemzeti Kulturális Alap ügye. A Nemzeti Kulturális Alapnál - mint az sokszor elhangzott már itt, a parlamentben is -, mint az elkülönített állami alapok többségénél, a kormányzat megszüntette a Kulturális Alap önállóságát. A Nemzeti Kulturális Alap azonban egy különleges intézmény, hiszen a kultúrára fordítandó pénzek jelentős részénél a döntést nem úgynevezett objektív paraméterek alapján lehet meghozni, hanem a kulturális pénzek felhasználása jelentős részben ízlés alapon dől el. Azt gondolom, hogy ez azzal együtt is, hogy mellette lennék, hogy az elkülönített állami alapok nagyobb részét vonják be a költségvetésbe a költségvetés áttekinthetőbbé tétele érdekében, indokolja azt, hogy a Nemzeti Kulturális Alap különleges elbánásban részesüljön.
A változás lényege természetesen az, hogy így beépül a minisztérium, az államigazgatás költségvetésébe a kultúra támogatása, és - mint a Nemzeti Kulturális Alap már ennek a kormánynak az idején kinevezett új vezetője megfogalmazta - ez azt jelenti, hogy a mindenkori miniszter, a mindenkori kormány tulajdonképpeni jóindulatától függ a nemzeti kultúrára fordított speciális támogatások felhasználásának módja.
Érdemes a Nemzeti Kulturális Alapról azért is szót említeni, mert jól jelzi ennek a kormánynak a működését. A kulturális bizottságban engem a bizottság elnöke, illetve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára - ha tetszik: - leckéztetett azzal, hogy elfogadhatatlan a polgári kormány számára, hogy a kormányon belül érdekharcok legyenek, és különösen az, hogy döntés után miniszterek - úgymond - lobbyzzanak az ügyekért. A Nemzeti Kulturális Alapról szóló döntés megmutatta, hogy ez a kormány sem tudja magát mentesíteni az ilyen, valóban nem helyeselhető, de nehezen elkerülhető megoldások alól. A Nemzeti Kulturális Alap költségvetésbe való építéséről úgy született a döntés, hogy a miniszter nem tudott róla - mint ezt sokszor nyilvánosan megfogalmazta -, a Nemzeti Kulturális Alap vezetője, akit ez a kormány nevezett ki, nem tudott róla; és a döntés után kezdődött a lobbyzás azért, hogy valamennyire enyhüljön a költségvetés és a Nemzeti Kulturális Alap kapcsolata.
Újsághírek szólnak arról, hogy a kormány enyhített álláspontja Homa képviselő úr neve alatt, illetve az egyébként külföldön tartózkodó Sasvári képviselő úr neve alatt módosító indítványként meg fog jelenni, de ha azokat a problémákat ez a módosító indítvány megoldja, amelyeket meg kellene oldani, akkor teljesen értelmetlen a beolvasztás az állami költségvetésbe, ha nem oldja meg, akkor pedig az a probléma. És itt nem az ellenzéki képviselő aggályoskodása vagy kötözködése szólal meg belőlem, hanem az a probléma vezérli a mondanivalómat, hogy a Nemzeti Kulturális Alap - még egyszer mondom - elkülönítendő az állami költségvetéstől, mert ízlés alapján, kuratóriumok, illetve hivatalos nevükön kollégiumok döntései alapján elosztandó pénzekről van szó.
És van egy különleges tulajdonságuk is a Nemzeti Kulturális Alap által elosztandó pénzeknek: a költségvetés utófinanszírozási technikájával szemben itt az előfinanszírozás az indokolt. Szóban elhangzott, hogy ezt meg kívánják oldani. Ha ezt megoldják egy technikával, akkor ez nem illik a költségvetés rendszerébe, tehát kíváncsian várom azt a megoldási technikát, ami "ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes" megoldást tud teremteni.
A másik kérdés, amit egy kicsit részletesebben érintenék, az a millenniumi kiadások. Most nem kívánok abba belemenni, amit különböző parlamenti megszólalásokkor volt már alkalmam és másoknak is volt alkalma fölvetni, hogy miért nem lehet ebből a jelentős összegből, mondjuk, a Nemzeti Színház megépítéséhez, az eredeti terv megépítéséhez hiányzó összegeket pótolni, miért nem lehet egy nagyszabású létesítményt a millennium alkalmára létrehozni. Még csak azt sem kívánom fölvetni - bár tudom, hogy a vidéknek is megfelelő arányban kell részesülnie a millenniumi kiadásokból -, hogy miért nem jut valakinek eszébe az, hogy száz évvel ezelőtt, a honfoglalás ezredik évfordulóján is jutott arra - és az összegek most is jelentősek lesznek -, hogy a vidék 400 elemi iskolában - az akkori millenniumi kormányprogramban az szerepelt - részesüljön egyrészt, másrészt a fővárosban metró is épült akkor: az első fővárosi földalatti vasút ebből épült meg. Tehát nem kívánom fölvetni, hogy miért nem épül most meg a 4. metró a millenniumra vagy a millenniumra fordítandó milliárdokból.
Pusztán azt vetem föl - és a költségvetés kapcsán elsősorban ez érdekes -, hogy miért nem szerepel a költségvetésben vagy a költségvetés kiegészítéseként, azt megelőzően egy olyan törvényjavaslat a parlament előtt, ami részletesen megismerhetővé tenné, hogy a milliárdokat, tízmilliárdokat milyen technikával kívánja a kormány fölosztani, hogy néznének ki azok a pályázatok - ha pályázatok lennének -, amelyek alapján vidékiek pályázhatnának a millenniumi kiadásokra, és egyáltalán mit tekint a kormány millenniumi megemlékezés címén megvalósítandónak. Egyelőre semmi ismeretünk nincs arról, hogy a több tíz milliárdot hogyan kívánja a kormány fölhasználni.
(15.20)
Azt gondolom, vitára érdemes dolog az, hogy hogyan lehet biztosítani azt, hogy átélhető legyen - ha egyáltalán valóban átélhető - az államalapítás 1000. évfordulója a ma élő generációk számára. Mert nem biztos, hogy úgy élhető át az államalapítás 1000. évfordulója, ha minden településen valami apró, kis rendezvény lesz, hanem lehet, hogy úgy élhető át inkább, hogyha valami nagyszabásút és maradandót csinálunk, nemcsak a fővárosban természetesen, hanem az országban sok helyütt. De erről ma semmit nem tudunk, szórványos nyilatkozatok hangzanak el, a miniszter úr itt a parlamentben mást mond, mint a millenniumi kormánybiztos, mást mond a pénz elosztásáról, mást mond a millenniumi megemlékezés céljairól.
Olyan elemei vannak a költségvetésnek, ami elég meglepő, hogy millenniumi filmprodukció címén 700 millió forintot kíván a kormány felhasználni. Csak mellékesen említem meg, hogy a két, állami költségvetéshez kapcsolódó filmalapítvány, a Magyar Mozgókép Alapítvány 1,1 milliárdot kap, ez az összes filmtámogatás, amit a kormány költségvetésében biztosítani lehet; és a Történelmi Filmalapítvány az 150 milliót, ezzel áll szemben ennek a két összegnek a felét kitevő egyetlen attrakció, a millenniumi filmprodukció. Fogalmunk sincs arról természetesen, hogy ezt milyen technikával kívánják célhoz juttatni. Nem tudni azt, hogy az ünneplésre szánt 1,7 milliárd mit jelent, ki kapja. Nem jelentős költségvetés természetesen az ország egészének költségvetéséhez képest, de a kulturális költségvetésen belül meglehetősen komoly tétel. Lényeg az, hogy nem elfogadható egy olyan költségvetés, amely milliárdokról, 10 milliárdokról, ráadásul egy olyan jelentős alkalomra elköltendő milliárdokról, mint a millennium nem mond semmit, nem lehet megtudni semmit erről a dologról.
Végül még egy dologról szeretnék beszélni, ami nem a kulturális minisztérium költségvetéséhez tartozik, de a parlamentnek igenis van teendője ezzel kapcsolatban: ez a közszolgálati televízió ügye. A közszolgálati televízió ügyében a miniszterelnök a közelmúltban eljuttatott egy levelet november 17-i dátummal a parlament kulturális bizottságához. Ebből a levélből kitűnik, hogy rossz a médiatörvény, és a kormány majd akkor ad pénzt a televíziónak, ha egy jobb törvény alapján jobban működik a közszolgálati televízió.
Ezzel kapcsolatban különböző problémák vethetők fel. Az egyik probléma az, ami itt a Ház előtt is szóba került, hogy Stumpf miniszter úr határozott és konkrét ígéretet tett a televíziónak jelentős pénzügyi támogatásra, és ennek kapcsán a televízió meglehetősen merész, 6 milliárdos költségvetési támogatást kért. Nem jó technika ez - csak halkan jegyzem meg, úgyis tv-adásidőn kívül vagyunk -, ilyen sok pénzt kérni, mert ez nem alkualap. Egyébként azt hiszem, hogy sem a kormánypártok, sem az ellenzéki pártok nem értenének egyet azzal, hogy alkalmi pénzadományokkal próbálja meg a kormány életben tartani a televíziót. Nincs is joga a kormánynak alkalmi pénzadományokat adni, ez összeegyezhetetlen a médiatörvénnyel.
Az azonban már a kormánypártok felelőssége, hogy nem sikerül a parlamentnek a Magyar Televízió kurátorait megválasztani. Ma törvényen kívüli, törvénytelen állapot van: az, hogy a Magyar Televíziónak nincs kuratóriuma. Ha lenne kuratóriuma, az nem oldaná meg a televízió összes baját, sőt, a bajainak lényegét nem oldaná meg, de legalább törvényes állapotot teremtene, de legalább lennének olyanok, akik felelősek a költségvetésért, de legalább lehetne a televíziónak elnöke - és ez valamivel jobb helyzet lenne, mint a mai.
Az igazi probléma az, hogy az, amit a miniszterelnök most november 17-én papírra vetett, egy fél évvel ezelőtt is lehetett tudni. Én magam vetettem föl szeptemberben a kulturális bizottságban, lényegében ugyanazokkal a szavakkal, mint amit a miniszterelnök most leírt, hogy a médiatörvény működése során kiderült, hogy ez a törvény nem működik jól a Magyar Televíziónál, kezdjenek hatpárti tárgyalást a parlamenti pártok a kulturális bizottságban, próbáljuk meg együtt módosítani alkalmazható módon a médiatörvényt. Az, hogy a miniszterelnök ezt most kezdeményezte, és azóta, mióta szeptemberben kezdeményeztem én a kulturális bizottságban, nem történt gyakorlatilag semmi, ennek meglehetősen súlyos következményei vannak. Hiszen feltehetően a parlamenti pártok egyetértenek abban, hogy közszolgálati televízióra szükség van - abban már nyilván nem értenek olyan egyértelműen egyet, hogy milyen módon kell ennek a televíziónak működni -, de azt mindannyian tudjuk, hogy egy médiatörvény módosítása több hónapos munka. Ha a Magyar Televízió akkor jut a működéséhez szükséges pénzekhez, azok az emberek, akiknek a televízió tartozik munkabérrel és más bérekkel, akkor jutnak pénzhez, amikor a parlamentben létrejön a médiatörvény módosítása, akkor gyakorlatilag ezt az idők végtelenségéig kitolt döntésnek nevezhetjük.
Jogosan fogalmazzák meg sokan, hogy a kurátor-megválasztás elhalasztása miatt, illetve a televízióval kapcsolatos döntés, hatpárti döntés és tárgyalás elhalasztása miatt olyan a helyzet, mintha a kormány arra játszana, hogy a közszolgálati televízió menjen tönkre, legyen zsarolható állapotban. Ez pedig elfogadhatatlan.
Tisztelt Képviselőtársaim! Szájer képviselő úr, Fidesz-frakcióvezető vezérszónoklatában azt mondta, hogy a költségvetés valódi látlelete a kormány politikájának. Ebben az egy mondatban feltehetően egyetértünk, én is azt gondolom, valódi látlelete a kormány politikájának: bizonyos helyeken pazarló ez a költségvetés, más helyeken sokkal szűkmarkúbb, mint lehetne; ez a költségvetés őszintétlen, nem mond igazat, a költségvetéshez kapcsolódóan még kevesebb igaz szó hangzik el; ez a költségvetés a kulturális tárcánál is bizony megteremti a korrupciót, az intézmények zsarolásának lehetőségét, és ezért elfogadhatatlan.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
