DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Sok dolga van az Egészségügyi Minisztérium új vezetésének, hiszen költségvetést kell készíteni, a minisztériumot átszervezni, kialakítani valamiféle viszonyt az egészségbiztosítás új vezetésével, egyezkedni a volt kamarai társakkal, a Világbankkal - és még sorolhatnám, mi mindent csinál egyszerre a tárca új vezetése. Nem is csoda, hogy ez néha olyan gondot jelent, hogy maguk sem tudják, hol áll a fejük. Bizonyára ez az oka annak, hogy olyan anyagok is kiszaladnak a kezükből, mint a kötelező egészségbiztosítás ellátásáról szóló tavalyi törvény most beterjesztett módosítása.
Mire gondolok, tisztelt képviselőtársaim? Az előterjesztő tanácstalanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kormánypárt szokása ellenére elismeri, hogy az 1997. évi LXXXIII. törvény alapvetően jó volt, koncepcionális változtatásra nincs szükség, a tervezet általános indoklása szerint a törvényben meghatározott elvek és jogintézmények megfelelően működnek; csupán néhány jogértelmezési és végrehajtási probléma rendezésére tesznek javaslatot.
Mint az előző kormány tagja, személy szerint is köszönettel veszem az elismerést, mert mi tagadás, jólesik a dicséret attól a kormánytól, amelynek pártjai 1997-ben még egymással versenyezve bírálták, csepülték az akkori szerzőket és a most kiegészítésre javasolt törvényt. "Előkészítetlen, súlyos kodifikációs hibák vannak benne, a tervezet alkalmatlan az ellátás tartalmának meghatározására, ripsz-ropsz összecsapták" - hangzott az akkor ellenzéki, ma kormánypárt részéről, de hát változnak az idők és a pozíciók is.
Örülök annak is, hogy a kormány kitart a szolidaritás elvű, kötelező biztosítás fenntartása mellett, és nem téved sem az egészségügy újraállamosításának, sem a közfinanszírozás feladásának zsákutcájába. Ez is a tervezet érdeme, ami nem kevés olyan időszakban, amikor a társadalombiztosítás további sorsa körül annyi a bizonytalanság. Egyetértünk a fogászati alap- és szakellátás kiterjesztésének szándékával; ez a végzős középiskolás diákok esélyegyenlőségét javítja.
Tisztelt Országgyűlés! Számos módosító rendelkezést azonban jelenlegi formájában nem tudunk másnak tekinti, mint a jogszabály gondatlanságból elkövetett szándékos rongálásának. Mert minek tulajdonítanánk, ha nem gondatlanságnak vagy felületességnek, hogy a társadalombiztosítással kötendő szerződésekben nemcsak a kapacitások lekötéséről kívánnak rendelkezni, hanem arról is, hogy ezeken a kapacitásokon szakmánként mekkora maximális teljesítményt szabad nyújtani. Magyarra fordítva, a törvényjavaslat 6. §-a azt jelenti, hogy mondjuk, 30 kórházi ágyon 50 szívelégtelenséget és 73 infarktust gyógyíthatnék kardiológusként. De mi történik akkor, ha egy időjárási front hatására kétszer annyi infarktusos beteg kerül hirtelen az osztályra? Várjon a következő hónapig, küldjük más intézetbe, amely még nem merítette ki a kontingensét? Apropó, a felső határ havonta vagy évente értendő? Ha nem használtam el, akkor átvihető-e a kontingens a következő periódusra? Mi a felső határ? A betegszám, az ápolási nap, a teljesíthető forintérték?
Ennél is komolyabb egészségpolitikai kérdés azonban, hogy ki és mi alapján határozza meg, mennyit lehet gyógyítani egy adott kapacitáson. A tárca, netán az Egészségbiztosítási Pénztár? A rendelkezésre álló pénz alapján, az eddigi teljesítmény alapján vagy a helyi lakosság szükségletei alapján? Válasz, magyarázat, felhatalmazás sehol.
Nem kevesebb gondolkodnivalót ad az eredeti törvény 68. §-ának módosítása sem. Eszerint aki egy biztosított betegségéért, keresőképtelenségéért, munkaképesség-csökkenéséért felelős, az köteles az emiatt nyújtott egészségbiztosítási ellátást megtéríteni. Tessék azonban egy kicsit belegondolni! Mint tudják, nekem személy szerint egyáltalán nincs ellenemre, hogy a dohánygyártók valamilyen módon megfizessék a tüdőrákosok kezelésének jelentős részét, és ebben talán több képviselőtársam is egyetért. Mekkora részt fizet viszont az a hajléktalan, aki maga döntött úgy, hogy dohányzik? De ennél egyszerűbb példa is adódik: ha mondjuk, másnapos ételt eszik valaki, ami bármelyik háztartásban előfordulhat, és emiatt gyomorrontása támad, akkor részben maga volt az oka a betegségének - akkor ő mennyit fizet az ellátásáért? Egyáltalán fizet-e? S ha olyan munkahelyen dolgozunk évekig, amely fokozott stresszel jár - mint például az Országgyűlés -, akkor ki fizeti meg a gyomorfekélyünk vagy a szívpanaszaink kezelését? Mi magunk, mert vállalkoztunk erre a munkára, vagy az Országgyűlés, esetleg Áder János házelnök úr, mert nem tud megfelelő munkafeltételeket biztosítani?
Ebben bizony, tisztelt képviselőtársaim, nem igazít el a 13., 14., 15., 16., 17. §-okhoz nyújtott indoklás, mely szerint az egészségbiztosítási ellátásokért való felelősség megállapításának hatásköri és illetékességi szabályait annak egyértelmű alkalmazása érdekében pontosítani kell. Az indokolás helyes - de hol a pontosítás és az egyértelmű alkalmazás lehetősége?
Azt gondolom - és ez a parlamenti szakbizottság vitájában is markánsan felmerült -, elvárható lett volna, hogy ezeket a kérdéseket a jogszabály készítése során az előterjesztő megválaszolja, a háttérszámításokat, a várható hatásokat az indokolásban megadja. A két-háromsoros indokolások sok mindennek tekinthetők, csak éppen a címben szereplő részletes indokolásnak nem.
Tisztelt Képviselőtársaim! Több aggályt vet fel a 11. § - erről már szóltak előttem -, az a paragrafus, amely a korábbi előírást azzal egészíti ki, hogy a táppénzt meg kell vonni attól, aki a gyógyulást felróhatóan késlelteti, illetőleg az orvos utasításainak nem tesz eleget. A józan ész itt sem a rendezettség növelésére irányuló jogi alap megteremtését vonja kétségbe, hanem a végrehajthatóság oldaláról, a betegjogok érvényesülésének és az adott orvos-beteg kapcsolatnak az oldaláról kérdőjelez. Vajon hány háziorvos kezdeményezi majd a táppénz megvonását a neki bizalmat szavazó, kártyáját rábízó pácienstől? És mi van akkor, ha mondjuk, a beteg elutasít egy kockázatos műtétet? Nem folytatom a kérdéseket, hiszen szinte valamennyi paragrafus gyakorlati alkalmazása kételyek és bizonytalanságok egész sorát veti fel.
A Szocialista Párt nem gondol rosszhiszeműségre, sőt értékeli az előterjesztés jó szándékát, mégis megkérdezi: az adó- és költségvetési törvények zuhatagában milyen különleges szempont indokolja a javaslat sürgősségét, a január 1-jei hatálybalépést?
(9.30)
Egyáltalán fel van-e erre készülve a jogalkalmazó? Mi a magunk részéről nem látjuk ezt a felkészülést, nem látjuk a sürgősség okát, ezért talán az lenne a legcélszerűbb, ha az előterjesztő - a szakbizottságban is megfogalmazott hiányérzet enyhítése érdekében - tervezetét átdolgozásra visszakérné, és ennek során a partnerszervezetekkel, így a Magyar Orvosi Kamarával is elmaradt konzultációkat pótolná. Így a jövő év tavaszán valóban megalapozott törvényjavaslat benyújtására nyílna lehetőség. A Szocialista Párt részéről kérem az előterjesztőt ennek megfontolására.
Köszönöm. (Taps az MSZP soraiban.)
