MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Talán van önök között olyan, aki tudja, hogy kiről beszélek: egy magyar politikus szobrán az áll, hogy sebeket gyógyítani és nem sebeket osztani jöttem ebbe a Házba. Itt van közel a Parlamenthez a szobra. Én ma reggel úgy éreztem, hogy valóban gyógyítani jövünk. Amikor Lányi Zsolt képviselőtársam beszélt a '68-ban az intervenció kapcsán elpusztult magyar katonák sírhelyének felkutatásáról, akkor az a jó érzés fogott el, ami tavaly Borgyirevkában; abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy részt vehettem a Don-kanyarnál elesett magyar katonák emlékművének avatásánál, és az ottani nagyon sokat szenvedett polgármester asszony mondta, szinte Babitsot idézve, hogy a halott nyugodjék, az élő éljen és emlékezzék a holtra.
Azt hiszem, ez a törvény, amely most előttünk van, tulajdonképpen ezt, a sebek gyógyítását kívánja elvégezni, remélhetőleg véglegesen; nagyon megkésve erkölcsi elégtételt talán tudunk adni azoknak a szerencsétleneknek, akik kötelességüket teljesítették - az anyagi csak jelképes. Valahol Széchenyi azt írja, hogy ahol kötelesség van, ott nyilvánvalóan jogok is kell hogy legyenek. Ha az alkotmány előírja polgárainak a haza védelmét mint kötelezőt, akkor ugyanúgy kötelezettséget kell vállaljon az ezért áldozatot hozottak megsegítésére. Azt hiszem, itt nincs is vita közöttünk.
Szomorúságom egy kicsit az, hogy végül is ez a törvény tulajdonképpen az Alkotmánybíróság külön felszólítására kell hogy érvényt szerezzen annak, amit a parlament három évvel ezelőtt meghozott. És azért ennek van egy szomorú tanulsága. Vagy van érvénye annak, amit a parlament hoz, és nem lehet kormány, amelyik ezt akármilyen költségvetési okokból elodázza, vagy ha lehet, akkor fölcserélődnek a szerepek.
Tényleg jól érzem magam, mert azt gondolom, hogy egy olyan ügyről van szó, amelyet mindenki megtett volna az elődeink helyében is, és valószínűleg az utódaink is teszik - remélem, nem kell. Ezért egy kicsit rossz szájízzel vettem azt a politikai felhangot, amikor egy nemzeti kegyeleti ügyben egymásra mutogatunk. Nem hiszem, hogy ez szerencsés dolog lenne; ha ebben sem tudunk egyetérteni, akkor valószínű, hogy semmiben.
Miután egyike vagyok a módosító indítványok előadójának, szerzőjének, ezért a részletes vitában kívánok erről szólni. Most csak két dolgot szeretnék idézni az Alkotmánybíróság sokat emlegetett szövegéből:
Előadták - s most azokról beszél az Alkotmánybíróság, akik különböző kérelmeket nyújtottak be, többek között magam is - "hogy a háborút követő, több szempontból zűrzavaros időszakban nagyszámú jogosult politikai retorzióktól félve elő se merte terjeszteni igényét, vagy ezt politikai okból nem engedték előterjeszteni, igényét nem vették nyilvántartásba".
Én 1939-ben születtem, nagyon sok ismerősöm és barátom van, akik vagy az apjukat vesztették el, vagy megnyomorodtak; konkrétan tudom, hogy ez valóban így volt. Ha kihagyjuk őket a törvényből és nem rendezzük a sorsukat - itt elhangzott, hogy ez nem több mint 200 millió forint -, akkor még valamivel szembemegyünk, amit ugyancsak az Alkotmánybíróság mond, ez pedig az, hogy "ha az állam úgy dönt, hogy kárpótlást biztosít, akkor az azonos sérelmet szenvedettek között nem tehet hátrányos megkülönböztetést". Én azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, ez teljesen egyértelmű. Ha végre lehetőség van annyi szörnyű évtized után ezeknek az embereknek az erkölcsin túl egy nagyon-nagyon kicsi anyagi megbecsülést, segítséget, ha úgy tetszik, kárpótlást adni, akkor nem szabad, hogy a Magyar Országgyűlés kicsinyes legyen.
Szeretném Mikes Kelemennek talán ide is illő gondolatával befejezni: "Vagyunk, mint voltunk, de leszünk, mint vagyunk. Isten minket úgy segítsen!"
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
