DR. LENTNER CSABA
DR. LENTNER CSABA
DR. LENTNER CSABA (MIÉP): Köszönöm. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A múlt héten a hadigondozásról szóló T/46. számon előterjesztett módosítás kapcsán a tisztelt Ház falai között tulajdonképpen egy konszenzus látszott kibontakozni. Ez a konszenzus alapvetően - azt hiszem, használhatom a múlt időt - a miniszteri előterjesztés vonatkozásában állt fönn. Tulajdonképpen valamennyi képviselőcsoport szónoka egyetértett abban, hogy szükség van a '94. évi XLV. törvény módosítására, már csak azért is, mert az Alkotmánybíróság bizonyos paragrafusai, illetve nem szabályozott területei vonatkozásában alkotmányellenességet állapított meg.
Lényeges az, hogy a miniszter úr által beterjesztett T/46. számú törvényjavaslat kiegészítő jellegű, hiszen a hadirokkantakon, hadiözvegyeken és volt hadiárvákon túl a volt hadigyámoltakat és a volt hadigondozott családtagokat is jogosulttá teszi az egyösszegű térítésre.
(17.50)
Azonban lényeges, hogy a T/46. törvényjavaslathoz 46/2., 46/3. és 46/4. számon további módosító javaslatok érkeztek. Tekintve, hogy ezen módosító javaslatok a parlamenti patkóban helyet foglaló politikai pártok képviselői, kormánypárti és ellenzéki frakciók részéről is érkeztek, azt hiszem, bátran használhatom azt a kifejezést, kijelentést, hogy itt tulajdonképpen egy érzelmi konszenzus is kibontakozni látszik. Úgy látom, ebben a fontos kérdésben a képviselők, a képviselőtársak - pártállástól függetlenül - úgy gondolkodnak, hogy a volt hadiárvák, hadigondozottak és hadigyámoltak körében teljes körű és megnyugtató rendezésre van szükség.
Tisztelt Képviselőtársaim! Természetesen a különböző pártok részéről más-más megközelítésű érvek hangzottak el. Én a T/46/2. számon terjesztettem elő a módosító indítványomat, és olyan jellegű választ kaptam: ha ezen kört, tehát a hadiárvák körét is - azon hadiárvákét, akik annak idején politikai üldöztetéstől, társadalmi kirekesztéstől tartva helyzetüket, státusukat nem merték legalizáltatni - most kárpótolnánk, úgy a központi költségvetés ezt terhet nem tudná vállalni.
Ezen pénzügyi aggályok oldására még a múlt héten levélben kerestem meg a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkárát. Az államtitkár úrhoz a következő kérdéseket intéztem, illetve a következő válaszokat kaptam. Tisztelt képviselőtársaimnak most röviden elmondanám, hogy milyen összegről van szó, a Honvédelmi Minisztériumnak mi az álláspontja, illetve adatokkal alátámaszthatóan milyen közérdekű adatok állnak rendelkezésre a második világháború veszteségeit illetően.
Az első kérdésem az volt, hogy a második világháborúban eltűnt, hősi halált halt katonák és munkaszolgálatosok közül hány főt nyilvánítottak holttá 1949. január 1-je után a 12.200/1948. számú kormányrendelet alapján. Az államtitkár úrtól a következő választ kaptam: a holttá nyilvánításokról nincs adat a Honvédelmi Minisztériumban. Az 1/b kérdésem arra irányult, hogy a második világháború teljes körű embervesztesége hány fő a katonák, a munkaszolgálatosok és a polgári lakosság vonatkozásában. A Honvédelmi Minisztérium közigazgatási állampolgára (Dr. Szabó János: Államtitkára!) becslésen alapuló számokat bocsátott a rendelkezésemre, és 400 ezer fő körülire becsülte az emberveszteséget.
A második kérdésem már célirányosabban a módosító javaslatom által megcélzott kárpótlásra, illetve annak pénzügyi hatásaira irányult. A kérdésem a következő volt: a második világháború után hadiárva-ellátásban hány fő részesült? "A kérdésre adat hiányában nem tudunk válaszolni" - volt Wachsler Tamás államtitkár úr válasza. Ezek után - illetve a válaszukat nem ismertem, bár sejtettem, amikor megfogalmaztam ezeket a kérdéseket - föltettem azt a kérdést, hogy a benyújtott T/46/2. módosító javaslatomban érintett azon hadiárvák köre, akiknek a szülőjét csak 1949. január 1-jét követően nyilvánították holttá, illetve hadiárva-ellátásra jogosult lett volna, de a társadalmi kirekesztéstől, politikai üldöztetéstől tartva helyzetét nem merte legalizáltatni, és ellátásra vonatkozó kérelmet előterjeszteni nem mert, hány főre tehető a minisztérium adatai alapján. Tisztelt Képviselőtársaim! A kérdésre adat hiányában szintén nem tudott válaszolni a közigazgatási államtitkár.
Ezt azért említem, mert már egy héttel korábban is furcsának éreztem azt a hivatalosnak tűnő kormánypárti - nevezetesen az FKGP soraiból érkező - választ, hogy a költségvetésnek nincs pénze. Ugyanakkor fölmerül a kérdés, hogy ezek alapján mire nincs pénze. A Honvédelmi Minisztérium birtokában tulajdonképpen nincsenek alapok, ugyanakkor a T/46/2., T/46/3., T/46/4. módosító javaslatokat úgy - kvázi - utasítják el, hogy az ország költségvetési helyzete nem teszi lehetővé a kárpótlás kibővítését.
Tisztelt Képviselőtársaim! Természetesen lesznek olyan képviselőtársak majd a parlamentben, akik a szavazáskor pártfegyelem alapján szavaznak, és természetesen lesznek olyan képviselők is, akik érzelmi alapon közelítik meg ezt a több száz embert érintő kérdést.
Ugyanakkor hadd utaljak egy további sajnálatos körülményre is, a tisztelt és az ülésen jelen lévő honvédelmi miniszter úr figyelmét föl szeretném hívni egy sajnálatos dologra. Szűkebb pátriámban jártam a hétvégén, és az ország közvéleménye természetesen nyomon követte a hadigondozásról szóló törvényjavaslat általános vitáját. Az elmúlt héten 1998. szeptember 21-ei dátummal, tehát egy nappal az általános vita előtt a Központi Kárrendezési Iroda több száz hadiárvát értesített ki tértivevényes levelekben. Ezeket a leveleket pont azon a napon kapták meg ezek a volt hadiárvák, amikor itt mi, képviselők vitatkoztunk a hadigondozásról szóló törvényről, illetve annak módosító javaslatairól. Ezeknek a sajnálatos és eléggé rossz ízű leveleknek a következő a lényege. Az a lényege, hogy - mint ahogy a módosító javaslatok is tulajdonképpen a háborúban tragédiát szenvedett állampolgárok teljes körű kárpótlását szeretnék most már végre révbe juttatni - az elmúlt egy évben, két évben ezek a potenciális, tehát státusukban nem legalizált hadiárvák egyik hivataltól a másikhoz mentek.
Miután az 1994. évi eredeti, a hadigondozásról szóló törvény nem biztosította mindenkinek a kárpótlást, így ezek az emberek a múltkori fölszólalásomban is említett 1992. évi XXXII. törvény szellemében, az életüktől és szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról rendelkező törvény alapján szerettek volna valamilyen kárpótlást remélni. Utaltam rá a múlt héten: ez a törvény sajnos nem alkalmas arra, hogy a hadigondozottakat, hadigyámoltakat, hadiárvákat ezen törvény keretében orvosoljuk, tehát csak a hadigondozásról szóló törvényben lehet.
Ezeknek az embereknek 1997. október 7-ei jogvesztő határidővel - tehát idestova már egy évvel korábban - be kellett nyújtaniuk a kárpótlási igényüket. Éppen a parlamenti plenáris vita idején kapták kézhez azt a levelet, amelyben az Országos Központi Kárrendezési Iroda elutasította a kérelmüket. A következőt furcsállom: logikus, hogy az 1992. évi XXXII. törvény alapján ezek az emberek nem kárpótolhatók, ugyanakkor kicsit furcsának tartom, hogy e mellé a tértivevényes levél mellé a Kárrendezési Hivatal betett egy biankó iratot is, amelyben alulírott lakos (Felolvassa.) "ezennel lemondok a Központi Kárrendezési Hivatal határozatában jelzett keresetindítási jogomról, a határozatban foglaltakat tudomásul veszem". Az az ember, aki egy kicsit ért a joghoz - én nem sokat értek ehhez a dologhoz, mert jogász nem vagyok -, tudja azt, hogy ez tulajdonképpen az 1992. évi XXXII. törvényen alapszik, illetve ha valaki azt a határozatot kapja, hogy ez alapján a törvény alapján nem jogosult, akkor utána még pert indíthat, jogorvoslatot kérhet. Erről mond le ez a biankó csekk.
(18.00)
Ugyanakkor, tisztelt képviselőtársaim, az a hadiárva, az a hadigyámolt, aki tulajdonképpen a második világháborút valahogy túlélte, az a hadiárva, hadigyámolt, aki az elmúlt 30-40 évet, 50 évet megélte - tételezzük fel, hogy egyszerű, de magyar és becsületes állampolgár -, amikor ilyen levelet és egy ilyen biankó csekket kap, akkor az számára értelemszerű, és azoknak az embereknek is, akik szűkebb pátriámban megkerestek, tulajdonképpen az világlott ki ebből a levélből, illetve biankó csekkből, biankó iratból, lemondó nyilatkozatból, hogy tulajdonképpen az ő részükre a kárpótlás lehetősége nem biztosított.
Tehát én szeretném tudni - a miniszter úr majd nyilván részletes választ fog adni -, hogy ez hogyan történhetett meg, illetve azt is, hogy a Központi Kárrendezési Iroda, ha már egy biankó lemondó nyilatkozatot becsatolt ehhez a levélhez, legalább egy kiegészítő levélben miért nem tájékoztatta a hadiárvákat, hadigyámoltakat arról, hogy állampolgárok, most a parlamentben folyamatban van egy törvénymódosítás, ennek keretében még néhány száz embernek, néhányatoknak igenis talán lehetőségetek lesz arra, hogy végre 40-50 év után valamilyen kárpótlásban részesüljetek.
A tisztelt képviselők nyilván az én módosító javaslatomról is szavaznak. A bizottsági üléseken is élénk vita alakult ki a javaslatokról. Én azt szeretném, ha a T/46/2. számú, de akár a többi módosító javaslat is mindenféle politikai szerepet és politikai megítélést mellőzne. Azt is szeretném, ha ezen törvénymódosítás lezárása után egyik párt sem hangsúlyozná sajtómegnyilvánulásaiban, sajtótájékoztatóiban, hogy ez a jelenlegi kormánypárt érdeme. Nem, tisztelt képviselőtársaim, a miniszteri T/46. számú módosító javaslatot tulajdonképpen az Alkotmánybíróság írta elő! Az Alkotmánybíróság kötelezte a tisztelt Házat, a tisztelt szakminisztériumot arra, hogy az Alkotmánybíróság döntésének megfelelően, alkotmányos elveket figyelembe véve úgymond szélesítse ki a kárpótlást. Azonban úgy érezzük - és a különböző parlamenti pártok soraiból azért is jöttek ilyen széles skáláról módosító indítványok -, hogy ezt a kérdést, amely a második világháború veszteségeit kívánja orvosolni, teljeskörűen és megnyugtató módon tudjuk rendezni. Ehhez kérem az önök szavazatát, az önök támogatását.
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiból.)
