DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr! Ha bárhol és bármikor elhangzik az a szó, hogy ügyészség, akkor szinte azonnal egy előítéletekből, félreértésekből és zavaros elképzelésekből gomolygó, sűrű köd ereszkedik a közjogi tájra. Sokan ebben a tisztánlátást zavaró fénytelenségben indulnak a csatába (Dr. Géczi József Alajos tapsol.), és vaktában kezdenek el lövöldözni a homályos fogalmi célpontra.
Persze, nagyfokú szerénytelenségre vallana annak még a feltételezése is, hogy most idejön valaki, és egy csapásra, egy ágyúlövéssel feloszlatja ezt a sűrű ködöt, hiszen a rendelkezésre álló szűk időkeret legfeljebb arra elegendő, hogy - némi siker reményében - kísérletet tegyek legalább a köd ritkítására. A ritkítási kísérletet a két legnagyobb ködfejlesztő gócnál kell kezdeni. Az egyik az ügyészség közjogi alkotmányos helyzete: kormány, országgyűlés vagy korlátlan függetlenség; a másik: a kormány alá helyezés esetén az igazságügy-miniszter utasítási jogának a terjedelme és az utasítási jog törvényi garanciái. A művelet elvégzéséhez egy kicsit vissza kell menni a múltba, ne ijedjen meg senki, nem egészen a római jogig, csak a múlt század második feléig, a Magyar Királyi Ügyészség megalakulásáig.
A királyi ügyészségről szóló, 1871. évi XXIII. törvénycikket 1871. június 10-én hirdették ki az Országgyűlés két házában, és a királyi ügyészség 1872. január 1-jén kezdte meg a működését. A törvény szerves része volt a kiegyezést követő reformtörekvéseknek, amelyek olyan jogállam kialakítását kívánták, amit Horvát Boldizsár, az akkori igazságügy-miniszter így fogalmazott meg: "A törvény uralmának legfőbb biztosítékai az államhatalom igazságos megosztása, a jól szervezett, józan ellenzék, a nyilvánosság, az erőteljes, a törvények megtartása fölött féltékenyen őrködő közvélemény, a bírói függetlenség és a felelősség."
Az igazságügy-miniszter nem ok nélkül utalt a józan ellenzékre és a felelősségre, mert a reformtörekvések kísérteties hasonlósággal már akkor is az ellenzék ellenállásába ütköztek, és a legádázabb csata a törvényjavaslat nevezetes 5. §-a körül zajlott, amely szerint az ügyészség a bíróságtól független, és közvetlenül az igazságügyi miniszternek van alárendelve. A miniszter tekintetében a közvetlen alárendelés azt jelentette, hogy annak utasításait teljesíteni köteles, sőt, a miniszter a megbízatást egyik vagy másik ügyésztől vissza is vonhatja. Az indoklás rögzíti, hogy az állam érdekeinek védelméről elsősorban a miniszter köteles gondoskodni.
A törvényjavaslat parlamenti vitája a mai képviselők számára is izgalmas és érdekes olvasmány, mert felvonultak a nagy- és kiságyúk, a torkolattüzek fénye messzire világított, és dübörgött a gyalogság is. Elhangzott, hogy a királyi ügyész nem a kormányt képviseli, hanem az államot. A kormány időről időre, körülmények, pártok alakulása szerint változik, az állam pedig állandóan megmarad. A rút kormánnyal szemben a polgároknak a zaklatás ellen más biztosítékuk alig lehet, mint a miniszteri felelősség, ez pedig, tisztelt Ház, mondta akkor az egyik képviselő, "nagyon gyenge biztosíték" - már akkor is.
Felvonult a jogtudomány is: Finkey Ferenc, a neves jogtudós a tankönyvében nehezményezi az ügyészség igazságügy-miniszternek való alárendelését, mivel az - idézem - "kárára van az igazságszolgáltatásnak, mert lehetővé teszi a politikai befolyás, a pártszempontok érvényesülését a büntető igazságszolgáltatásban". Végül mégis győzött a józan ész, és ez a törvény ténylegesen 1949-ig, jogilag pedig 1953 közepéig - tehát elég tisztes időszakot megélve - zavartalanul működött, sőt, Finkey Ferenc - szilárd álláspontja változatlan fenntartásával - elfogadta a koronaügyészi beiktatást. Bátorkodom megkérdezni, hogy 1872-től 1949-ig, vagyis 77 esztendő alatt vajon melyik ügyészt kergette őrületbe, vagy taszította lelkiismereti válságba valamelyik meggondolatlan igazságügy-miniszteri utasítás. S mondja már meg valaki, hogy repülőrajttal hány ügyészt állított fel a helyéről az igazságügy-miniszter!? (Francz Rezső közbeszól.)
Visinszkijnek és a szovjet alkotmánynak kellett jönnie ahhoz, hogy a jól működő rendszer megváltozzék. A híres-nevezetes új alkotmány megteremtette a kormánytól független, közvetlenül a parlamentnek alárendelt ügyészség létrehozásának alkotmányos lehetőségeit, és az 1953. évi 13. törvényerejű rendelettel felállított új típusú ügyészségnek a kormánytól, illetve az igazságügy-minisztertől független, a parlamentnek alárendelt szervezetként kellett volna működnie.
(10.30)
Az ügyészség parlamenti alárendeltsége azonban ténylegesen csupán formális jellegű volt. Az egyetlen kapcsolatot a ritkán ülésező parlament előtt néhány éves időközönként elhangzó legfőbb ügyészi beszámolók jelentették. A valóságban az ügyészségnek annyi köze volt a parlamenthez, hogy a jelenlegi Képviselői Irodaházból irányították ugyan, de ez már csak azért sem jelenthetett igazi országgyűlési kapcsolatot, mert abban az időszakban nem a képviselők tanyáztak a fehér házban, hanem a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság. Az idézőjelbe tett "független ügyészség" az igazságügy-miniszter helyett nagyhatalmú politikai testületeket kapott felügyelőként, amelyek azután nem fukarkodtak az utasítási jog gyakorlásával és a nem tetsző ügyészek gyors felállításával. A "függetlenné vált" akkori ügyészség függetlenségéről krimibe illő rémtörténetek olvashatók az "Iratok az igazságszolgáltatás történetéből" vaskos köteteiben vagy Kahler Frigyes bármelyik tényfeltáró munkájában.
A szocialista fejlődés jegyében egyébként az ügyészség lett a törvényesség legfőbb őre is, csak éppen az őrzésre rendelt tárgy szívódott fel a semmibe. 1989-től azután fújdogálni kezdett a rendszerváltozás egyre erősödő szellője, s 1989 januárjában elkészült a Kulcsár Kálmán irányításával kidolgozott alkotmánykoncepció, amely az ügyészség tekintetében három változatot fogalmazott meg. Ezek közül kettő nem érintette volna az ügyészség államjogi helyzetét, a harmadik azonban már az ügyészség kormány alá rendelését tartalmazta. A kerekasztal-tárgyalásoknál még teljes volt az egyetértés az ügyészség alkotmányjogi helyzetének megváltoztatásában és kormány alá helyezésében, de utána az "ej, ráérünk arra még!" jegyében az 1989. évi XXXI. törvénnyel megtörtént alkotmánymódosítás bevezette ugyan az ügyészek párttagságának és politikai tevékenységének a tilalmát, de az ügyészség közjogi állását nem érintette.
Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszony az egyik nyilatkozatában elhangzott szellemes megállapítása szerint a rendszerváltozás óta az ügyészség egy lebegő intézmény benyomását keltő közjogi alakzatként működik. Én felvállalom azt a merészséget, hogy inkább a háborgó tengeren a szakszerűség és a politika veszélyes sziklái között manőverező hajóhoz hasonlítsam, s legalább ebben a vitában ismerjük el, hogy a hajótörés elkerülése a hajó szilárdságának, valamint a kapitány ügyességének és hajózási ismereteinek köszönhető. Az Országgyűléshez kötődés a legfőbb ügyészt az interpellálhatósággal valójában politikai szerepvállalásra is kényszerítette, mintha ő és nem a kormány lenne felelős a büntetéspolitikáért. Az időkorlát nem teszi lehetővé, de érdemes lenne tallózgatni a legfőbb ügyészhez intézett interpellációk és kérdések között, mert még az igazságszolgáltatás működésének a hibáiért is őt tették felelőssé.
1993-ban az akkori kormány kísérletet tett az ésszerű változtatásra, de ez a kísérlet aknára futott, mert az akkori ellenzék az ügyészség alkotmányos jogállásának megváltoztatását az elvi egyetértés hangoztatása mellett a teljes bírói függetlenség megteremtéséhez kötötte.
A miniszter asszony az expozéban szakmai pontossággal és megalapozott indokolással ismertette az Országgyűlés asztalán fekvő három törvényjavaslat szinte minden apró részletét, és az őt követő kormánypárti felszólalókra valójában csak az ismétlés terhét hagyta. Éppen ezért megelégszem a csomópontok és a fontosabb elemek kiemelésével. Ebben a vonatkozásban vállalom még az ismétlés kétes dicsőségét is, hiszen az ismétlés egyes szakértők szerint nemcsak a tudás anyja, hanem a hatásos reklám és a hatékony információátadás alapja is. Soha nem szabad feladni a reményt, hátha a kiemelésekkel és az ismétléssel sikerül legalább rést nyitnom az előre elhatározott "nem"-ből emelt, épített mállékony falon, s a makacsul elzárkózó tudatokba talán még bejuthat a javaslatokkal érintett legfőbb ügyész úrnak a miniszter asszony által már idézett tárgyilagos nyilatkozata.
A tudatnyitogatás közben az állítólag ismét a nagy európai úton közlekedő alkotmányjogászoknak érdemes lenne elgondolkozni azon is, hogy a törvényjavaslatokkal érintett tárgykörben nem lenne-e mégis érdemes követni az általános európai modellt; különösen akkor, ha az tökéletesen egyezik a magyar közjogi hagyományokkal. A törvényjavaslatokkal kapcsolatban egyesek kizárólag az ügyészség kormányfelügyelet alá helyezéséről beszélnek, ennek szörnyű veszélyeit ragozgatják. Holott ez a javaslatoknak csupán egy ága, a történet valójában nem erről, hanem az ügyészség közjogi alkotmányos helyzetének rendezéséről, az ügyészség szerepéről és megfelelő helyének a megtalálásáról szól. Ez az ügyészség több mint hét évtizeden keresztül zavartalanul működött már az igazságügy-miniszternek alárendelt állapotban, az igazságügy-miniszter utasítási jogának korlátai nélkül, azután a teljes függetlenség látszatának jegyében az állampárt kemény ökleként, majd feladathalmozással, sőt a büntetéspolitikáért fennálló, valójában politikai felelősség terhével, a legfőbb ügyész interpellálhatóságával az Országgyűlés felügyelete alatti függetlenként, csak éppen nem a klasszikus polgári demokráciák ügyészségének mintájára, vagyis egy kicsit idegen testként lebegve egy közjogi közegben. Tehát végre éppen ideje lenne a megfelelő helyére tenni, és alkotmányjogi helyzetét és szerepét egyértelműen tisztázni.
Miért nem beszélünk tehát azonos hangerővel az alkotmány 51. §-ának és az ügyészségi törvény 1. §-ának módosításáról, amely pontosan meghatározza az ügyészség szerepét, és részletesen körülírja a feladatait? Miért nem beszélünk arról, hogy a javaslat tartalmazza az ügyészségi törvényességi felügyelet szűk körét, perindítási lehetőségeit, tehát elvarrja az eddig elvarratlan szálakat? A közjogi helyzet megváltozása esetén a legfőbb ügyészt már valóban nem az Országgyűlés választaná határozott időre, hanem az igazságügy-miniszter előterjesztése alapján a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezné ki, illetőleg mentené fel. De miért nem beszélünk arról, hogy ez a kinevezés határozatlan időre szól, vagyis nem kötődik kormányzati ciklusokhoz, ami a legfőbb ügyész szakmai jellegű állásának kézzelfogható bizonyítéka? Az adott kormánynak nem tetsző legfőbb ügyésztől a törvényjavaslat szerint legalább olyan nehéz megszabadulni, mint a kényszerképzetektől, hiszen felmentésére továbbra is csak akkor van lehetőség, ha neki fel nem róható okból (Sic!) nem tesz eleget a kötelezettségeinek. De ez egy olyan stabilitást biztosít a legfőbb ügyészi megbízatásnak, amelynek eredményeként a legfőbb ügyész változatlanul egy szakmai feladatokat ellátó, a szervezet egységét megőrző ügyészséget vezető, politikasemleges, ugyanakkor sajátos felelősségi körű közjogi méltóság.
És most kóstoljuk meg azt a bizonyos forró kását, az alkotmányjogi helyzet megváltozását, az ügyészség igazságügy-miniszteri irányítás alá helyezését és az igazságügy-miniszter utasítási jogát. Ez a kása csak addig forró, amíg messziről nézegetjük és mondogatjuk. Ha viszont belekanalazunk, akkor rögtön kiderül, hogy jé, ez nem is olyan forró; sőt, nyugodtan és nyelvégés nélkül fogyasztható. Aggasztó és sajnálatos tény, hogy a társadalmi átalakulással, a nagyobb szabadsággal, az állampolgárok ellenőrzésének a korábbiaknál jóval kisebb fokával és még egyéb tényezőkkel magyarázhatóan együtt járt a bűnözés jelentős növekedése.
(10.40)
A vitában nem ismétlem meg az erről szóló riasztó statisztikai adatokat, hiszen azok már többször elhangzottak a tisztelt Házban, és a közvélemény is ismeri őket.
Az alkotmány 35. §-a szerint a kormány feladata többek között az alkotmányos rend, az állampolgárok jogának védelme. A feladat értelemszerűen magában foglalja a bűnözés visszaszorítását és az eredményes bűnüldözést. Bármilyen kormány ezt a feladatot csak az eszközrendszer teljes birtokában tudja teljesíteni. A kormány szeretné elszakíthatatlan láncok közé szorítani a bűnözést, és akkor azt tapasztalja, hogy a lánc egyik vége, a rendőrség, a másik vége, a büntetés-végrehajtás a kezében van ugyan, a középső láncszem azonban sehol. Hát tessék ezt a láncot meghúzni!
Az ügyészség a világ minden táján hagyományosan kiemelkedő szerepet tölt be a bűnüldözésben. Jelen van a büntetőeljárás minden szakaszában a nyomozástól, a nyomozásfelügyelettől kezdve a jogerős ítéletig terjedő vádképviseletig. Tehát a kormány felelősségi körébe tartozó büntetéspolitika elképzelhetetlen az ügyészségnek a végrehajtó hatalomhoz kapcsolása nélkül.
Nem hagyom megválaszolatlanul azt a kérdést, hogy a kormány talán azért akarja maga alá gyűrni az ügyészséget, mert elégedetlen az ügyészség működésével. Erre határozott nem a válasz! Az ügyészség szakmai munkájával szemben nincs semmi kifogása. Nem hatalmi mámorból, machiavellista tébolyból vagy sanda manipulációs célokból, hanem az állampolgárok fokozott biztonságának és jogainak védelme érdekében kívánja irányítása alá vonni a kormány az ügyészséget. Ugyanis adódhatnak olyan társadalompolitikai helyzetek, amikor egyes bűncselekményfajták fokozott odafigyelést és szigorú elbírálást igényelnek, és az igény a megfelelő szempontok megfogalmazásával és utasítások kiadásával érvényesíthető. Üresen konganak tehát, tisztelt Országgyűlés, a vészjelző tamtamdobok, mert a kormány kizárólag ennek a célnak a megvalósítása érdekében kívánja az ügyészséget az igazságügy-miniszter irányítása alá helyezni.
Az irányítás közvetlen eszköze az igazságügy-miniszter által a legfőbb ügyésznek adott utasítás. Ezt az utasítási jogot számtalan, a jogállami követelményeknek megfelelő biztosíték korlátozza; s a kiemelések teljessége érdekében csupán néhány mondatban és leltárszerű szárazsággal ezek a bizonyos korlátok:
Csak a legfőbb ügyésznek adható utasítás, mert a szervezetet változatlanul a legfőbb ügyész vezeti. Az utasítással kapcsolatban köteles kikérni a törvény szerint összeálló tanácsadó testület véleményét. Elvi iránymutatás csak az ügyész közreműködésével folyó eljárásokban követendő ügyészi tevékenység fő irányaira adható. Az igazságügy-miniszter kivételesen írásban utasítást adhat a legfőbb ügyésznek olyan intézkedésre, amelyet az ügyész mérlegelési jogkörben eljárva tehet. Mindig olyan félelem volt, hogy te jó Isten, nemhogy a negatív utasítási jog sem lesz már kizárva a törvényjavaslatban, de még a pozitív utasítási jog is kizárt, vádemelésre sem adhat utasítást, csak nyomozás elrendelésére, és az adatok birtokában az ügyész dönt a vádemelésről.
Minden utasítást közzé kell tenni. Tessék mondani, melyik kormány vállalja fel öngyilkos szándékkal azt, hogy a legfőbb ügyész utána nyilvánosságra hozza, hogy ez az igazságügy-miniszter minek ad neki ilyen teljesíthetetlen utasítást?!
(Az elnöki széket
dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Tisztelt Országgyűlés! Hosszasan lehetne még sorolni a törvényben biztosított garanciákat, amelyek egyértelműen megkérdőjelezik a sajtóban már kifejezésre juttatott ellenzéki gyanakvások és fenntartások megalapozottságát. A gyanú azért is érthetetlen, hiszen már a korábbi kormány is elkészítette a hasonló jellegű, de a jelenleginél kevesebb garanciát tartalmazó törvényjavaslatot.
Remélem, Vastagh Pál képviselőtársam nem veszi személyes megtámadtatásnak, ha idézem igazságügy-miniszter korában elmondott szavait, hogy az állam büntetőjogi igényének érvényesítése is azt követeli meg, hogy az ügyészség kormány alá kerüljön, hiszen ma a végrehajtó hatalomnak nincs befolyása az igazságszolgáltatásra, mert kormány alá helyezése esetén a kormány hatással lehetne arra, hogy az ügyészek milyen ítéletet kérjenek, illetve mikor fellebbezzenek. A közgazdasági egyetemen a "Tárcatükör" című műsorban - amikor arról beszélgettünk, hogy mi legyen az ügyészség alkotmányjogi helyzete - szó szerint az hangzott el, hogy "a büntetőeljárás új rendje szerint ugyanis az ügyész a nyomozás urává válik, utasíthatja a bűnüldöző hatóságokat, a kormány pedig gyakorlatilag elveszítheti minden befolyását a nyomozás felett, ha az ügyészség önálló marad".
Ezek után az ember már csak azt tudja megkérdezni, hogy ami jó volt márciusban, miért nem jó most, szeptemberben. Vajon van olyan kormány, amelyik megérdemli, és van olyan kormány, amelyik nem érdemli meg az ügyészséget (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Van! - Derültség és taps mindkét oldalon.), vagy pedig a mindenkori kormány megérdemli?
Tisztelt Országgyűlés! Eldöntetlen a vita abban a kérdésben, hogy a történelem ismétli vagy nem ismétli önmagát. Feltételezésem szerint a várható vita a történelem ismétlődését vallók számára szolgáltat majd bizonyítékokat, hiszen az ügyészség alkotmányos helyzetéről és a miniszter utasítási jogáról kísértetiesen ugyanazok az érvek hangzanak majd el, mint amelyek már elhangzottak az Országgyűlés 1871. május 6-ai ülésén.
Tisztelt Országgyűlés! 1993-ban a törvényjavaslat parlamenti vitájában az egyik ellenzéki felszólaló gúnyos éllel arra hívott fel, hogy veszítsem már el végre a törvényjavaslat elfogadása tekintetében az optimizmusomat, a kormány nevében sürgősen vonjam vissza, és lássam már be végre, hogy kétharmad hiányában ez egy zsákutca, és jobb már az utca elején a táblánál visszafordulni, mint az utca végéről. Akkor is elmondtam, hogy az útjelző tábláknak általában hinni kell. De ennek ellenére megtörténhet, hogy a szorgalmas útépítők éjjel befejezték a munkát, betömték a gödröket, eltakarították az akadályokat, csupán a "zsákutca"-táblát felejtették kint, hiszen az út járható, be lehet hajtani, senki nem esik a gödörbe, és nem ütközik a törmelékhalomba.
Tisztelt Országgyűlés! Az elmondottakra tekintettel a Fidesz képviselőcsoportja nevében a törvényjavaslatokat elfogadásra ajánlom, és változatlanul bízom abban, hogy az ellenzék szintén érdekeltnek érzi magát a bűnüldözés hatékonyságának a növelésében (Vancsik Zoltán: Pontosan!), átértékeli elutasító álláspontját, pártpolitikai szempontok helyett az állampolgárok érdekeit nézi, mert különben csak retorikai szólam marad a hatékony bűnüldözés hangoztatása, ha annak teljes eszköztárát nem biztosítom a feladatra kötelezett mindenkori kormány számára. (Közbeszólás jobbról: Így van!) Tessenek már végre elhinni, hogy a kormányirányítás alá helyezés utcája a garanciák messzemenő biztosításával és az aggályok törmelékének eltávolításával már nem zsákutca, hanem a szabályosan közlekedőket biztonságosan elvezeti az elérni kívánt célhoz!
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban és a MIÉP padsoraiban.)
