DR. GLATZ FERENC
DR. GLATZ FERENC
DR. GLATZ FERENC, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nem panaszkodni jöttem ide, nem is kérni, hanem a magyar társadalom jövőjéről együttgondolkodni. Együttgondolkodni, ha van kivel.
A magyar tudomány helyzetéről szóló beszámolót az Országgyűlés tisztelt képviselői megkapták, a beszámolót az Országgyűlés egyes bizottságai megtárgyalták. Erről számot adni nem az én kötelességem, de nem mulaszthatom el kiemelni, hogy mind a négy bizottságban rendkívül konstruktív, sok észrevétellel fűszerezett vita alakult ki, és senki nem vitatta azt, hogy a magyar tudományról a magyar politikai elitnek felelősséggel kell gondolkozni.
Az oktatási és tudományos bizottság legutolsó ülésén azt írtam fel a jegyzeteim közé: Kossuth Lajos '48. július 11-én, amikor előterjesztette az újoncokra és a megsegítésre vonatkozó kérését a képviselőház előtt, arról beszélt, hogy csak annyi lelkesedést a kivitelben, mint amennyit a megajánlásban. '48-49 történelme ugyanúgy bizonyítja, mint az elmúlt 150 év történelme: a lelkesedésben, a megajánlásban a politikai elitben nincs hiány - aztán hogy a kivitel megtörténik-e vagy nem, engedjék meg, hogy túl sokat tudnék erről mint történész beszélni, így arról most ne szóljak.
Ha a magyar tudomány helyzetéről beszélünk, akkor nem egy termelési ágazatról van szó - mondottuk a bizottságok előtti előterjesztésben -, ahogy az iparról, a mezőgazdaságról és a különböző termelési, fogyasztói ágazatokról beszélünk. A tudomány ma már átszövi a napi társasági életünket, egészségünk megőrzésében, termelőmunkánkban ugyanúgy helyet kap, mint mindennapi emberi, baráti, szerelmi érintkezési kultúránkban. Ma hozzáadott érték az egyszerű környezetünk berendezési tárgyaiban: túl van a 80 százalékon, míg az anyag, mi benne rejlik, nem éri el a 20 százalékot. A századfordulón az arány pont fordított volt. Ez a hozzáadott érték mutatja azt, hogy a tudásnak és a tudásiparnak, a tudománynak a jelentősége milyen nagy lehet, amikor a jövőről beszélünk. Ezért is mondom azt, hogy nem panaszkodni jöttem ide, nem kérni, hanem a magyar társadalom, a magyar nemzet jövőjéről együttgondolkodni. Mint mondottam, természetesen csak akkor, ha van kivel. Amikor a magyar tudományról beszélünk, ezért tehát úgy gondolom, nemzetünknek olyan jövőjét érintő kérdéseket kell feltenni, amely, ha akarjuk, ha nem, e kérdések megválaszolása nélkül megfelelő életszínvonal, megfelelő gondolkodási színvonal nem lesz jelen Kárpát-medencében a XXI. században.
Tisztelt Képviselők! Megkapták a beszámoló szövegét, az ahhoz írott elnöki előszót, amelyben néhány kérdést exponálok. Engedjék meg, hogy a füzet, a beszámoló beadása, ez év februárja óta eltelt tíz hónap tanulságaiból a mostani vitára három kérdéskört bocsássak előre.
Az egyik kérdésem így hangzik, amiről szeretnék együttgondolkodni: mi történt a világban az elmúlt két esztendőben? A másik: mi történt Magyarországon? A harmadik: mi történt a tudományban?
Mi történt a világban 1996 óta, azóta, hogy december 22-én a Magyar Országgyűlés határozatot fogadott el a magyar tudományról és a magyar tudománypolitikáról? Az egyik bennünket érdeklő, érdekes fejlődési tendencia, hogy a tudomány helyzete alapvetően megváltozott. Az itteni ülést követően négy hónappal, 1997 áprilisában az Egyesült Államok elnöke egy papírt bocsátott a kongresszus elé, amelyik azzal foglalkozik, hogy milyen lesz 2015-ben az Egyesült Államok helyzete a világ gazdaságában és a világ tudásiparában. A mai legjobb szakmunkások 20 százaléka nem éri el azt a követelményt - mondja Clinton jelentése -, amely követelmény elé kell állnia 2015-ben a szakembereknek az Egyesült Államokban. Amennyiben ezt a szakértelem hatékonyságát fokozó tényezőt, a tudományt nem támogatjuk jobban - mondja a jelentés -, ha nem tesszük hatékonyabbá, az Egyesült Államok elveszíti vezető szerepét, nemcsak a katonapolitikában, de elveszíti a technikában és a kultúrában is.
Ezt a jelentést olvasva rögvest hozzá kell tennem, hogy amerikai kollegáink észrevették azt is, hogy a tudomány és a tudás funkciója is megváltozik a 2000 év környékén. A tudós nem elvonatkoztatott gondolataiba merülő, oszlopok között sétáló, álmodozó és ábrándozó, ahogy ókori görög kultúránkat elődeink leírták, s tulajdonképpen máig szerepel a közgondolkodás előtt, hanem a tudós ma emberi újratermelésünk köznapi munkása. A tudós ma nemcsak feltaláló, hanem a tudós ma kanalizáló, a világ élenjáró technikai tudáseredményeit idekanalizálja a lokális társadalomba, és a tudós ma karbantartó is. A hazai tudásipar, legyen szó akár a mezőgazdaság egyszerű, az ipar egyszerű vagy a tanári pálya egyszerű munkásairól, ennek színvonalának karbantartója, üzemeltetője. Feltaláló, kanalizáló és karbantartó; ilyen értelemben a helyi, lokális társadalom életminőségének a biztosítója.
Ma már nem lehet úgy kezelni a politikai elitek részéről a tudományt, ahogy azt utoljára még a századelőn is tették, hogy azt egy szűk társadalmi réteg önmegvalósító tevékenységének fogták fel, hanem a tudományt ma már a világ élenjáró államaiban a termelési színvonal, az életminőség megőrzése legfontosabb tartalékának és biztosítójának tartjuk.
(8.10)
Amennyiben Magyarországon - szoktam mondani, aki elkötelezett képviselője vagyok a magyar Alföld, a magyar vidék megmentésének - a politikai elit nem veszi tudomásul ezt a tényezőt, azt, hogy élenjáró kutatási eredmények nélkül nincs jó tankönyvirodalom, nincs jó egyetemi képzés, akkor ez a politikai elit még meg fogja érni azt, hogy a mi alföldi hatéves kisgyermekeink, akik belépnek az általános iskola kapuján, egy másodosztályú tudásanyaggal rendelkező iskolába lépnek be, és eleve nem lesznek versenyképesek a nagy nemzeti kultúrákba született gyermekekkel. Nemcsak nemzeti kultúránk süllyedhet el ennek következtében, szűnhet meg ma még meglévő versenyképessége, de a magyar állampolgárok gyermekei nem lesznek szociálisan és termelőképességüket tekintve sem versenyképesek a nagy társadalmak kisgyermekeivel.
Ha azt kutatom, mi történt a világban bennünket érintően az elmúlt években, akkor nem mehetek el észrevétel nélkül az ipari-technikai forradalom - amelyet szeretünk információs forradalomnak nevezni - rendkívüli felgyorsulása mellett. 1997-99 között megsokszorozódott az információs ipar hatékonysága, megsokszorozódott általában az információáramlás jelentősége, ami nemcsak azt jelenti, hogy a hardver és a szoftver ára, megbecsültsége felment a világban, hanem azt is jelenti, hogy egy új érintkezési-kulturális forradalom zajlott le, amelyre a figyelmet már korábban felhívták a világ élenjáró gondolkozói, de amelyik technikailag éppen az elmúlt esztendőkben erősödött meg.
Az ipari-technikai forradalom eredményeként a sokszor említett globalizáció és a kegyetlen verseny tör ránk. Lehet, kérem, ezt a globalizálódást nem szeretni. Én sem szeretem a McDonald's-kultúrát, mondhatnám, hogy személyileg ellene vagyok a McDonald's-kultúrának, de tudomásul kell venni, hogy ez a globalizáció létezik. És amennyiben nem tudjuk a helyi lokális érdekeinket, hagyományainkat és érdekeinket világszinten megfelelően képviselni, akkor ebben a versenyben elbukunk. Nemzeti kultúránk elbukik, elbukunk a McDonald's-szel szemben! Nagy magyar betegség, Széchenyi figyelmeztetett már rá, mi azt hisszük, hogy a versenyben csak győzni lehet. Nem, tisztelt hölgyeim és uraim, a versenyben veszteni is lehet, a versenyben el is lehet bukni. Most dől el, mi lesz a magyarság helye a világban. Nem azért, mert 2000-et írunk, nem azért, mert az annyira szent államalapítási évfordulónk most van, hanem azért, mert ezekben az években olyan fejlődési hullám indult meg a világ kultúráiban, amellyel lépést tartani legalább oly nagy tett, mint amilyen nagy tett volt Szent István és apja, Géza részéről, hogy az akkori legfőbb modernizációs erő, a kereszténység mellé tudja állítani népét és nemzetét.
Hogy emelkedő nemzet leszünk vagy nem, az nemcsak nemzeti hagyományaink és lokális erőink számbavételén múlik, hanem azon is múlik, hogy képesek vagyunk-e világszinten megfogalmazni a saját adófizetői közösségünk, a saját nemzetünk érdekeit. Megmondom őszintén, az utóbbi időben néhányszor rájegyzetelem a céduláimra, vajon nem a hanyatlás jele-e az, hogy többet vitatkozunk a múltról, nagyapáink tetteiről, cifrázzuk valós vagy vélt sérelmeiket - és kinek ne lenne sérelme egy ilyen hányatott nemzet történelmében -, és sokkal kevesebbet beszélünk kilátásainkról. Keveset beszélünk - elnézést - az internetről, keveset beszélünk oktatási intézményeink, felsőoktatási, kutatási intézményeink ellátottságáról, keveset beszélünk életminőségünkről, keveset beszélünk táplálékkultúráról, szellemi megőrzésünkről, ehelyett sokat vitatkozunk arról, hogy nagyapáink vagy dédapáink egymással mikor milyen viszonyban voltak. Közgondolkodásunkat egy egyoldalú múltba nézés veszélye fenyegeti, és nem figyelünk a jövőformáló tényezőkre. A jövőorientált gondolkodás ismerheti csak fel, hogy a jövő legerősebb alkotóeleme a tudomány.
Ha azt kutatjuk, mi történt a világban az elmúlt két esztendőben, amióta utoljára szerencsém és lehetőségem volt e székről beszélni, akkor azt kell mondanom, hogy az állami politikákban az egyik leglényegesebb mozzanat az, hogy az államok tudománypolitikailag aktivizálják magukat. Említettem az Egyesült Államok 1997 áprilisi akcióját. Oda sorolódik mellé Németországban a kutatóbázis és a tudománypolitika reformja, ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozva, mint ma mi foglalkozunk. Ide kapcsolódik a CNRS, a nagy francia kutatóbázis rendszerének reformja, az olasz kutatóbázis reformja. Vagyis a világ vezető államai - most nem beszélek Finnországról, Ausztráliáról, amelyeknek a neve a cédulámon fel van írva - rájöttek arra, hogy a gyors kibontakozásnak és a versenyben való helytállásnak az egyik alapköve a tudománypolitika, az állami tudománypolitika aktivizálása; ami nem egyszerűen - mint szeretnék erre utalni - pénzráfordítás, hanem okos kiegyensúlyozó és menedzselő szerep az állam részéről.
Úgy gondolom, hogy az Országgyűlés 1996. december 22-ei határozata ezért is nagyon korszerű volt, amikor megfogalmazta, hogy Magyarországon aktív tudománypolitikát kell követni, hogy Magyarországon az állami költségvetésnek a GDP megfelelő százalékát - akkor 1,5 százalékban fogalmazták meg - kell ráfordítani a tudományra, és a kutatóbázis reformja, a tudomány és társadalom viszonyának újraértékelése mellett foglalt állást. Azt is meg kell mondanom, hogy azokban a reformokban, amelyeket 1996 decemberében megkezdtünk, ezek az országgyűlési határozatok igen nagy segítségünkre voltak. Nem útmutatók voltak - ahogy ezt apáink korában szokták mondani -, hanem segítőink voltak.
(8.20)
Ugyanakkor azt is számba kell venni, hogy mi történt Magyarországon az elmúlt években. Ez a másik kérdéscsoport, amit vitára szeretnék bocsátani. Sokat beszélünk az európai uniós integrációról, talán túl sokat, és túl keveset teszünk az egyes ágazatokban. Úgy gondolom, hogy az európai integrációról végre tudomásul kell venni, hogy az nem egy segélyprogram.
Elnézést, nem szeretek személyeskedni, de a földművelésügyi tárca vezetője van itt, és azt kell mondanom, hogy ez egy olyan tárca és egy olyan politikai szféra, amely tényleg felismerte, a kevés szféra közül, hogy ez, kérem, egy kegyetlen verseny lesz. Ez egy kegyetlen verseny lesz, ahol nem egyszerűen az értelmiség fog megmérkőzni a nyugat-európai értelmiséggel, de a magyar élelemtermelő paraszt, a magyar ipari munkás, a magyar tisztviselő, a magyar konzumbiztosító társadalom fog megmérkőzni a világgal, és amennyiben mi nem készülünk fel a csatlakozásig arra, hogy a szektorokat megfelelő szintre hozzuk, akkor, kérem, nem egyszerűen ágazatok fognak elbukni ebben az előbb említett versenyben, hanem egy lakosságnak a munkaképessége és termelőképessége fog elbukni.
Melyik az az ágazat, melyik az a szféra, amelyik leginkább segíthet a politikai elitnek, hogy megtalálja a kitörési pontokat, melyeknél benyomulhatunk a világpiacra, a termelési és a kulturális világversenybe? Azt hiszem, az elmúlt években szinte egész Európában rádöbbentek arra, hogy a tudomány az. Nem véletlen, hogy az Agora-2000 címen az európai uniós értelmiség stratégiai kutatásokra vállalkozik, ahol - elnézést, ez nem felvágás - a magyar példát, ahová 1996-ban kezdte meg az értelmiség a stratégiai témákat napirendre tűzni, veszik alapul, és hívnak meg bennünket ötleteket adni és tapasztalatokat átadni.
A saját érdek érvényesítése igenis Magyarországnak, a magyarságnak ugyanúgy célkitűzése, mint ahogy a németeknek, a franciáknak és az angoloknak is az. Tudomásul kell venni, hogy egyrészt az európai integráció egy kényszer-modernizáció, de tudomásul kell azt is venni, hogy az európai integráció ránk kényszeríti azt, hogy egyfajta nemzeti egységben - és ez alatt nem valamiféle, elnézést, a nemzeti álmainkhoz, nemzeti múltunkhoz tartozó mondatoknak az ismétlését értem, hanem az érdekeinket értem - ezen nemzeti érdekeink egységességére, egységére próbáljunk törekedni. És a tudománynak e nemzeti egység megteremtésében, érdekegyesítési programban galvanizáló szerepet kell betölteni.
Magyarországot ugyanakkor az elmúlt években sokkírozó hatással éri és fogja érni a területrendezési erőknek azon munkálkodása, amely egész Európában mozog. A nemzetállamoknak olyan szent attribútumait kell feladni kontinentális szintre, mint amilyen a pénzügy, a külügy, a hadügy. Amióta állam létezik a történelemben, a pénzügy, a külügy és a hadügy a legszentebb attribútuma volt az államoknak. Most megrázzuk a fejünket, körülnézünk, és azt látjuk, hogy ezektől az attribútumoktól megmentik, ha úgy tetszik, felmentik a nemzeti államokat, hiszen azokat a kontinentális igazgatási, termelési és védelmi szövetségeket, amelyeknek már tagjai vagyunk vagy leszünk, ha úgy tetszik, alapjában elvonják a nemzetállamtól. Ugyanakkor ennek a nemzetállamnak igen sok kérdésben, kultúrában, szociális és egyéb kérdésben, le is kell adni jogosítványokat az alsóbb szintekre, így mindenekelőtt az önkormányzatok és a régiók szintjére.
Kevéssé figyel talán oda a politikai elit, hogy milyen nagy dolgot tett az elmúlt esztendőben, illetve az elmúlt két esztendőben akkor, amikor szinte erőszakkal felrajzolta az eurorégiók határait Magyarország térképére, és megpróbálja a szomszédos államok térképére is ezt rárajzoltatni. Azok az eurorégiók, amelyek most kialakulnak, lesznek a XXI. század területszervezési alapvető egységei. Ilyen értelemben, ha azt vizsgáljuk, hogy ezek a régiók, regionális erők hogyan fejthetik ki igazán hatásukat, akkor tessék megfigyelni, mi történt Spanyolországban, mi történt Portugáliában. A helyi, a regionális értelmiséget, a regionális tudományos értelmiségi erőt erősítették, kormányhatározatokkal, kormánygazdasági eszközökkel, mert ez a regionális értelmiségi központokban, egyetemeken, kutatóintézetekben jelen lévő erő az, amely meg tudja fogalmazni egy-egy régiónak a saját érdekét, és meg tudja fogalmazni azokat a pályázatokat a kontinensre és a kontinentális egység irányába, amelyek alapján milliókat vagy milliárdokat lehet idehozni az országba. Nem a kormányon keresztül, nem Budapesten keresztül fog létrejönni az európai uniós csatlakozásunk, hanem a régió és a regionális értelmiségen keresztül. Ezt tudomásul kell venni.
Ezért is tehát, ha most már következtetést is akarok levonni az elmúlt években végbement változásokból, politikai, társadalmi változásokból, akkor azt kell mondanom, Magyarországon az integráció és az integrációban a saját érdekünknek a megtalálása, valamint a regionális fejlődésnek az előtérbe kerülése arra ösztönöz bennünket, hogy részben a tudománypolitikával aktívabban foglalkozzunk, részben pedig jobban koncentráljunk az ország regionális, kulturálisan és tudományosan is regionális fejlődésére.
Mi a másik jelentős folyamat, amely végbement Magyarországon az elmúlt két esztendőben? A kormányváltás. Amikor 1996 decemberében a képviselőház előtt, nem sokkal nagyobb számú képviselői együttes előtt, mint most, a magyar tudományról az első beszámolót tarthattam, akkor őszinte örömömre szolgált, különösen, hogy most átnéztem tegnap este az akkori felszólalásokat, közbekiáltásokat, tapsolásokat, hogy az akkori ellenzéki sorokban ülő képviselők rendkívül határozottan foglaltak állást a tudomány fokozottabb támogatása mellett, és foglaltak állást azon reformok mellett, amelyeket akkor előterjesztettünk.
Ez is bizalommal töltött el, amikor 1998-ban a kormányzati hatalmon változás következett be; megkérdeztek engem, hogy vajon folytathatóak lesznek-e azok a tudománypolitikai és tudományos reformok, amelyek 1997-ben megindultak. Folytathatók? - kérdeztem én. - Még valószínűleg nagyobb erővel jelenhetnek meg majd a magyar politikában és a magyar tudományban. Különösen bizalommal töltött el az, hogy kollégáink, akadémikusaink, akadémiai doktoraink nemcsak egyes miniszterek tanácsadó testületeiben, de a kormányzati adminisztrációban is súllyal kaptak helyet. Lehet-e ennél kedvezőbb széljárás a tudomány hajója számára? - kérdeztem én.
Nincs még itt az ideje, hogy következtetéseket vonjunk le ezekből a változtatásokból. Hiszen egy év telt el a kormányzásban, és a kormányzati ciklusnak nagyobb része hátravan. Én csak bizalommal nézek az elmúlt hónapok négy bizottsági vitája után a jövőbe. Mert igaz az, hogy 2000 nem lesz a tudomány éve, de azt is hozzá kell tennem, mint ahogy hozzátettem az Akadémia közgyűlésén is, minden reményünk megvan arra, hogy 2001-től a tudomány egy növekvő támogatásban és növekvő megbecsülésben részesüljön.
Az az egyforma távolságtartás a politika erőitől, amelyet 1996 decemberében meghirdettünk, úgy látszik, jó elképzelés volt. Ez a kormányzat ugyanúgy tudomásul veszi a tudomány autonómiájának szükségét, mint ahogy az előző tudomásul vette. Lassan tudomásul veszik azt is, hogy a függetlenség nem azonos az ellenzékiséggel. Amikor erről 1996 decemberében beszéltem, sokan értetlenül néztek rám. Sok picinyke Joszif Visszarionovics millió-, tízmilliószámra él a fejünkben a kelet-európai társadalmakban. (Szórványos taps az MSZP soraiban.) A függetlenség a szovjet rendszerben valóban ellenzékiséget jelentett, mert az a rendszer, antidemokratikus rendszer lévén, nem bírta el a függetlenséget. A demokrácia egyik lényeges sajátossága, hogy a függetlenség az függetlenség, minden politikai erőtől való egyforma távolságtartás, tegnap is és ma is.
Kellenek azok az intézmények, mint amilyen a Magyar Tudományos Akadémia, kellenek azok a tevékenységi formák, mint amilyen a tudományos kutatás, amely, ha úgy tetszik, a folytonosságot képviseli a nemzet érdekében, és kellenek azok az intézmények, amelyek az adott esetben a nemzeti érdekegyesítés programját megfogalmazzák az egymással harcoló napi politikai erők között.
Ha most már összegezni akarom a második kérdésre adott válaszomat, hogyan látom a tudomány helyzetét a magyarországi és a kontinensből bennünket érintő változások után, azt kell mondanom, a válaszra majd két év múlva kerülhet sor, amikor is már biztonsággal, tudományos alapozottsággal lehet arra válaszolni, hogy a kormányváltoztatások - amelyeket nyilván a következő évtizedekben további változtatások fognak követni - vagy az európai integráció folyamatában megtaláltuk-e mi a jövőben az érdekegyesítést biztosító tudományos kutatás helyét.
(8.30)
A harmadik és utolsó kérdéskör, amelyről szólni kívánok és amelyben az együttgondolkodást szeretném kérni, az lényegében egy kérdésállítás a tudományról és a tudomány területén történtekről. Mi történt a magyar tudományban az elmúlt két esztendőben?
Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy megindult egy tudománypolitikai reform - éppen az országgyűlési határozatnak megfelelően -, amelynek az volt a célja, hogy versenyképes és világszínvonalú kutatást teremtsen, segítsen elő Magyarországon, ugyanakkor lokálisan elkötelezett kutatók tevékenységét segítse elő Magyarországon. Mert igaz, mi valljuk: munkaszobánk a nagyvilág, a világ minden részén otthon vagyunk mint egyetemesen gondolkodó kutatók, de valljuk azt, hogy a hazánk itt van, a Kárpát-medencében és Magyarországon. Az a tevékenység, amelyet kifejtünk, az egyik szálon kapcsolódik az egyetemes gondolkodási módszerekhez, eljárásokhoz, tematikákhoz, másrészt pedig lekötelezetten ahhoz a társadalomhoz, amely itt él, ahhoz a földhöz, ahhoz a környezethez, amelynek minőségét meg kell hogy őrizzük, tovább kell hogy fejlesszük.
Szeretném jelezni, hogy tavaly megjelent a tudománypolitika szintetizálásának kötete, amelyet a képviselő hölgyek és urak kézbe kaphattak. Szeretném jelezni, hogy elkészült a "Tézisek a magyar tudományról" című kötet, amelyet a kezemben tartok. Szeretném jelezni, hogy lezajlottak, elkészültek a diszciplína-viták, amelyek azt mondják meg: melyek azok a tudománykutatási ágazatok, amelyekbe érdemes vagy szükséges nagyobb pénzeket belehelyezni a következő időben. És végre készülőben van a magyar kutatói kataszter áttekintése is.
Engedjék meg, hogy röviden - tulajdonképpen semmi különösebb szándékkal - felolvassak néhány mondatot a jövő tudománypolitikájára vonatkozó elképzeléseinket tartalmazó könyvből, abból, amelyet a képviselő hölgyek, urak is megkaptak.
"Az állami tudománypolitikai céljainak megvalósításához vagy egy adminisztratív utasításos, vagy pedig egy gazdaságpolitikai, demokratikus eszközöket felhasználó politika létezik. Az egyikre a szovjet rendszer mutatta az utat, az utasításosra, a másikra a demokratikus. Az adminisztratív utasításos eszközök feltételezik, hogy a végrehajtó hatalom körében olyan intézményeket hívnak létre, amelyek az állami fenntartású tudományos intézmények felett irányító funkcióval rendelkeznek. Itt a finanszírozás másodlagos eszköze a tudománypolitikának. Ezzel szemben az autonómiákra épülő tudománypolitika céljai elérésére elsősorban gazdaságpolitikai eszközöket használ. Mint a fentebb mondottakból egyértelmű, mi ez utóbbit tartjuk a magyarországi kívánatos modellnek. Az állam nem irányít, hanem megrendel, vagyis szigorúan feladatot jelöl ki, és mér. Az ezredforduló magyar tudománypolitikájának a demokratikus modell lehet az intézményes alapja."
Ez természetesen azt a kérdést is felteszi, hogy milyen államot képzelünk mi el a XXI. század Európájában, Magyarországon és a Kárpát-medencében. Én úgy gondolom, hogy erős változtatás vár a hagyományosan hatalom-, vagyis végrehajtóhatalom-túlsúlyos kelet-európai nemzetállamokra, így a magyar államra is. Az integráció következtében leadott és feladott jogosítványokat az állam ugyanakkor egy súlypontáttolódással élheti túl. Vagyis az állam elsősorban nem hatalmi, hanem szolgáltató intézmény kell hogy legyen, és a tudománypolitikának ezt a bizonyos szolgáltató funkciót kell kiteljesítenie.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Úgy gondolom, hogy folytatásra vár az a tudománypolitikai reform, amelyet megkezdtünk, és én a magam részéről biztatónak tartom azt, hogy a magyar miniszterelnök ez év november 3-án megjelent a Magyar Tudományos Akadémián, így több mint húsz év óta először magyar miniszterelnök formális előadást tartott az Akadémián a magyar kutatók autonómiájának egy képviselő-testületében, és szólt arról, hogy aktívabb tudománypolitikát kell folytatni a következő években. Ilyen értelemben reménykedem abban, hogy a kutatóbázis felülvizsgálata, amely '97-ben kezdődött meg, tovább fog folytatódni. Az Akadémián ez a kutatóbázis-felülvizsgálat megtörtént, az alapellátás feltételei biztosítva vannak, de a garantált létszám, a bekerülési költség kiszámításán és a telephely rendbehozásán túlmenően nem tudtunk még mit kezdeni a bérezéssel és a műszerellátottsággal. Remélem, hogy az Akadémia intézethálózatában mind a bérrendezés, mind pedig a műszerellátottság tovább fog javulni a következő években, hogy remény lesz a reform folytatására.
Ugyanilyen nagyon pozitív, előremutató reform indult meg az egyetemi szférában. Az az integráció, amely az elmúlt esztendőkben olyannyira elfoglalta a tárca vezetőit, biztosíték lehet arra, hogy éppen az előbb említett regionális fejlődéshez még nagyobb energiákat adhat a regionális, lokális értelmiség, és így segítheti a mi törekvéseinket. Úgy gondolom, hogy részben az egyetemi integráció szervezeti fejlődésének és átszervezésének a befejezése, részben a kutatóhálózatban megindult reform azt jelentheti, hogy a következő esztendőkben befejezhetjük a magyar kutatóbázis reformját, és lehetségessé válik az, hogy azok a bizonyos injekciók, amelyeket a tudomány kapott, valóban hatékonyan működjenek a tudomány területén.
Azt is szeretném természetesen elmondani, hogy az úgynevezett fejlesztési tervekkel is készen vagyunk. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy a fizika, a kémia '50-60-as évekbeli - a mesterséges anyag a '60-as években - fellendülése után szükségszerű volt a molekuláris biológia fellendülése a világ minden részén, így hála istennek, Magyarországon is. Örömmel látjuk, hogy a '980-as években számítástechnikai kutatóbázis jött létre nemcsak a világ haladó országaiban, de Magyarországon is. Ugyanakkor látjuk, hogy a fejlesztési tervekből az elmúlt 15 esztendőben kimaradt az ökológia, kimaradt az Alföld, a vízkutatás, és ezeket - legyen ennek az oka akár politikai vagy éppen mulasztás - mi ma már történelmi kérdésként kezeljük és igyekszünk ezeket behozni.
Úgy gondolom, hogy a szervezeti reform megtörténik, és a szervezeti reform egyik lényeges pontja, amelynek a tekintetében itt '96 decemberében nagy támogatottságot kaptam, az, hogy az államnemzeti konstrukciót a tudománypolitikában kultúrnemzeti alapokra helyezzük. Vagyis én mint a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nemcsak a 10 millió magyar állampolgárnak, választópolgárnak mondom azt, hogy az ő akadémiai elnökük vagyok, hanem az egész magyarság, az egész kultúrnemzet akadémiai elnöke vagyok, mert ők is a magyar kulturális, a magyar nemzeti értelem fenntartói, művelői, és ilyen értelemben az Akadémia és a tudományszervezet fejlődésében a következő periódus ezen kultúrnemzeti elvek továbbvitele. Úgy gondolom tehát, hogy elindult a reform - folytatásra vár.
Végül azt is szeretném elmondani, tisztelt képviselő hölgyek és urak, hogy a magyar tudomány szerepvállalása a nagy nemzeti, az érdekegyeztetést kívánó feladatokban megtörtént. A stratégiai kutatások, amelyekről épp ez az Országgyűlés foglalt állást '96 decemberében, sikerekkel jártak. Sikerekkel járt ez olyan értelemben, hogy ma már meg tudjuk mondani azt, hogy egy európai csatlakozás esetén mennyibe kerül, ha a magyar erdőgazdaságot európai szinten akarjuk működtetni: 8 milliárd forint pluszba. Meg tudjuk mondani azt, hogy az agrár- vagy egyéb környezet-, iparikörnyezet-kultúránknak a szintre emeléséhez mennyi pénz szükséges - ezt nem tudtuk két-három évvel ezelőtt! Meg tudjuk mondani, hogy az új vasúti és közlekedési rendszerekben milyen stratégiákat ajánlatos követni, hiszen ha kimaradunk ezen stratégiai rendszerekből, a következő nemzedék szegényebben fogja megélni az életét. Ma már tudjuk azt, hogy a társadalmi konfliktusok - cigánykérdés, kisebbségi probléma, anyanyelvi probléma - feloldása nélkül nem tudunk eredményesen működni a következő évtizedekben.
(8.40)
Tehát azt mondhatom egyrészt, hogy az Akadémiában tömörült köztestület - és kérem, a Magyar Tudományos Akadémia az egész magyar kutatói társadalomnak a köztestülete -, a nemzeti stratégiai kutatások egyrészt választ adnak korábban még nem ismert, érvényesülésünket segítő kérdésekre. Én a magam részéről, noha tudom, hogy a pártpolitika más szavakat igényelne, nagyon örülök annak, ha egyik tárca vagy a másik tárca azért keresi meg az Akadémia tudósait, nem intézményesen az Akadémiát, hogy segítsen a csatlakozásunkhoz szükséges kérdések megválaszolásában. Sajnálattal látom, hogy a tárcák többsége nem veszi ma igénybe ezen segítséget, nem veszi igénybe azt a szürkeállományt, amelyik az Akadémián fölgyülemlett, és sokszor - nem akarok a tegnapi szavazásokra utalni - olyan konfliktusokat előzhetnénk meg a tudóstársadalom bevonásával a politikai gondolkodásban, amely konfliktusok megítélésem szerint feleslegesen viszik el a politikai elit erejét. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy a kutatóknak is nagyon hasznos a stratégiai kutatás, hozzászoktat bennünket, hogy törődjünk azzal a környezettel, amely környezet számára mi alapkutatásokat végzünk, amely számára olvasmányokat végzünk. Egy új, szintetizáló, társadalomorientált kutatói gondolkodást segít a nemzeti stratégiai kutatások programja.
Azt is el kell természetesen végül mondanom, hogy a mi értékelésünk szerint a magyar tudomány hol áll 1999-ben. Azt írom ebben a füzetben, hogy a magyar tudomány helyzete labilis - nem azt, hogy válságos. Nemcsak azért írom azt, mert mint mondottam, én nem panaszkodni jöttem ide, nem kérni, hanem azért írom azt, mert az ember a saját szakmájáról és saját magáról beszéljen önkritikusan és komolyan. A magyar tudomány ma még világszinten áll. A mérhető kutatási ágazatokban, a természettudományokban a 22., a publikációs rendszerben - figyelembe véve, hogy milyen kis nyelv vagyunk és meddig éltünk elzárkózásban -, a 31. helyen állunk a világon, ami valami, ha úgy tetszik, nemzeti világcsúcsnak is fölfogható. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy számtalan olyan világszintű találmány jelzi: a számítógépek biológiai receptori áthelyezésének a kérdésköre vagy például a mesterséges kromoszóma a szegedi biológiai kutatóban, a géntechnikának a fellendülése vagy Lovász Lászlónak a matematikai, az elmúlt évben szerzett Nobel-díj szintű kitüntetése, történészeinknek, közgazdászainknak a világfórumokon való szereplése arra mutat, hogy a magyar tudomány, ami a teljesítményeket illeti, világszinten áll. De labilis a magyar tudomány helyzete, mert műszerellátottsága nyomorúságos, könyvtárellátottsága nyomorúságos, infrastruktúrája nyomorúságos. A labilitás azt is jelzi, amennyiben nem történik tudatos beavatkozás a következő években, akkor ez a labilitás válsággá fog fokozódni.
És még valamit hadd mondjak el, amit a tisztelt képviselő hölgyek és urak keveset hallhatnak, mert talán újságíró kollégáim nem hívják föl erre a figyelmüket, ők pedig végül is nem kell és nem is találkozhatnak ezzel a problémával. Nem gondoltak arra egyszer már a kollégák - én is, meg kell mondanom, hogy csak később gondoltam rá először -, hogy az az óriási tőkebefektetés, ami Magyarországra áramlik, az elsősorban azért történik meg, mert itt rend, biztonság van politikailag? Ez az önök érdeme. Másrészt pedig azért történik meg, mert van egy olyan középréteg, van egy olyan tudásorientált középréteg, amely a számítástechnikától kezdve a konzerviparig képes a modern munkafolyamatokat levezényelni és a legélenjáróbb technikákat alkalmazni. A kutatói bázis, fizikusaink, kémikusaink, biológusaink tulajdonképpen az illatos és színes virágokhoz hasonlíthatóak, amelyek a pillangót, a nemzetközi tőkét idecsábítják a világ különböző részeiről. És úgy gondolom, hogy nem egyszerűen az általam főzött pörkölt vagy halászlé vagy szép mezőinknek árvalányhajai miatt jönnek ide a nemzetközi befektetők, hanem elsősorban a jól képzett értelmiség miatt, még csak nem is az olcsó munkaerő miatt. Ennek tehát a megtartása, az úgynevezett emelkedő nemzet elérése megítélésem szerint csakis egy ilyen tudatos tudománypolitika eredménye lehet.
Úgy gondolom, hogy ez a közhaszna a tudománynak kevésbé van jelen a gondolkodásunkban, és úgy gondolom, hogy a Nobel-díjasok mellett ezt a több tízezres tömegű magyar kutatói értelmiséget is tudomásul kell venni, a leghatékonyabb termelési tényezőként kell számon tartani.
Tehát összefoglalva azt mondanám, a magyar tudományban jó ütemben megy a szervezeti átalakulás, az alapvető szervezeti átalakulások megtörténtek, ilyen értelemben érdemes pénzt fektetni a magyar tudományba, érdemes a tudománypolitikába nagyobb erőket beinvesztálni. De ennek az alapja csakis az lehet, ha itt a panaszok, a kölcsönös vádaskodások, a lobbizások, a kunyerálások helyett egy együttgondolkodás jön létre: új típusú együttgondolkodás a kutatói és a politikai elit között.
In hoc signo kívánok én önöknek jó vitát, és köszönöm, hogy elvárásaimat messze meghaladóan részt vettek ennek az elnöki expozénak a meghallgatásában. (Taps.)
