DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA igazságügy-miniszter: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Mielőtt az általános vita lezárását megelőzően néhány felszólalást értékelnék, nagyon örülök, hogy én is hallottam Mádai úr jelenlegi felszólalását, és nagyon-nagyon sokszor egyetértek Illyés Gyulának ezzel a gyönyörű gondolatával, kivéve ahogy azt képviselő úr mondta akkor, amikor ezeréves évfordulót ünnepel egy nemzet. Egy ezeréves államalapítást és egy olyan történelmi tényt, amely nem elvitatható, a kereszténység felvételét. Mi úgy gondoljuk, hogy a múlt iránti tisztelet legalább olyan fontos, mint az utódaink iránti felelősség, és ez a kettő bizony egybetartozó kérdés.
De ha már képviselő úr Franciaországot említette és Párizst, akkor nem kívánok én semmi többet egy magyar állampolgárnak, mint annyi önbecsülést, annyi hazaszeretetet és annyi identitástudatot, mint amennyi egy francia állampolgárban létezik, semmivel sem többet kívánnék egy magyarnak, hogy legyen büszke történelmére, nyelvére, múltjára és kultúrájára, és azt hiszem, hogy akkor egy nyelven beszélnénk.
Képviselő úr azt mondja, hogy olyan dolgot tárgyalunk, amit nem látunk. A kormány benyújtotta a javaslatát, és van miről tárgyalnunk. Ezért nem értettem reggel frakcióvezető úrnak a javaslatát sem, hogy nem tudjuk - bocsánat, Pető Iván képviselő úrnak a javaslatát -, hogy nem tudjuk, miről tárgyalunk. Arról szól az általános vita, hogy mindaddig, amíg nem módosító indítványokról tárgyalunk, addig a kormány által előterjesztett javaslatról tárgyalunk. Ma egy köztes állapotban vagyunk most itt délután vagy este 7 óra magasságában, mert túl vagyunk egy alkotmányügyi bizottsági ülésen, és ezen az alkotmányügyi bizottsági ülésen többé-kevésbé körvonalazódott az, hogy a benyújtott módosító indítványok közül melyik az, amelyiket a kormány támogatja, és melyik az, amelyiket nem. Ez még mindig nem jelent semmit, mert közel sem biztos, hogy az Országgyűlés is a végszavazáson ezt fogja támogatni. Éppen ezért kiindulunk abból a kérdésből, amit az Országgyűlés benyújtott.
Én néhány olyan kardinális kérdésre szeretnék csak kitérni a mostani válaszomban, amely több felszólaló, és inkább a vezérszónokok felszólalásában jelent meg. Ilyen például amelyik a preambulummal kapcsolatos, és azért mégiscsak a preambulum volt a meghatározó a vita során.
Itt a mai délutáni alkotmányügyi bizottsági ülésre is tudok már hivatkozni, hogy a kormány a módosító javaslatokat abban a szellemben támogatta a mai alkotmányügyi bizottsági ülésen, amit az expozémban is határozottan kifejtettem, nevezetesen, hogy a törvényjavaslat nem kíván döntőbíráskodásra vállalkozni a történészek körében is vitatott kérdésekben, ennek megfelelően a módosító indítványok és javaslatok eredményeként az eredetinél karcsúbb és letisztultabb preambulumról folyik majd a későbbiekben vita és zárószavazás, amelyből pontosan azok az elemek hiányoznak, amelyek az általános vita keretében az ellenzék körében a legtöbb vitát keltették.
Annak előzetes jelzésével is a vita további részét kívánom megrövidíteni, hogy a kormány támogatta és támogatja a bizottsági meghallgatása során azt a módosító indítványt, hogy a Szent Korona-testületnek mintegy hivatalból a köztársasági elnök úr legyen az elnöke.
(19.00)
Ha már az említett testületnél tartunk, délelőtt Bauer képviselőtársam a felszólalásában úgy fogalmazott, hogy sérti a magyar alkotmány betűjét, amikor egy feles törvény ad és felelősséget ró a Szent Korona-testület tagjaként a köztársasági elnökre. Erre feles törvénnyel az alkotmányon kívül nincs lehetőség, mondta a képviselő úr. Rendkívül hálás lennék, ha azt a paragrafusszámot és bekezdést is megjelölné a képviselő úr, amire alapozza az idézett véleményét, szerinte melyik az alkotmány ama betűje, amit a törvényjavaslat sért, mert az előttünk lévő alkotmány azt mondja a köztársasági elnök feladat- és hatáskörének felsorolása végén egy m) pontban, hogy mindazokban az ügyekben is dönt és eljár, amelyeket a külön törvény a hatáskörébe utal.
Azt hiszem, ha egy kínos feladatot tettünk volna a köztársasági elnök úr hatás- és feladatkörébe, az egy vitatható dolog lett volna, de hogy egy ilyen nemes feladattal ruházza fel a Magyar Országgyűlés a törvénytervezettel, hogy legyen az a Szent Korona akár a Nemzeti Múzeumban, akár a Magyar Országgyűlésben, hogy annak a testületnek lehet az elnöke, amely egy ezeréves Szent Koronánknak a rendelkezési és döntési jogosultságával kapcsolatos közjogi méltóságokból álló testület, azt hiszem, nincs az a köztársasági elnök, akinek ez a megbízatás ne megtiszteltetést jelentene nemcsak a jogalkotók, de a magyar nemzet részről is.
Felbukkan több felszólalásban a kétharmadosság iránti igény többféle formában is. A Magyar Szocialista Párt vezérszónoka amellett érvelt, hogy az egész törvényt csak kétharmados szótöbbséggel lehet elfogadni, és ha ez nem így történik, a szocialista képviselőcsoport az Alkotmánybírósághoz fog fordulni. Távol áll tőlem az a szándék, hogy képviselőtársaimat lebeszéljem erről, annál is kevésbé teszem, mivel meggyőződésem, hogy a lehető legjobb fórumhoz fog fordulni a Szocialista Párt, hiszen maga az Alkotmánybíróság mondta ki a 4/1993. (II. 12.) számú alkotmánybírósági határozatában a következőket: "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy ott, ahol az alkotmány valamely alapjogról szóló törvény elfogadásához a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazatát írja elő, a minősített többség követelménye nem az illető alapjog bármely törvényi szabályozására vonatkozik, hanem csakis az adott alkotmányi rendelkezés közvetlen végrehajtásaként megalkotott törvényre. Ez a törvény az illető alapjog érvényesítésének és védelmének irányát határozza meg, valamely alapjogról szóló törvényhez minősített többség előírása nem zárja ki, hogy az illető alapjog érvényesítéséhez szükséges részletszabályokat egyszerű többségi törvény határozza meg."
A kétharmadosság még egy körben felvetődött, a nemzeti jelképekkel kapcsolatos kérdéskörben is, hogy a nemzeti jelképeinkről szóló törvényt kétharmaddal kell elfogadni, ezért ez az általunk előterjesztett törvény csak akkor lesz alkotmányszerű, ha ezt is kétharmaddal fogadjuk el. Meggyőződésem, hogy ez a vélekedés sem megalapozott.
Az alkotmány XIV. fejezete felsorolja a nemzeti jelképeket, ezek a Magyar Köztársaság himnusza, zászlaja és címere. Az alkotmány 76. §-ának (3) bekezdése szerint pedig a címer és a zászló használatáról szóló törvény elfogadása igényel minősített többséget. Mindebből egyértelmű, hogy az alkotmány értelmében a Szent Korona nem tartozik a nemzeti jelképek közé, az alaptörvény felsorolása ugyanis e tekintetben taxatív. Ezen túlmenően az alkotmány a nemzeti jelképek közül kettő, a címer és zászló használatáról szóló törvény kapcsán fogalmazza meg a kétharmadosság követelményét. Mindezen nem változtat az a körülmény, hogy a magyar címernek kétségtelenül egyik részeleme a Szent Korona ábrázolása is, és hangsúlyozom: ábrázolása. Ez azonban a Szent Koronát, mint egyedileg létező tárgyat, nem teszi a Magyar Köztársaság címerének részévé, következésképpen a hivatkozott minősített többséggel elfogadandó törvény eleve nem rendelkezhetett a Szent Koronáról mint tárgyról. Könnyen belátható, hogy a Szent Koronát nem lehet használni, ennek lehetősége fogalmilag csak a Magyar Köztársaság címerében megjelenő Szent Korona ábrázolása kapcsán merülhetett fel.
Visszatérve még egy kérdéskörre, amit Csurka István képviselő úr vetett fel: nem véletlenül, hanem nagyon is tudatosan kerültük az előterjesztésben mind a preambulumban, mind az én expozémban, hogy felsoroljuk azokat az országokat, amelyekre a képviselő úr utalt.
A mai délelőtt egyértelműen bebizonyította, hogy még a Magyar Országgyűlésben helyet foglaló pártok is mennyire eltérő módon viszonyulnak történelmünk egyik vagy másik korszakához, illetőleg még egy-egy jelképéhez is. Mennyivel inkább így van ez a ma immár réges régóta független országok esetében, amelyek egy bizonyos történelmi korszakban a magyar Szent Korona országai voltak. Érthető, ha ezeknek az országoknak a népei nem pontosan úgy élik meg és úgy ítélik meg közös történelmünket, mint mi.
E törvénnyel tehát még inkább szeretnénk egybekovácsolni a Föld legkülönbözőbb országaiban élő magyarságát, de anélkül, hogy szomszédainkban rossz érzéseket vagy indulatokat keltenénk. Abban egyetértek Csurka István képviselőtársammal, hogy ki kell egyezni e népekkel. E kiegyezés és a folyamatos jó viszony ápolása azonban nem ennek a törvénynek és nem a mi feladatunk, hanem a magyar külpolitika egyik vezérmotívuma. Éppen ezért nem tudom ezt a törvényjavaslatot, amely egy ünnepi megemlékezés és főhajtás a magyar államiság ezer éve előtt semmiféle pótcselekvésként felfogni.
Tisztelt Képviselőtársaim! Befejezésül fájón teszem a fel a kérdést: még ünnepelni sem tudunk kellő méltósággal és emelkedett szellemben? Egyszerűen nem értem, hogy az ilyen ritkán adódó nagy ünnepeinknél is miért kell ilyen egymásnak feszüléssel vitákat szítani.
De hogy elhessentsem ezt az egészen pesszimista szájízt, mert a mai délelőtt folyamán nemcsak ilyen értelmetlen viták voltak az Országgyűlésben, hanem elhangzott néhány olyan gondolat is, amellyel a szívem mélyén is egyetértek, például hadd idézzem fel egy képviselőtársunk mondatát: "Az egységesülő Európában csak annak a nemzetnek van esélye a sikerre, amelynek egészséges a nemzettudata, ismeri és tiszteli múltját, ismeri gyökereit és történelmét, fejet hajt és tiszteleg elődei és ősei előtt." Ennek a gondolatnak a jegyében fogant a törvényjavaslatunk. (Dr. Kiss Gábor közbeszólása.) Semmi más, semmi hátsó gondolat nem volt mögötte. Bár olvastam Orwell nagyszerű munkáit, de higgye el, képviselő úr, nem jellemző sem rám, sem kormányomra a duplagondol.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiból.)
