DR. VASTAGH PÁL
DR. VASTAGH PÁL
DR. VASTAGH PÁL (MSZP): Köszönöm. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Asszony! A büntető törvénykönyvnek megalkotása óta, nem tudom pontosan a számot idézni, de több mint negyvenedik módosítását tárgyalja az Országgyűlés. Szükségszerű volt az a nagymértékű átalakítás, ami a rendszerváltást követően a büntető törvénykönyv egészében végbement, és természetesen évről évre megjelenik az az igény, hogy a változó környezethez, a gazdaság, a társadalom változó körülményeihez igazítsuk a büntető törvénykönyvet.
Ennyiben indokolt a büntető törvénykönyv gyakori változtatása, ez a változtatás azonban nyilván nem lehet öncélú, és nem állhat szemben azzal a teljesen jogos követelménnyel, hogy az alkotmány után a büntetőjogot kellene a legstabilabb jogágnak, joganyagnak tekinteni. Éppen ezekből a gyakori változtatásokból - hiszen hallhattuk az elmúlt napok során, hogy egy újabb módosító indítvány is készül a közeljövőben - fakad a jogalkalmazóknak is és az elméleti szakembereknek is az a kritikája, hogy ezek a változtatások gyakran elbizonytalanítják a jogalkalmazást, fennáll a jogbiztonság csorbulásának veszélye.
Bizonyos értelemben a gyakori változtatás negatív hatást gyakorol a szakmai és az állampolgári köztudatra is, hiszen az egyes változtatások nem képesek meggyökeresedni, és a túlságosan gyakori módosítás elbizonytalanítja a jogalkalmazók rétegeit is. A kezem ügyébe került az az összefoglaló, amelyet a márciusban elfogadott novella értelmezése kapcsán a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma és a megyei bíróságok büntető kollégiumainak vezetői 1999. május 18-án egy együttes ülésen fogadtak el. Bizony, meglehetősen terjedelmes az az állásfoglalás, amelyet a márciusi novella értelmezésében ki kellett hogy alakítsanak.
A környezeti kihívások mellett jelentős a politika hatása is a büntetőjog alakulására, amelyet már korántsem lehet ilyen természetes hatásnak tekinteni. Különösen nem, ha ez a politikai hatás a büntetőjog fejlődésére elsősorban azt a célt jeleníti meg, és ezzel a társadalomban eléggé kiterjedt körben egy tévhitet erősít meg, hogy a büntető jogszabályok szigorítása gyógyírt jelent a bűnözés egészének visszaszorításában, hogy a bűnözéshez vezető minden okot csak kriminálpolitikai eszközökkel lehet orvosolni, és éppen ez az a tévhit, amely természetesen a közvéleményt is befolyásolja, és azt az illúziót kelti, hogy nem kell mást tenni a bűnözéssel szemben, csak a büntetőjog szabályait szigorítani. Különösen határozottan nyilvánul meg ez a büntetőjogi politika az elmúlt másfél év kormányzati politikájában, hiszen ebben a felfogásban a kemény kéz büntetőpolitikáját hirdette meg a kormány, amely azt eredményezte, hogy kiszélesedett a kriminalizáció és szűkült a bírói mérlegelés. Ez a szigorítás véleményem szerint nem szelektív módon történt, hanem generális módon, és ez az a pont, ahol alapvető vitáink vannak ezzel a büntetőpolitikai célkitűzéssel.
A büntetőszabályok módosítása mellett, amelynek lényegeként azt kívánom kiemelni, hogy differenciált módon kellene hogy történjen, csak a differenciált, a bűncselekmények súlyának, az elkövető bűnösségének megfelelő, az egyéniesítés és a megelőzés szempontjait is, valamint az áldozatok érdekeit is jobban figyelembe vevő büntetőpolitikát kellene formálnunk.
Ennek kapcsán szeretném ismételten felhívni a figyelmet arra, ami több alkalommal itt az Országgyűlésben is szóba került, legutóbb az állampolgári jogok országgyűlési biztosainak beszámolója során, hogy már 1998 elején elkészült egy tervezet - amelyet én átadtam a hivatali váltás során utódomnak - a bűncselekmények következtében sérelmet szenvedettek kárának állam általi enyhítéséről. Ez egy 18 szakaszból álló törvénytervezet, amelynek a parlament elé történő terjesztésének, még ha egyeztetésekre és esetleges korrekciókra is lett volna a későbbiekben szükség, azt hiszem, már nem lett volna akadálya. Tudomásom szerint most ez az elképzelés, tervezet elkerült az igazságügyi tárcától és a Belügyminisztériumhoz került. Sürgetem ez alkalommal is, hogy erre is fordítson figyelmet a kormányzat, hogy ez a törvény minél hamarabb ide kerüljön az Országgyűlés elé, és ami még ennél is fontosabb, ez a törvény megszülessen és alkalmazható legyen.
A következőkben szeretnék utalni a nemzetközi tapasztalatokra is, hiszen nem lehet elszigetelten vizsgálni a magyar büntetőjog fejlődését jelen körülményeink között, hiszen ma már nincsen a közpolitikának egyetlenegy olyan területe sem, amelyet csupán nemzeti keretek között vizsgálhatnánk, különösen egy európai integrációs folyamat kellős közepén, különösen akkor, ha éppen az Európai Unióban végbemenő változások egyre jobban még olyan törekvéseket is megjelenítenek, amelyek egy egységes európai büntetőjog kialakítását szorgalmazzák és célozzák. Természetesen a büntetőjog formálása megmarad nemzeti keretek között, de az egységes szemlélet ma már, azt hiszem, elfogadható és fontos követelmény.
A nemzetközi tendenciákat két irányra lehet bontani, két fő irányra lehet elkülöníteni. Az egyik az európai uniós tagállami gyakorlat, amely lényegében a szabadságelvonás büntetésének térvesztésével, az alternatív, a közösségi vagy úgynevezett ambuláns szankciók bevezetésével jellemezhető, és amelyben megtalálhatjuk a büntetőjogi kontrollrendszeren kívüli alternatívák megjelenését is. Ez tehát az egyik fő tendencia.
A másik, ami nem elsősorban az Európai Unió tagállamaiban tapasztalható, a kriminalizáció kiterjesztése, az ítélkezés szigorítása. Ez összefügg és következik az úgynevezett law and order filozófiájából, amely tartalmilag is egyenlő a "kemény kéz" büntetőpolitikájával, kevésbé a jog és a rend fogalmával. Ez az Egyesült Államok gyakorlatára mondható jellemzőnek, ahol szigorú büntető-törvényhozás és szigorú büntetőítélkezés valósul meg, és ennek ellenére az Amerikai Egyesült Államok a világ egyik legnagyobb bűnözési rátájával rendelkezik, és a világon az Amerikai Egyesült Államokban tartják a legtöbb embert fogva.
(15.40)
A lakosság 1 százaléka, a legutóbbi statisztikai adatok szerint 2,5 millió ember börtönlakó az Amerikai Egyesült Államokban. Figyelemkeltő és figyelemre méltó tények ezek, és természetesen elgondolkodtatóak is, hogy vajon a két nagy nemzetközi trendből, tendenciából Magyarország melyik irányt kívánja megvalósítani, s melyik irányt kívánja követni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lennének például az amerikai gyakorlatnak olyan fontos tapasztalatai például a bűnüldözésben, amelyeket érdemes Magyarország esetében is figyelembe venni.
Végül is, tisztelt képviselőtársaim, a büntető igazságszolgáltatás és a büntetőítélkezés lakmuszpapírja, igazi minősítő körülménye ez, a börtönnépesség alakulása, és Magyarország e tekintetben az európai élmezőnyhöz tartozik. Ez a ténybeli állapot olyan körülmények között, hogy még az 1999. március 1-jén hatályba lépett új novella szigorító hatásai lényegében a jelenlegi börtönnépesség számának alakulásánál nem hatnak közre, ezek majd egy-két esztendő múlva jelennek meg, és további konfliktusokat gerjesztenek majd Magyarországon a börtönviszonyok alakulásában. Tudom, hogy ez nem az a szempont, amelyet túlságosan gyakran szoktak emlegetni a büntetőpolitika formálása tekintetében, de meggyőződésem, hogy törvényhozói felelősséggel ezt a szempontot is figyelembe kell venni, és ezt a szempontot is mérlegelni kell.
Szeretném tájékoztatni a tisztelt képviselőtársaimat, hogy ezek nem egyedi megállapítások. Az elmúlt időszak büntetőjogi szakirodalmában egyre több olyan megállapítással találkozunk, amelyek tartalmilag egybeesnek mindazzal, amit elmondtam; a magyar jogban megjelent tanulmányokra gondolok, az Ügyészek Lapjában megjelent tanulmányokra, a Belügyi Szemlében megjelent tanulmányokra gondolok. Érdemes a politikának, a kormányzati szerveknek ezekre a szakmai fórumokra és az ezekben kifejtett álláspontokra is több figyelmet fordítani.
A javaslat tartalmát tekintve elsősorban korrekciós jellegű, néhány ponton korrigálja a korábbi novella szabályozását, és néhány ponton a jogalkalmazás által jelzettekre is tekintettel van. Ugyanakkor, amikor üdvözöljük a fiatalkorúak esetében a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének megteremtését, szeretnénk felhívni a figyelmet azokra az aránytalanságokra is, amelyek részben az értékhatárok megállapításából következnek. Itt túlságosan nagy, a jelentős érték tekintetében huszonötszörös a különbség, míg a nagyobb érték esetében csupán négyszeres ez a különbség. Vajon ez így elfogadható és megfelelő szabályozásnak minősül-e? Emellett az aránytalanságok körében szeretném szóvá tenni azt is, hogy a lopásnál és a csalásnál a bűnszervezet tagjaként történő elkövetés az értéktől és a kár nagyságától függetlenül a legsúlyosabban minősül büntetendőnek. Ugyanakkor ez nincs arányban például a bűnszervezet irányítójának esetében a meghatározott büntetési tétellel. Hasonlóképpen az emberölésre irányuló előkészület esetében a három év felemelése öt esztendőre álláspontunk szerint szintén megfontolást igényel, hiszen ez a befejezett bűncselekményre kiszabható minimum büntetéssel egyenlő.
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Még a szocialista képviselők közül mások is hozzá kívánnak szólni a javaslathoz, és más pontokat is a vitában érinteni fogunk. Összességében megerősítem azt az álláspontunkat, hogy csak egy differenciált büntetőjogi szabályozással értünk egyet, olyan differenciált büntetőjogi szabályozással, amely tekintetbe veszi ennek a szigorodó büntetőpolitikának a későbbi hatásait is.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)
