SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A magyarországi kamarák története az 1850-es császári pátenssal történt megalapítás, illetve az 1868-as kamarai törvény megalkotása óta mintegy másfél évszázadot ível át, és ennek a tiszteletreméltó történelmi ívnek szomorú emlékű és tiszteletreméltó állomásai egyaránt voltak. Örülnénk, ha mi, az ezredforduló magyar parlamenti képviselői nem a szomorú emlékű állomásokat kívánnánk gyarapítani ezen elénk tett törvényjavaslat elfogadásával.
Alig több mint ötven éve, 1848-ban történt, hogy az akkor egy évszázada működő kamarákat, mint kártékonynak ítélt burzsoá intézményeket szétverték, államosították. Negyvenhat évet kellett várni, míg a rendszerváltás nyomán a magának elemi erővel teret követelő szakmai önigazgatás igényének az 1994-es kamarai törvény megalkotásával eleget tudtunk tenni, s ezt az ízig-vérig európai polgári intézményt, a gazdasági kamarákat újra talpra tudtuk állítani.
Alig öt év telt el, s most ismét olyan próbálkozásnak vagyunk a tanúi - de remélem, leszünk egyúttal a megakadályozói is -, mely a kamarai intézményt ismét alapjaiban veszélyezteti, melynek indítéka távolról sem kamarapolitikai, de sokkal inkább politikai. Máskülönben az egyetlen ellenszavazat nélkül, azaz konszenzussal elfogadott, jelenleg érvényes törvényt az időközbeni tapasztalatok alapján legfeljebb módosítani, de semmi esetre sem kidobnunk kellene, ahogy azt nekünk most javasolja az előterjesztő.
Nem vonható kétségbe, hogy erőteljes elégedetlenség kísérte a tagok részéről a kamarák eddigi működését. A vállalkozói fórumok visszatérő témája volt a kamarák kritizálása, hogy azok csak a tagdíj beszedésében szorgoskodnak, miközben sokkal kevésbé serények az ezért elvárható szolgáltatások nyújtásában. Ezek a panaszok nagyrészt jogosak voltak. Csakhogy a kamarák ugyanakkor szintén tele voltak panasszal, kritikával és keserűséggel a kormány - kétségtelenül az akkori kormány - és a minisztériumok iránt amiatt, hogy nem kapják meg a törvény által részükre megígért vagyont, ingatlanokat, eszközöket, melyek hiányában a működőképességüket nem tudták biztosítani. De nem kapták meg sokáig a szükséges jogosítványokat sem, s ezért nem tudtak a tagjaik megelégedésére tevékenykedni.
Három-négy év telt el, a három-négy év kemény harcban telt el, míg a kamarák végre működőképessé váltak, s a megszerveződés kínjai után többé-kevésbé minden rendeződött. Mostanra már az egyéni vállalkozók és a gazdasági társaságok nyilvántartása, az engedélyezési rendszer, az egyablakos ügyintézés, a taxisengedélyek kiadása, az állami pályázati rendszerben való véleményezés joga, az utazásszervező cégek hatósági nyilvántartása, de a közigazgatási feladatokon túl különféle kereskedelem- és gazdaságfejlesztési szolgáltatás nyújtása is a kamarai működés jelentős javulásáról tanúskodik. Úgy tűnik, hosszú évek vajúdása után a talpára állt tehát ez az önigazgató rendszer, amelyik most már a tagjai érdekében és hasznára tud tevékenykedni.
Ebben a biztató helyzetben kíván az előterjesztő, pontosabban a mögötte álló ötletgazda, Sümeghy képviselő és kormánybiztos úr a folyamatba beavatkozni, és a kamarák működését alapvetően és kártékonyan érintő koncepcionális módosításokat az új kamarai törvény formájában megfogalmazni.
Ez a törvényjavaslat néhány elfogadható és támogatható elképzelésén túlmenően - ilyenek közt említeném például az Ipari és Kereskedelmi Kamara, valamint a Kézműves Kamara összevonását, a területi és országos kamarák egyesítését, valamint a kamarai pénzfelhasználás áttekinthetőségének és ellenőrizhetőségének a javítását - alapvetően és tagadhatatlanul a kamarák nehezen kivívott autonómiájának, önkormányzó függetlenségének felszámolására, a kamarai feladatok visszaállamosítására törekszik. Ez a törvényjavaslat egy rövid pórázon tartható, a mindenkori kormánynak alávetett, a mindenkori kormányfő ízlésének megfelelő személy által vezetett, s a mindenkori éves költségvetés kényszereinek és aktuális preferenciáinak kiszolgáltatott finanszírozású kamarákról álmodik.
Ha ebből a törvényjavaslatból, isten ne adja, törvény születne, úgy három dolog legalábbis valószínűsíthető: egyrészt a kamarák működésképtelenné válnának; másrészt az Alkotmánybíróság újabb, a törvényhozási munkát érintő beadványokkal foglalkozhatna; harmadrészt az Európai Unió következő magyarországi országjelentésében ezzel az újabb kritikai elemmel szembesülhetnénk.
Ez a törvényjavaslat az egy évvel ezelőtt tárgyalt képviselői önálló indítvány prekoncepcióját, a magyar kamarai jogban mindig is kötelező kamarai tagság eltörlését jeleníti meg. Számtalanszor elhangzott, hogy nem a kötelező tagság, hanem a kötelező tagdíj, a mentességi és könnyítési lehetőségeket nem tartalmazó tagdíj az, ami a vállalkozók jelentős részét irritálja. Így ez utóbbit kell átgondolni, módosítani, s nem a mindnyájunk, minden vásárló, minden szolgáltatást igénybe vevő és megrendelő fogyasztó érdekeit és biztonságát sértő kötelező regisztrációt kellene megszüntetni.
De számtalanszor elhangzott az is, hogy a közjogi kamarák köztestületként csak kötelező tagság, azaz kötelező regisztráció mellett működhetnek. Enélkül nem elképzelhető, hogy a kamara részben az államtól, részben a helyi önkormányzattól közjogi feladatokat vegyen át, és az átvett hatáskörök tekintetében a gazdasági élet valamennyi szereplőjét érintően döntsön és intézkedjen.
Mi tehát azt gondoljuk és azt javasoltuk eddig is, hogy a kötelező kamarai tagságnak, a regisztrációnak meg kellene maradnia, miközben a tagdíjfizetés csak 4 millió forint éves bevétel felett maradna kötelező. De mentesítést kapnának a sem alkalmazottat, sem besegítő családtagot nem alkalmazó, nyugdíj melletti egyéni vállalkozások, valamint a kezdő vállalkozások is az indulás évében. Süket fülekre talált ez a javaslat, és most a fürdővízzel együtt a gyereket készülnek kiönteni.
Nyilvánvaló, hogy ha a kötelező tagdíjfizetés ésszerű módosításán túllépve a kötelező tagságot, azaz a tagregisztrációt is eltöröljük, a kamara intézményrendszere összeomlik. Még akkor is, ha az előterjesztő a törvényjavaslatban egyébként egy fennakadásmentes továbbműködést vizionál.
Miközben a jelenlegi törvény módosítása pont arra történő hivatkozással történik, hogy a vállalkozók tömegei kívánnak megszabadulni a kötelező kamarai tagságtól, úgy teszünk, mintha ennek a lehetővé tételét követően mégis mindenki bent maradna, s a kamara közjogi feladatokat ellátva ugyanúgy működhetne tovább ezután is, mint eddig.
A kormány úgy gondolja, hogy mindenképp nyer az ügyön: vagy azért, mert a farizeus módon képviselt várakozásaival szemben tényleg összeomlik a kamara, s akkor annak romjain keresztül mindent ismét magához vonhat, azaz újraállamosíthat; vagy azért, mert hogyha a jelentőségéből sokat veszítve is, de mégis megmaradna valami a tagságból, a kamarai intézményből, ez utóbbi - a törvény más koncepcionális módosításai által megfelelően kezelve - már megfelelő együttműködésre lenne szorítható.
(11.50)
Egyébként vajon miként magyarázható akár a miniszterelnöki vétójog, akár a költségvetési hozzájárulás törvényjavaslat által javasolt módja és mértéke?
A törvényjavaslat 22. §-ának (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik: "Ha a miniszterelnök az Országos Gazdasági Kamara elnöke megválasztásáról hozott határozatot 30 napon belül nem ellenjegyzi, az Országos Gazdasági Kamara küldöttgyűlése 30 napon belül köteles más személyt választani." Ez az önkormányzatiság, az autonómia durva és leplezetlen megsértése, ami azt teszi brutálisan egyértelművé, hogy csak a kormányfőnek kedves, esetleg hozzá közeli ember vezetheti a gazdaság szereplőit reprezentáló kamarát. A végrehajtó hatalom beavatkozási lehetőségét mérték nélkül kívánja kiterjeszteni ez a törvényjavaslat. Az ellenjegyzés elmaradása folyamatos exlex-állapotot is előidézhet, hisz a kamarát csak az elnöke képviselheti önállóan.
A 35. § (3) bekezdése a következőképpen rendelkezne: "A kötelezően ellátandó gazdasági kamarai feladat- és hatáskörök ellátásához szükséges igazgatási szolgáltatási díjakból nem fedezett költségvetési hozzájárulást az Országgyűlés évente a költségvetési törvényben állapítja meg. A költségvetési hozzájárulás mértéke nem haladhatja meg az összes kamarai kiadások 50 százalékát." Ezzel az elképzeléssel nemcsak az a baj, hogy a tervezet az önkéntesen befizetett tagdíjakat akarja az államtól átruházott közcélú tennivalókra költeni, de az is, hogy ha a kormány szempontjából nem megfelelően viselkedő kamara működne, akkor akár minden támogatás is megvonásra kerülhetne. Ha a közigazgatási feladatok ellátásának anyagi fedezete egyrészt a lemorzsolódó tagság miatt csökkenő önrész függvénye, másrészt évenkénti költségvetési alku tárgya lesz, akkor vagy a feladatok nem lesznek jól ellátva, vagy irreálisan magas és évenként változó közigazgatási illetékeket kell kiszabni.
Végül megemlíteném azt, hogy a törvény hatálya egyébként mindenkire kiterjedne, tagra és nem tagra egyaránt - mármint az előterjesztő elképzelése szerint. Ez persze jogi nonszensz, hisz egy köztestület alapszabálya kizárólag annak tagjaira lehet érvényes, így általános érvényű magatartási szabályt nem tartalmazhat. A kamarát még törvény sem jogosíthatja fel arra, hogy mindenkire kötelező érvényű normákat alkosson. Így például a kamara által kidolgozott, a tisztességes piaci magatartásra vonatkozó etikai szabályokat csak a tagokra lehet vonatkoztatni, és a szankciók is csak velük szemben alkalmazhatók. Vagyis aki nem kamarai tag, az nem kötelezhető az etikai szabályok betartására, a tisztességes piaci magatartásra, az üzleti élet tisztaságára. Ez pedig mindnyájunk, minden fogyasztó, minden szolgáltatást igénybe vevő, minden vásárló állampolgár hatalmas kárára történne így.
A törvényjavaslat tehát lényegét illetően javíthatatlan, és általános vitára sem alkalmas. Ezért a Szabad Demokraták Szövetsége azt támogatni nem tudja. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
