BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Önök föltehetik a kérdést, hogy hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis miért kér szót egy közgazdász az országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló, címe szerint igazán a jogászok kizárólagos felségterületét jelentő törvényjavaslat tárgyalásánál.
(21.40)
Nos, ennek az az oka, hogy a polgári perrendtartás, amellyel a törvényjavaslat második része foglalkozik, olyan kérdéskört szabályoz, amely - bármilyen furcsa is - közvetlenül gazdaságpolitikai kérdés is.
Ugyanis egy piacgazdaságban, amelynek a kialakulása, vagy mondhatjuk így is, kialakítása Magyarországon hosszú ideje folyik - gondolhatják, hogy tíz éve, de valójában már hosszabb ideje -, megvannak a maga szabályai, megvannak a maga jogi és megvannak a maga nem jogi szabályai. A piacgazdaság működésének a lényegéhez tartozik, hogy vállalkozások tömege folytatja a maga tevékenységét, és a tevékenységük során egymással lépnek naponta gazdasági tranzakciókba, a partnerek egymással állnak gazdasági viszonyokban, és ezeket a gazdasági tranzakciókat - az ábécét mondom - jogilag szerződések szabályozzák. Szerződések még akkor is, ha ezeket esetleg nem is foglalják írásba, de az esetek nagyon túlnyomó többségében írásba is foglalják.
Ezen túlmenően arra is érdemes emlékeztetni, hogy a gazdasági tranzakcióknak, a vállalkozások közötti gazdasági kapcsolatoknak az a tömege, amely a piacgazdaságra jellemző, gazdasági kockázatokat vet fel. Egy dinamikus gazdaságban a helyzetek, a viszonyok, a körülmények állandóan változnak, tehát a legtisztességesebb, legjóhiszeműbb gazdálkodás során is rendszeresen állnak elő olyan helyzetek, amikor a gazdasági tranzakciókban zavarok keletkeznek, amikor a gazdasági kapcsolatok résztvevői nem úgy teljesítik a vállalásaikat, ahogy azt a szerződések megkötésekor tervezték. Ilyen módon állnak elő a gazdasági konfliktusok és a gazdasági konfliktusokat jogi formában megtestesítő jogviták. Gazdaságpolitikai érdek tehát, hogy a gazdasági konfliktusok okozta kockázatokat, károkat minimálisra csökkentsük.
És ahhoz, hogy ezt minimálisra lehessen csökkenteni, s hogy a gazdasági életben, az üzleti életben jelentkező kockázatokat minél inkább mérsékeljük, van szükség arra, hogy a jogviták rendezésekor az állam segítséget nyújtson a gazdasági élet szereplőinek ahhoz, hogy az előálló konfliktusok, az ezeket tükröző jogviták során minél kisebb károk keletkezzenek. Ehhez nyújt segítséget a polgári ügyekben folyó bíráskodás, a jogviták gyors és elfogulatlan rendezése - ez egyfajta állami szolgáltatás a gazdasági, az üzleti élet résztvevői számára.
Magyarországon, tudjuk valamennyien - és erről beszélt Dán képviselő úr is -, a helyzet nem ilyen, mint ahogy ezt tankönyvszerűen összefoglaltam: Magyarországon a gazdasági perek hosszú-hosszú évekre elhúzódnak. Amikor valaki nem teljesíti azt a szállítási kötelezettséget, amelyet a szerződésben elvállal, akkor a partner sokszor súlyos gazdasági helyzetbe kerül, és az így kialakuló konfliktus, gazdasági nehézség tovagyűrűzik a gazdaságban. Amikor valaki a fizetési kötelezettségét nem teljesíti egy gazdasági szerződéses kapcsolatban, akkor ezzel a partnerét - különösen, ha az egy nála kisebb vállalkozás - sokszor a pénzügyi ellehetetlenülés helyzetébe tudja sodorni. Ez önmagában véve még természetes velejárója lenne az üzleti életnek. Ami nem természetes velejárója, hogy a kialakult helyzetben nem kevés az olyan üzleti partner, aki nem azért hozza ilyen helyzetbe a partnerét, mert a körülmények a várakozástól eltérően alakultak, hanem tudatosan, rosszhiszeműen teremt olyan helyzetet, hogy tönkreteszi a partnert. És ezt azért teheti, mert tudja, hogy a partner, aki pórul járt ebben a kapcsolatban, a maga jogos igényét éveken keresztül nem tudja érvényesíteni.
A magyar bírósági rendszer a polgári ügyekben, a gazdasági ügyekben azt a feladatát, hogy a segítségére siessen annak, aki egy jogvitában a maga jogos igényét akarja érvényesíteni - ami az előttünk fekvő törvényjavaslatban, annak a polgári perrendtartásra vonatkozó részében, amelyben újraírja a törvény bevezető részét, s mint a törvény funkciója szerepel -, nem, illetve nagyon korlátozottan, nagyon nagy késéssel teljesíti.
Ezért állhat elő olyan helyzet, hogy az üzleti életben mindenki nyugodtan mondhatja annak, akit becsap, akivel kitolt, hogy nyugodtan tessék bírósághoz fordulni, mert tudja, hogy a bíróságnál a másik fél a maga jogos igényét csak irreálisan hosszú idő alatt tudja érvényesíteni. Azt gondolom ezért, a polgári perrendtartás módosításának az lenne a feladata, hogy a jogszabályalkotás, a törvényalkotás oldaláról egy nagyon határozott ösztönzést adjon, sőt kikényszerítse a polgári peres eljárások felgyorsítását, hogy a jelenlegi helyzet néhány éven belül mindenképpen megszűnjön.
Azt gondolom, azzal, hogy 6 hónapos határidőket ír be a törvényjavaslat, ezt a feladatát nem teljesíti, sőt ezzel legalizálja azt az állapotot, amikor a felek rosszhiszeműen időhúzásra törekedhetnek, és ezzel a jelenlegi állapotokat, amelyeket igyekeztem jellemezni, hosszú időre konzerválják. Ezért azt gondolom, hogy rövidebb határidőket kellene a törvényjavaslatba beiktatni, s ezeknek a rövidebb határidőknek a korábbi hatályba léptetésére lenne szükség, és további intézkedéseket kellene hozni a polgári perek fegyelmezettebb, gyorsabb, jobban kézben tartott bonyolítására, amikor az időhúzásra nincs mód, vagy az időhúzás nagyon komoly hátrányokkal jár arra nézve, aki időt húz. Egy sor módosító javaslatot nyújtottam be, amelyek ezt a gyorsítást és ezen gyorsítás feltételeinek a megteremtését szolgálják.
Ez a fő mondanivalóm ebben a mai, közgazdászként történő felszólalásomban ebben a jogászvitában. De ha már elkövettem ezt a vakmerő lépést, szeretném ezt még két gondolattal - nem, lesz ez három is, de a végén ezek már rövidebbek lesznek - kiegészíteni.
Az egyik, amiről Gyimesi képviselő úr mint a Fidesz vezérszónoka is beszélt: ez a gondolat abból indul ki, amiről már beszéltem, hogy a polgári perben az állam tulajdonképpen szolgáltatást nyújt a szereplők számára, hiszen rendezi a felek közötti jogvitát. Igaza van Gyimesi képviselő úrnak abban, hogy nagyon fontos, helyes, s általunk is üdvözölt újítása ennek a törvényjavaslatnak, hogy szakít azzal a korábbi elvvel, hogy a bíróságnak az igazságot kell kiderítenie a polgári eljárásban. Még azt is megengedem magamnak, hogy azt mondjam: az igazságszolgáltatás ezen ágában nem feladata a bíróságnak, hogy igazságot szolgáltasson, hanem csak az a feladata, hogy a jogvitát rendezze - ez nem ugyanaz! Ha azt mondjuk, hogy nem kell az igazságot kideríteni - és sok szó esett ma arról, hogy nem ez a cél, hanem az a cél, hogy abban az értelemben igazságot tegyen a felek között -, az más fogalmazás, ahogy a bölcs kádi annak idején a perlekedők között tett igazságot, az a feladata, hogy méltányosan rendezze a jogvitát.
Ez azért van így, mert a polgári perben az államnak konkrétan tulajdonképpen nincs saját célja. Abban a polgári perben, ami, mondjuk, a gazdasági életben két vállalkozás között kialakul, hogy ki teljesített és ki követelhet kártérítést azért, mert a másik nem teljesített, az a kérdés, hogy tulajdonképpen az egyik fél megkapja-e azt a pénzt, ami neki jár, vagy nem, az állam számára, ha úgy tetszik, közömbös.
(21.50)
Ha a felek ugyanis nem indítanának pert, akkor az állam nem tenne semmit, tehát az állam akkor is nyugodt lenne, hogyha semmi sem történne. Ha a felek valamelyike kezdeményezi, akkor az állam, az igazságszolgáltatás, a bíróság megkeresi a jogvita méltányos rendezésének a módját. Tehát az államnak konkrétan saját célja nincs. Az államnak egy általános célja van, hogy a gazdasági életben jogbiztonság, megbízhatóság uralkodjék.
Ebből viszont az következik - ezért is mondja az indoklás is, és ezért is mondták képviselőtársaim is, hogy a polgári per urai a felek -, hogy miután az államnak nincs saját teendője a polgári perben, az ügyésznek sincs funkciója a polgári perben. Az államtitkár úr másképp gondolja, mert hiszen a törvényjavaslat más tartalmú. Én azonban úgy gondolom, hogy a törvényjavaslatból helyes lenne törölni az ügyész feladatára vonatkozó rendelkezést. Azokban az esetekben, amikor a felek nem tudják maguk képviselni az ügyüket, ott erre megvannak más eszközök, polgári perhez illő eszközök, ilyen lehet, amikor gyenge az egyik fél, a pártfogó ügyvédnek a kijelölése; ilyen lehet, amikor sok szereplő áll az egyik oldalon, valamiféle civil szervezet szerepvállalása, populáris akció esetén. De az ügyésznek, ahogy ezt sok más országban nevezik, az államügyésznek szerintem nincs feladata a polgári perben.
Végül, ha már vakmerő módon szót kértem a jogászok belügyében, akkor azért arról a kérdésről is szeretnék beszélni, ami a három héttel ezelőtti vitának a súlyponti kérdése volt: az ítélőtáblák ügyéről. Az a kormány javaslata, hogy egy országos ítélőtábla jöjjön létre. A négyszintű bíráskodás így is megvalósulna, tehát az alkotmány rendelkezésével ez az elképzelés látszólag összhangban van.
Azonban én is elővettem az alkotmányt, mint ahogy sokan a vita résztvevői közül, és azt találtam benne, mindenki ugyanúgy olvasta ezt a rendelkezést, hogy a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, az ítélőtáblák, a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és munkaügyi bíróságok gyakorolják. Én persze tudom, hogy egy olyan kormánynak, amelyiknek a hetente háromhetente, annak az ítélőtáblák ítélőtábla. Én értem ezt a logikát, ezt a logikát ismerjük. Minthogy azonban a hetente meg a háromhetente csak a Házszabályban van, az ítélőtáblák szó azonban az alkotmányban van, ezen mégiscsak el kell gondolkodni.
Azért is el kell gondolkodni, mert - és a jog, az alkotmányértelmezés, meg általában a jogszabályok értelmezése során az ilyen típusú kitekintés mindig hasznosnak bizonyul - érdemes arra emlékezni, hogy amikor az alkotmányozó, vagyis az Országgyűlés 1997-ben, amikor az alkotmánymódosítás született, mit akart ezzel, világos, mert ugyanakkor nyújtotta be az ítélőtáblákra vonatkozó törvényt, amely kimondta, hogy átmenetileg három, aztán öt ítélőtábla kell. Ha ezt mondta, akkor világos, hogy az "ítélőtáblák" mit jelent. Ez az alkotmányos rendelkezés nemcsak azt jelenti, hogy jöjjön létre az ítélőtábla mint új intézmény, hanem azt is jelenti, hogy több legyen belőle.
Hogy miért legyen több belőle, ez egy vitatható kérdés. Vannak olyan álláspontok, hogy nem kell több - mondjuk, azért, mert olcsóbb, ha csak egy van -, és van olyan álláspont, aki ezt az alkotmányos rendelkezést javasolta, benyújtotta és megszavazta, abból indult ki, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy legyen egy szint, hanem arról is szó van, hogy ez a szint közelebb legyen, arról is szó van, hogy ez a fellebbviteli bíráskodás közelebb legyen az állampolgárokhoz, mint ha csak egy helyen van Magyarországon. Meg voltak olyan mellékes szempontok is, hogy az ítélőtábla a jogászéletnek egy központja, és helyes, ha a jogászéletnek ilyen központja nemcsak Budapesten van, hanem az országnak öt pontján. És különösen figyelemre méltó az, hogy az a kormány, amelyik nagyon messze megy abban, hogy magát a vidék kormányának tekintse, és a vidék-Budapest szembeállításból sportot űz, egy ilyen rendelkezésnél kiköt amellett, hogy ítélőtábla csak Budapesten legyen.
De mondom, az a kérdés, hogy milyen érvek szólnak amellett, hogy több legyen, meg amellett, hogy egy legyen, ez egy tartalmi kérdés. Erről lehet vitatkozni, erről folyt a vita, és folyni fog a vita. Az azonban, hogy az alkotmányban az van, hogy ítélőtáblák, szerintem nem engedi meg a mindenkori kormánytöbbségnek, hogy egy ítélőtáblát hozzon létre.
Ha alkotmányosan akart volna eljárni a kormány, akkor be kellett volna nyújtania egy olyan alkotmánymódosítást, amely azt a szót, hogy "ítélőtáblák", úgy módosítja, hogy az "ítélőtábla vagy ítélőtáblák". És ha az Országgyűlés kétharmaddal elfogadja ezt az alkotmánymódosítást, akkor lehet egy ítélőtáblát létrehozni. Ha az Országgyűlésben ez az alkotmánymódosítás nem kapja meg a kétharmados többséget, akkor egy jogkövető kormány ilyen javaslatot nem tehet. Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat, az egy országos ítélőtáblára vonatkozó javaslat alkotmánysértő.
Gondolom, hogy az államtitkár úr is egyetért velem abban, hogy ez a rendelkezés mindenképpen kétharmados. De nem is kétharmados, alkotmányt kellene hozzá módosítani, mert még kétharmaddal sem szabad alkotmánysértő rendelkezést hozni.
Végül egy ügyrendi, eljárási jellegű észrevételt kell tennem, amit más alkalommal is megteszünk, de kénytelen vagyok most is megtenni. Ebben az esetben is azt a gyakorlatot folytatja a kormány, hogy különböző jellegű törvényeket nyújt be egy törvényként, hogy még kevesebbet lehessen a parlamentben törvényekről vitatkozni. Ebben az esetben is megvan annak az a nagyon fontos hátránya - megvan ez az adótörvény-csomagnál is, ennél is, meg másoknál is -, hogy a szavazásnál a parlamenti pártok csak egyben tudnak róla szavazni.
Ami a polgári perrendtartás módosítását illeti, amiről eddig a felszólalásom nagyobbik részében beszéltem, ott a Szabad Demokraták Szövetsége és én magam is szívesen megszavaznám, ha ez egy külön törvény lenne, akkor is, ha a módosító javaslatainkból egyet sem fogad el a kormány, mert a legfontosabb iránnyal egyet tudunk érteni. Ezzel szemben az ítélőtáblára vonatkozó részt nyilvánvalóan nem tudjuk megszavazni. Azzal azonban, hogy a kormány egybetette, egy törvénnyé tette az egészet, arra kényszerít bennünket, hogy az egészet ne szavazzuk meg.
Ma reggel azt mondta az igazságügyi miniszter asszony, hogy "...egyetérthetünk abban, hogy igen nagy szükség volna egy konszenzusos politikára, ehhez a konszenzusos politikához azonban két fél kell, egy kevés; és az is kevés, ha az egyik fél csak szavakban emlegeti ezt, tettekben azonban minduntalan ellene tesz". Nos, nagyon jó lenne, ha konszenzussal tudnánk megszavazni a polgári perrendtartásra vonatkozó törvényjavaslatot. Nagyon jó lenne, ha sok olyan törvény lenne, amit konszenzussal tudunk megszavazni, miközben biztosan van nagyon sok olyan törvény, amit nem tudunk konszenzussal megszavazni, mert más a felfogása a szabad demokratáknak, más a szocialistáknak és más a jobboldali kormánytöbbségnek. Miért akadályozzák meg azzal, hogy ezeket a nagyon különböző jellegű törvényeket összekapcsolják egy módosító törvényjavaslatba, hogy legalább a törvények egy jelentős kisebbségében 90 százalékkal, és ne 58 százalékkal szülessen meg a törvény? Ez egy alapvető, ha úgy tetszik, parlamentpolitikai kérdés.
Azt kell mondanom, hogy amit az igazságügy-miniszter asszony ma reggel a konszenzusról mondott, az nem volt őszinte. Mert minden lépésükben kimutatják, hogy nem akarnak konszenzust, nem törekednek konszenzusra. Itt a példa, hiszen nem tudjuk megszavazni azt a részét sem, amelyikkel egyetértenénk, mert egybecsomagolják azzal, amivel nem tudunk egyetérteni.
Köszönöm szépen. (Mécs Imre tapsol.)
