ROZGONYI ERNŐ
ROZGONYI ERNŐ
ROZGONYI ERNŐ, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tavaly, amikor az ez évi költségvetést tárgyaltuk, bár sok volt a kifogásunk, és alapelvi, felfogásbeli kérdéseket vetettünk fel, volt egy mindent feloldó mentsége az előterjesztőnek, amit valóban figyelembe is lehetett venni. Nevezetesen azt, hogy az előző kormányok tevékenységének hordalékaként, különösen a megelőző négy év nemzetrontó politikájának következményeként, az új kormánynak olyan determináltságokkal terhelten kellett költségvetést készítenie, amelyekkel szemben, érthető módon, tehetetlen volt.
Ami valójában akkor a Magyar Igazság és Élet Pártja részére elfogadhatatlanná tette ezt az egészet, az volt, hogy elveiben, szemléletében, a költségvetési és monetáris politika évtizedes gyakorlatában a folyamatosságot és a változatlan tendenciák követését ígérte, valósította meg az 1999. évi költségvetés. Ezen az sem változtatott, hogy néhány halovány súlypontáttolódást azért észlelni lehetett. Azt hittük, azt reméltük, hogy egy év elteltével a kormány, ígért gazdaságpolitikájának megfelelően, szemléletében és főbb elveiben újszerű költségvetést igyekszik kialakítani, még akkor is, ha a számszerűségeket tekintve bizonyos determinációk továbbra is fennállnak.
Sajnos, úgy tűnik most, tévedtünk. Azt hittük, reméltük, hogy a hatalmon lévő koalíció felismeri a kialakult csapdahelyzet ok-okozati összefüggéseit, és megteszi azokat a lépéseket, amelyeket a józan ész diktál, hogy szabadulni tudjunk a népünkre mesterségesen ráerőltetett béklyóktól.
Azt reméltük, hogy a hazug, agymosó évtizedek után ez a kormány el mer és el tud indulni a nemzeti érdekek érvényesítésének kétségkívül rögös útján. Most megint azt kell mondanom, úgy tűnik, tévedtünk. Mert mit is jelent például az a miniszterelnöki vélemény, hogy a Magyar Nemzeti Bank és Surányi György kiváló monetáris politikát folytatott? És hogyan függ ez össze a fiskális politikával és a kétségkívül fennálló csapdahelyzettel? Ki fogom fejteni, hogy miről is van szó, de tömören - és ezt most nagyon szomorúan mondom - azt jelenti ez a vélemény, hogy minden marad a régiben.
A változás pusztán abban jelenik meg, hogy a nómenklatúra elit hatalmi helyzetét képes-e felváltani a koalíció klientúrájához tartozó elitcsoport, vagy hogy az egymás közötti osztozkodás acsargással járó és zajló csatájában melyik fél tud előnyösebb és tartósabb pozíciókat megszerezni. Ha ez így van, az bizony szomorú, tragikus! Reméljük, ez mégsem így van, mégsem így lesz.
A '80-as évek második felében már kialakultak az adósságcsapda szilárd alapjai. A beetetés tökéletesen sikerült! Az arctalan tőke akkor már sokat tudott, vagy érzett meg a jövőt illetően. Felerősödött az a szemlélet is, hogy a gazdaságtalan vállalatokkal valamit tenni kell. A gond csak az volt ebben, hogy nem objektív mércék vonták meg a határt, mikor gazdaságtalan egy vállalat, s mikor nem, hiszen erre a rendszer nem volt alkalmas. Akkorra már kialakult hazánkban az a monetarista, kívülről sugallt elv is, hogy gazdaságosan csak a magántőke vezérelhet vállalkozásokat, s mivel ez nálunk nem alakulhatott ki, nem jött létre, csak az importált tőke lehet hatékony.
Hivatkozva az állami és lakossági túlköltekezésre, már akkor elkezdődött az a restrikciós monetáris politika, amelyik lényegében azóta is tart. A mesterséges és célzott pénzszűke következtében a megrendelő nem tudott fizetni a szállítónak, a gyártó nem tudott fizetni a bedolgozóknak, az alvállalkozóknak vagy az anyagért. A következmény: még a legjobban prosperáló cégek is leültek. Megindult a spontán privatizáció is, melynek során az állami vagyon legértékesebb egységei tűntek el kézen-közön, és váltak egyszerre csak magántulajdonná. A pártelit egy részéből így lett - a semmiből és a senkikből - új, újgazdag, új elit.
Ez az immár politikai és gazdasági erő-összefonódás volt a következő időszak legkövetkezetesebb hatalmi tényezője, a korábbi külföldi kapcsolatok révén a nemzetközi tőke és a bűnözés útjának hazai egyengetője és az ehhez kapcsolt hazug ideológia legelszántabb hirdetője; már csak azért is, hogy saját, kápószerű hatalmát mindenáron, saját népének érdekei ellenében is fenntarthassa.
(11.10)
A rendszerváltozásnak nevezett hatalomátmentés aztán végképp megnyitotta a zsilipeket. Kezdődhetett az ország legális kiárusítása és fosztogatása, az idegen tőke korlátlan, zabolátlan beáramlása. Mi kellett ehhez? Továbbra is az ezeket a célokat kiszolgáló pénzügyi politika.
Ugyanezen idő alatt állami intézkedések sorozataként beindult egy inflációs folyamat is. Ez tipikus költséginflációként kezdődött. Okai röviden: kezdődött a bérbruttósítással, majd következett az árkiegészítések megszüntetése, az áfa többlépcsős bevezetése és számtalan egyéb intézkedés, állami intézkedés, de ide tartozik, a már akkor élő és működő restrikciós pénzpolitika, az indokolatlanul magas kamatláb, a belső hitelszűke, pénzszűke.
Már korábban egyszer idéztem, elmondom újra, mit ír a költséginflációról Meir Kohn. Idézem: "Ha költségoldali infláció esetén a pénz mennyiségének megfelelő bővülése nem kíséri az árak emelkedését, akkor az eladások visszaesnek és munkásokat bocsátanak el. A fokozódó munkanélküliség miatt megáll a bérek növekedése, és a folyamat így véget is ér." Nos, ez a folyamat nálunk lezajlott - de nem ért véget. Miért? Döntően azért, mert a Nemzeti Bank a költségoldali inflációt is azonnal úgy kezdte el kezelni, mintha keresleti oldali inflációról lenne szó, erről pedig egy évek óta tartó restriktív pénzpolitika mellett ugyebár - ezt mindenki tanulhatta! - lehetetlen még beszélni is. Ez a kezelés azonban tartósította, sőt gerjesztette az inflációt, hiszen továbbra is magas, sőt egyre magasabb kamatlábakat alkalmaztak, durva forintleértékelés történt, és az inflációs nyomást is garantálta ez az intézkedés, sőt az inflációs várakozást is.
A folyamat a belső magyar gazdaságban minden fejlődési lehetőséget leállított, és tovább rontotta a privatizációra váró vállalatok jövedelmezőségét. Nem volt ez véletlen! A magyar gazdaság így összeomlott, és mint egy hatalmas vákuum, nemcsak nyitott a külföldi tőke felé, hanem azt óriási sebességgel szinte beszívta az országba, hiszen a kialakult helyzet óriási üzleti lehetőségekkel, óriási extraprofittal kecsegtette a külföldi tőkét, már csak azért is, mert ez a belső gazdaságot jegelte, tönkretette, a versenynek még a látszatától sem kellett tartani. Ezzel dicsekedni szoktak, mint óriási sikerrel: Magyarországra áramlott a legrövidebb időn belül a legnagyobb értékben a külföldi tőke. Csak arról hallgat mindenki, hogy ez mibe került nekünk, magyaroknak, és hogy mindennek mi a következménye, milyen perspektívába ágyazódott ezzel az ország és népe!
Eltűnt a nemzeti vagyon jelentős része. Mit ígértek? A privatizációs bevétellel kifizetjük az ország adósságát. Kifizettük? Horn Gyula miniszterelnökként így dicsekedett itt: "1400 milliárd forint volt a privatizáció összes bevétele - óriási! -, rendezni tudtuk az ország adósságát." Egy szó sem volt igaz ebből! A privatizációs bevétel egyébként az érték 10 százaléka körül mozog, de ha az okozott károkat is számításba vesszük, akkor mi fizettünk, fizetünk mind a mai napig, és ki tudja, meddig fizetünk azért, hogy kifosztottak bennünket - ezért a nagy privatizációs sikersztoriért!
De térjünk vissza az oly zseniális, prudens monetáris politikára. A gyorsan és nagy volumenben beáramló tőke bizony most már valódi keresletoldali inflációt is gerjesztett, és ettől valóban megbillent az egész gazdaság, komoly bajok mutatkoztak, amit már pusztán monetáris eszközökkel nem lehetett kezelni. Mellesleg jegyzem meg, hozzájárult ehhez az Antall-kormány kárpótlási remeklése is, ami valójában fedezetlen pénzkibocsátás volt. A Magyar Nemzeti Bankot valószínűleg azért nem izgatta ez az ügy, mert ezzel csak a jegyeket negyed áron felvásárló külföldi és belföldi kápó-hiénák jártak jól, amikor 150-250 százalékos értékben felhasználhatták, befektethették. A kárpótoltakat ez a játék csak becsapta, eszközül használták fel őket.
Hölgyeim és Uraim! Ezért, az így kialakult - mit így kialakult: szándékosan kialakított! - helyzet miatt kellett elsöpörni minden további akadályt a külföldi tőke útjából. Ezért kellett végül is a Bokros-csomag, amit helyesebb volna Surányi-Bokros-csomagként emlegetni. Minden, évtizede tartó belső pénzügyi restrikció mellett ezért kellett a pénzügyi egyensúlyt úgy megoldani, hogy mindent és mindenkit meg kellett nyomorítani belföldön, a dolgozókat, a nyugdíjasokat, a munkanélkülieket, a betegeket, az öregeket és a gyermekeket, a családokat, az oktatást, az egészségügyet, a magyar kis- és középvállalkozókat, vagyis mindenkit, aki eddig is áldozata volt a felelőtlen, nemzetrontó politikának.
Irtózatos árat fizetett megint és ismételten a magyar bennszülött azért, hogy a külföldi tőke és labanc kiszolgálói minden eddiginél nagyobb extraprofitot vágjanak zsebre. Még a könnyeinket is dollárrá változtatták! Ez aztán az igazi cinizmus! Ezzel persze újabb lökést adtak a privatizációnak, a tőkebeáramlásnak, amit továbbra is minden bennszülött kárára, csúszó forintleértékeléssel, magas belső kamatlábbal, a költségvetés szigorú korlátok közé szorításával igyekeztek és igyekeznek támogatni a libertariánus guruk. Mindezt közgazdasági halandzsába burkoltan, az ország népének tudatos félrevezetésével meg lehetett, meg lehet tenni, mert a mindenkori magyar kormány ezzel ért egyet.
Tisztelt Kormány, Kormánykoalíció! Tudják önök, hogy mivel értenek egyet? Látják önök ezeknek a törvényszerűen bekövetkező következményeit? Felfogják végre, hogy nevetséges és egyben sírnivaló, amikor önök a magyar vállalkozások támogatásáról, a versenysemlegességről beszélnek? Tudják önök, hogy olyan rendszert támogatnak és vállalnak föl magukévá, amely elméletileg sem tartható fenn, és amely csak oda vezethet, hogy az ország gyakorlatilag kápók vezette gyarmatként fog működni?
De miután ez a divat, nézzük meg a hatékonyság oldaláról az egészet! Alaptétel: a külföldi működőtőke-áramlás és a gazdasági növekedés között szoros, sztochasztikus összefüggés mutatható ki. Az egy főre jutó GDP bővülése jelentős mértékben függ a külföldi beáramló tőke szintjétől. Morita japán közgazdász elemző számításai szerint az 1981 és 1996 közötti 15 évben az egy főre jutó külföldi működőtőke 1 dollárral való növekedése Spanyolországban 4,15 dollárral növelte az egy főre jutó GDP-t, Portugáliában 4,82-vel, Görögországban 3,56-tal, Csehországban 3,1-gyel, Lengyelországban 4,69-cel. Magyarországon ez a mutató, tisztelt hölgyeim és uraim, 0,69 dollár - miközben, ugye, a legtöbb tőke hazánkba érkezett! Hol és kinél hever vagy tűnt el végleg mintegy 20 milliárd USA dollár?
Morita udvarias - japán! - és visszafogott módon többek között a magyar adósságállományt, ami Horn Gyula szerint már nincs is, a privatizáción keresztül történő tőkebeáramoltatást, az alacsony tőkefelhalmozási szintet, a külföldi és belföldi tulajdonú szektor éles elkülönülését és a hazai bérek mérsékelt növekedését hozza fel magyarázatul. Bizony, nem kellene különösebben megerőltetnem magamat, hogy mindezt még ki is egészítsem. Egy biztos: mindez alátámasztja azt, amit mondtam.
(11.20)
De van itt más is. Állandóan arról beszélnek, azt állítja a monetáris politika és ez a költségvetés - s ebben az a szomorú -, hogy a külföldi tőke csak akkor jön be, ha a költségvetés lehetőleg semmit se költ, semmit se fordít újrafelosztásra. Ez azt is jelenti, hogy akkor jön be a külföldi tőke, ha továbbra sem fejlődik, sőt lehetőleg még inkább elsorvad a hazai kis- és középvállalkozás, beleértve a mezőgazdaságot is, elvégre kell a föld, hiszen Demszky úr még a temetőket is eladja alólunk, hogy még holtan se fekhessünk magyar földben, és Surányi úr szerint keményen kordában tartják a kiáramló béreket. Ez utóbbi természetesen csak a népesség 80 százalékára vonatkozik, a szolganépre, a 20 százalékos, részben kápóelitre természetesen nem.
S mindez miért? Mert ennek a rendszernek az életben tartásához, igen tisztelt hölgyeim és uraim, változatlan értékben számolva legalább évi 2-2,5 milliárd USA-dollár beáramlására van tartósan szükség, és ennek helyet kell csinálni. Ez történik velünk, bennszülöttekkel! Ennek készül a hely tizenöt éve, és készül, úgy látszik, a jövőben is. Erre építeni egy ország gazdaságpolitikáját abszurdom, ez agyrém! A mi megmaradásunk szempontjából mindenképpen az.
Csakhogy - és itt van a bökkenő - ha ilyen gazdaságpolitikát ilyen eszközrendszer mellett kíván a tisztelt magyar kormány folytatni, és erre még azt is mondja, el akarja hitetni, hogy ez a jó, akkor az ilyen kormányok bizony sajnos nem magyar kormányok, ezek már helytartók, ezek már úgy működnek, ahogyan valaki megálmodta. Mert - hogy világos legyek - itt már nemcsak a világon végigsöprő globalizmusról, nem a minden résbe befurakodó arctalan finánctőkéről és ezek irtózatos következményeiről van szó, meg arról, hogy erre sem vagyunk felkészülve, felvértezve. Minden, amit eddig elmondtam, egyértelműen azt bizonyítja, hogy magyar viszonylatban még ezen kívül is kell lennie valaminek, hiszen ami itt történt, történik, az a maga nemében páratlan, arra Európában - hiába hivatkoznak rá éjjel-nappal - nincs példa.
Mindez, igen tisztelt hölgyeim és uraim, nem olcsó populizmus, nem náci alapvetés, mint ahogy azt néhány kis- és nagykörmös mondaná. Ezek az állítások adatokon alapuló tények, szinte függvényszerűen bizonyíthatók. Így lettünk 3 millió koldus országa! Gratulálok!
Eddig látszólag nem a költségvetésről beszéltem. De aki elolvasta és ismeri az általános indokolást, az abban kifejtett nézeteket, az tudja, hogy fejtegetéseim bizony szorosan kapcsolódnak ehhez.
További néhány szót szólnék a költségvetésről és annak általános indokolásáról. Winston Churchillnek - de a világ nagyjai közül bárkinek - az idézete nem segít ezen a költségvetésen. Amire szükség van, mondja. De kinek? Nézzük meg, hogy nekünk, magyar bennszülötteknek ez a költségvetés mit ad! Ez a költségvetés összegszerűségeiben és szemléletében egyaránt azt reprezentálja, hogy pontosan olyan, amilyennek egy gyarmatosító szándék azt előírta. A MIÉP ezért tiltakozik és elutasítja úgy, ahogy van. Ez a költségvetés nem nyújt még a legalapvetőbb tényleges szükségletek fedezésére sem semmit. Nemhogy előrelépést támogatna az ország legégetőbb gondjainak megoldása tekintetében, ellenkezőleg, relatív elmaradottságunkat növeli, konzerválja részben, és lehetetlenné teszi a kitörést.
Ez a költségvetés ékes bizonyítéka annak, hogy semmilyen magyar érdekre nincs pénz. Azt mutatja, az állam önmagát hozza egyre inkább olyan állapotba, hogy eszközök hiányában a kormányok tehetetlen végrehajtói legyenek a gyarmatosító hatalom akaratának. Ez a költségvetés módszertanában, tartalmában és eszmeiségében egyaránt maga a csőd. A MIÉP leghatározottabb véleménye, hogy a magyarság fennmaradását csak egy megfelelő eszközökkel és hatalommal rendelkező nemzetépítő állam képes garantálni.
Két elvi különbséggel kell még foglalkoznom, és ez összefügg az eddig tárgyaltakkal is. Azt mondja az anyag, hogy csökkenteni kell a jövedelemkoncentrációt. Igen, de attól függ, hogy mire gondol az előterjesztő, mert ez általában ugyanis nem igaz. Miért ilyen alapon hasonlítjuk össze a magyarok jövedelemelvonását a GDP százalékában kifejezve olyan országokkal, mint Hollandia, Franciaország, Ausztria, Németország, Egyesült Királyság. Ezeknek legfeljebb a háború utáni években kialakult szintje hasonlítható össze a jelenlegi magyar mutatókkal. Mert mi ott tartunk, ahol. Aztán milyen összehasonlítás az, amikor az egy főre jutó elvonás és az egy főre jutó GDP tekintetében nagyságrendi különbségek vannak köztük és köztünk?! Egy teli pohárba elegendő a párolgást utána tölteni, de egy üres pohárba?! Ezt minden gyerek tudja. Ilyen mutatókkal érvelni bizony nem közgazdászokra vall.
De ha elfogadjuk az összehasonlítást, akkor is miért kellene nekünk alacsonyabb mutatókat produkálni, mint Franciaországnak vagy Hollandiának. A lakosságtól valóban kevesebbet kellene elvonni, ezt lényegesen csökkenteni kéne. Ehhez azonban a jövedelemelvonás szerkezetét kell megváltoztatni. A MIÉP számtalan javaslatot tett már erre. Tessék megadóztatni a természetes és jogi személyek kamatjövedelmét, a devizaügyleteket, a derivatív üzleteket! Tessék megadóztatni a bankokat és egyéb pénzintézeteket ahelyett, hogy újabb lakossági teherként biztosítási adót vetnek ki! Tessék megadóztatni a multikat és az egyéb külföldi vállalkozásokat, legalább a magyar vállalkozásokkal azonos módon!
Aztán itt van az adósságállomány kérdése. Hiába mondják arra, hogy csökken, ami nő! Persze, tudom, a GDP százalékában. De a GDP növekménye nem magyar teljesítmény, az adósságteher viszont bennünket terhel; bennünket, bennszülötteket. Tessék megsarcolni a semmiből kinőtt vagyonokat! Aztán hol vannak az MNB befizetései? A jegybank, amelyik közvetlenül is felelős a sorozatos bankkonszolidációs ügyekért is, csak viszi a pénzt? Bonifert Donát közgazdász kandidátus írt egy cikket a Magyar Nemzetben, ahol gyönyörűen leírja ezt a folyamatot. S a végén leírja azt, hogy "a Magyar Nemzeti Bank pénzpolitikája tehát a CW Bank 70 milliárdjánál messzemenően súlyosabb következményekkel jár - ez már a konklúzió levonása - az ország gazdasága részére, s ezek helyrehozatala hosszú évekre nyúló nehéz feladatot ró majd az ország mindenkori kormányára". Íme, hogy összecseng ez azzal, amit bátorkodtam kifejteni! Mint mondtam, Bonifert Donát közgazdász kandidátus nem MIÉP-tag, életemben nem láttam, csak ért a szakmájához és tisztességesen gondolkodik.
Tisztelt Kormány! Önöknek ezek szerint nincs hozzáértő emberük? Hányszor, hány csatornán keresztül kell még fizetnünk a kifosztóinknak? A jövedelemkoncentráció a lakosság, valamint a magyar kis- és középvállalkozók tekintetében és terheinek lényeges csökkentése mellett változatlan maradhat, minden feltétel adott erre, sőt még nőhet is. Az újraelosztás szintje pedig egész egyszerűen nem csökkenthető, ha az ország állapotát figyelembe vesszük, sőt növelni szükséges. Erre egyébként fedezetet nyújthat az ország államigazgatásának, közigazgatásának egyébként is elengedhetetlen racionalizálása.
Összefoglalva: amíg a kormányzat kritikátlanul aláveti magát a monetarista terrornak, addig nemzetépítő szerepet nem tölthet be, nem szolgálhatja saját népe érdekeit, ellenkezőleg, a gyarmatosítók szándékait támogatja a fiskális politikán keresztül is.
Hölgyeim és Uraim! A Magyar Igazság és Élet Pártja ugyanakkor elítéli és elutasítja az MSZP és az SZDSZ álnok és szemforgató megnyilvánulásait.
(11.30)
Hiszen elsősorban ők azok, akik ezt az országot végképp ilyen állapotba taszították! Ők azok, akik ezt az egész ördögi csapdahelyzetet kialakították! Nekik egész egyszerűen nincs joguk számonkérni! Számháborúzzanak, legyen nekik ennyi elég, hámozzák a luftballont!
Ugyanakkor a Magyar Igazság és Élet Pártja felszólítja a kormányt: állítsa meg a nemzet- és népellenes folyamatokat; vizsgálja felül a gazdaságpolitikáját, ennek valamennyi szegmensét; tegyen erőfeszítéseket a jelenlegi helyzet negatívumainak felszámolására; vessen véget a nyílt gyarmatosítási törekvéseknek, és tegyen meg mindent az ország belső gazdaságának és tisztességes társadalmának kiépítése érdekében!
Ezt a költségvetést egyébként a Magyar Igazság és Élet Pártja nem fogadja el. (Taps a MIÉP soraiban.)
