DR. MÁNYA KRISTÓF
DR. MÁNYA KRISTÓF
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt három napban az egészségbiztosítás költségvetése kapcsán igen kritikus, olykor szenvedélyes megnyilvánulásokra került sor, aminek a lényege oda vezethető vissza, hogy az egészségbiztosítás számos előirányzata valóban aggodalmakra adhatott és adhat okot, mert részben a szinten tartást vagy - néhány előirányzatnál - még a szinten tartást sem biztosító forrásokat vetít előre.
Szocialista párti felszólalók részéről elhangzott, hogy ezt a forráskivonást 1994 és '98 között meg lehetett magyarázni, most viszont más a helyzet, mert más a gazdaság állapota. Annyiban egyet tudunk érteni ezzel, hogy hála a jó istennek, az elmúlt másfél évben a gazdaság állapota és mindenekelőtt a nemzeti össztermék emelkedése, javulása 4,5-5 százalékos, ez mindenféleképpen reményekre ad jogot. Természetesen, ha ezt összevetjük azzal, hogy egy nagyobb nemzeti össztermékből a 4 százalék, ami 1999-ben várhatóan jelezni fogja az egészségbiztosítás kiadásait, összértékben lényegesen nagyobb, mint adott esetben az 1998-as 6,1 százalék; akkor már finomabban érzékeljük azt, hogy egyáltalán volt-e itt forráskivonás. Ez az egyik dolog, amit az eddig elmondottakhoz fontosnak tartottam hozzáfűzni.
A másik az, hogy ezek az ellenzék által nagyon riasztónak tartott előirányzatok egészen más megvilágításba kerülnek, ha az államháztartási kiadásokon belül nézzük az egészségbiztosítás kiadásait.
(17.40)
Ott ugyanis ez a csökkenés az 1998-as és a 2000-es költségvetés vonatkozásában már közel sem olyan nagy. 12,5 százalék volt 1998-ban az államháztartási kiadások egészségbiztosítási kiadásokra eső része, 2000-ben pedig 11,7 százalék a tervezett kiadás. Ennyit a számok világáról.
Ennél sokkal fontosabb az, hogy éli meg a betegek társadalma az egészségügy kétségkívül nehéz időszakát, amely 1994-98 között köszöntött az országra. Úgy tűnik, elsősorban talán nem is ők érzik a válságot, hanem inkább azok, akik dolgoznak, az orvosok, a szakdolgozók, a nővérek. Azért mondom ezt, mert a közelmúltban a Szonda Ipsos felmérése nem mutatott olyan rossz megelégedettséget, hiszen 1999 szeptemberében a betegek 85-90 százaléka az ellátással meg volt elégedve. Ezt többen kritikával fogadják, de azért valamit mégis mutat.
A betegek döntő többsége, közel 70 százaléka az orvosok és a nővérek munkáját lelkiismeretesnek, szakmailag felkészültnek és számukra megfelelőnek találta. Ezt is fontosnak tartom elmondani. Mégpedig azért tartom fontosnak elmondani, mert nagy baj, ha egy ilyen költségvetési vita oda vezet, hogy megrengeti a betegek bizalmát az ellátórendszerben. Erre több utalás történt az elmúlt két napban, igaz, hogy elsősorban a beteg és az orvos közötti bizalmi viszony megrendülésére utalva és elsősorban a vényírási szabályok megváltoztatásával összefüggésben. Óva inteném felelős egészségpolitikusainkat az ellenzéki oldalon, hogy ezt tegyék, mert ez a bizonyos nagyon fontos orvos-beteg, ápolt-ápoló bizalmi viszony nem fog erősödni azzal, ha riogatjuk a betegek társadalmát. Az egészségpolitikus és a szakma magától is tudja, hogy kitörési pontokat kell keresni, és ezek a kitörési pontok nem egyik napról a másikra fognak mutatkozni.
Az általános vita eddigi szakaszaiban többen elmondták, hogy a kitörési pontok hol mutatkoznak. Nem sok van belőlük, három fő kitörési pontot említettek kormánypárti képviselőtársaim. Az egyik a háziorvosi privatizáció, a másik a kórházi ellátórendszernek egy integráció irányába történő és a kórháztörvény által szabályozottan létrejövő erősítése 2000 tavaszától, a harmadik elem pedig a tárca új programjai. E témában a rezidensképzés hangzott el, de mindenekelőtt a sürgősségi betegellátás fejlesztése. Mind a két program hiányokat pótol, és mind a kettő olyan - elsősorban a sürgősségi betegellátásra gondolok -, amely mentén az orvos-beteg találkozásokat költséghatékonyabban tudjuk megoldani.
Természetesen számos kérdést felvet a sürgősségi ellátórendszer fejlesztése. Mindenekelőtt felveti azt a kérdést, hogy ebből a fejlesztési rendszerből minden magyar kórház tud-e részesedni. Feltehetően nem. Valószínűleg elsősorban a nagyobb megyei és az ötszáz ágy feletti kórházak fognak az elkövetkező egy-másfél évben jelentős fejlesztést kapni, de nem biztos, hogy ez baj. Sőt bizonyos, hogy a minőségi fejlesztés szempontjából és a minőségbiztosítási szempontokat is figyelembe véve ez az ellátás biztonságát fogja javítani.
Az egészségbiztosítási előirányzatokon túlmenő vita és a szakmaiság kérdését érintő felvetések visszatérő eleme volt a szakma véleményének kikérése, az, hogy nem kérdezték meg a szakmát. Persze egyszer már jó lenne tisztázni, hogy mit értünk a szakmán, mit ért az ellenzék a szakmán. Úgy tűnik, az ellenzéknek mindig az lesz a szakma, amelyik a leghangosabb ricsajt csapja. Valószínűnek tartom, hogy most a Magyar Kórházszövetség a szakma, máskor a Magyar Orvosi Kamara, megint máskor bizonyos szakmai kollégiumok. Mi a szakma? Mindig az a szakma, amelyik legközelebb van a tisztelt ellenzékhez.
Kamarai tisztségviselőként nagyon jól tudom, hogy az orvostársadalmat, éppen azért, mert évtizede alulfizetett, milyen könnyen lehet hangulati tényezőkkel befolyásolni. Tudom, hogy van ilyen lehetőség. Mégis elgondolkoztató, hogy az orvostársadalom az elmúlt másfél évben nem veszítette el türelmét a polgári kormányzat iránt. Mert sem sztrájkot, sem látványos - egyébként az ellenzék által már régóta felkarolt és Kelet-Magyarországról induló - akciókat nem volt képes és gondolom, nem is lesz képes végrehajtani. Nem azért, mert meg van elégedve, tisztelt képviselőtársaim! Semmiképpen sem azért! Hanem azért, mert tudja, hogy ebből a nagyon nehéz helyzetből egyik napról a másikra nem lehet kitörni, és már látja, nem mondom, hogy az alagút végét, de hogy vannak, nem gyertyáink, hanem lassan reflektoraink lesznek! Látja azt, hogy az alagútban a fény növekszik. És látja azt, hogy most már lesz olyan szakmapolitikai, ha úgy tetszik, egészségügyireform-kibontakozás, amely ezt az egészségügyben tíz éve megszokott és elfásító válságot kezelni tudja. Az általános vitában erről kevés szó esett, de nagyon vigyáznunk kell akkor, amikor a kórház szakma, az orvos szakma véleményeit próbáljuk számba venni, mert ezek a vélemények alapvetően mindig lobbivélemények - azért erre is vigyázzunk! Ez természetesen a kormány felé is figyelmeztetés, hogy vigyázni kell az ellátórendszer átalakításával, mert mindig lesznek erősebb érdekérvényesítő csoportok, most is vannak ilyenek, és vannak olyan csoportok, amelyek az ellátórendszert a vállukon viszik, viszont évekig meg sem szólalnak.
Bauer képviselőtársam - jogosan - számon kérte, hogy hol van a biztosítási reform. A biztosítási reform, az egészségügyi reform - és az egészségbiztosítás költségvetésénél erről beszélni kell - valóban számon kérhető a kormányon. De azt nem mondtuk, hogy az 1999-es költségvetési vita végére letesszük a több-biztosítós modellt az asztalra! Ezt azért nem mondtuk, szeretném ezt hangsúlyozni. De hogy fél éven belül le fogjuk tenni az egészségbiztosítás átalakulásával kapcsolatos koncepciót és most már a végrehajtást, az bizonyos, efelől hadd nyugtassam meg az ellenzéki képviselőtársakat.
A másik a koncepciók újra és újra visszatérő számonkérése kapcsán az - Vojnik képviselőtársam többször utalt erre -, hogy nem érzik, a struktúraátalakítást hol tudjuk megvalósítani. Ha egy kórháztörvény születik - és tudnivaló, hogy meg fog születni -, akkor nem nagyon képzelhető el, hogy négy alapszakmás kórházak is és a minimumfeltételeknek meg nem felelő kórház az ország ellátórendszerében tudjon maradni. Volt olyan szakmai csoport, amelyik ezt a kérdést 1996-97-ben az utcán akarta eldönteni. Ezt a veszélyt nekünk is érezni kell, de ez nem lehet ok arra, hogy a kisebb települések presztízsszempontok mentén megvalósuló ragaszkodása a kis kórházakhoz - amelyek egyébként a szakmai minimumfeltételeknek nem felelnek meg - az elkövetkező években adott esetben meghatározó szempont legyen. Ez sem lehet kétséges! Tudom, hogy ezt adott esetben rögtön a kormányzat ellen lehet fordítani, de nyilvánvaló, hogy a struktúraátalakítás nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is az integráció irányába kell hogy megtörténjen, függetlenül attól, hogy a finanszírozás több-biztosítós vagy egybiztosítós lesz.
Még a biztosítási kérdésnél maradva: azt sem lehet elfelejteni, hogy az egybiztosítós modellben - az elmúlt fél év erre számos pozitív példát ad - is van sok tartalék.
(17.50)
Azt, hogy a biztosító nemcsak szolgáltatást vásárol, hanem egészségnyereséget vásárol, remélem, ellenzéki képviselőtársaim belátják, nemcsak jelszó. Akár a bizonyítékokon alapuló orvoslás figyelembevételét tekintem a vényírás szabályozásánál, akár a különböző utalványozási rendszerben levő szabálytalanságokat, ahol az OEP következetesen a szerződések biztonságáért lép fel, akár az OEP más ellenőrző tevékenységét nézem, azt mondom, hogy ebben az egybiztosítós rendszerben is van tartalék. És kérem szépen, ez a tartalék nem tízmillió forint, hanem milliárdok!
A sajtóból egymás után értesülünk azokról az ügyekről, amelyek szabálytalan szerződésekkel, fantombetegeknek adott ellátásokkal az egészségbiztosító kasszájából milliárdokat vettek ki az elmúlt években. És ez a tendencia fél éve, egy éve megszűnt országunkban, vagy legalábbis nem meghatározó. Ezt is fontosnak tartom elmondani, amikor a kitörési pontokról beszélünk.
A másik a reformfolyamat időigénye. A reformfolyamat, különösen, amikor nagy elosztási rendszerek, jóléti rendszerek reformjáról van szó, bizonyos, hogy nem hónapok, még csak nem is évek kérdése. Azt elvárni - talán Frajna államtitkár úr mondta ezt nem is olyan régen egy tévévitában -, hogy már az éves költségvetésnél lehessen tudni előre, hogy a nagy elosztási rendszerekre a nemzeti össztermék hány százaléka jusson, ezt előre négy évre sehol sem tudják megmondani, az a mindenkori makrogazdasági feltételektől függ. Biztos, hogy körülbelüli tendenciát lehet mondani, de azt, hogy mennyi jut az egészségügyre, és hogy ez a reform milyen ütemezéssel jön, azt gondolom, csak rövid távon tudjuk most megmondani.
Végül nagyon fontosnak tartom, hogy az egészségügyi rendszer átalakításában - hiszen végül is már ennek az idejét éljük - ne felejtkezzünk el arról, hogy az ellátórendszer átalakítása nem egy tárca ügye; ez már közhely. Ha a magyar költségvetés egyéb fejezeteinél nem tudunk érdemleges javítást elérni, és várhatóan ebben a 2000. évi költségvetés már új súlypontokat is fel tud mutatni, ha itt nem tudunk javulást elérni, akkor nyilvánvaló, hogy sokkal nagyobb teher fog nehezedni az egészségügyi ágazatra, pontosabban az egészségügyi tárcára. Mert azért a népegészségügyi kérdések döntő többsége nem az ellátórendszerrel függ össze, ez - tudjuk jól - jó esetben vagy rossz esetben 15-16 százalék. Az összes többi az életmóddal, életvitellel és a környezeti hatásokkal függ össze.
Tehát mindent az egészségügyi kormányzaton, mindent a társadalombiztosítást felügyelő államtitkáron, illetve a kormányzaton számon kérni, amikor az előirányzatok feszességéről van szó, azt hiszem, enyhén szólva is visszatetsző.
Azt hiszem, ez a vita arra mindenféleképpen alkalmas volt, hogy a kormánypárti oldal semmiféle kincstári optimizmusát nem kellett hogy kifejezze a jövő évi költségvetést tekintve. Amit én elmondtam, remélem, nem tekintik annak. Érezzük, hogy 2000-ben feszültségek lesznek az ellátórendszerben. Többen szokták azt mondani, hogy kicsi a takaró, kilóg az egészségügy lába alóla, és ennek kapcsán többen mondják azt, nem is biztos, hogy a takaró kicsi, csak keresztben van a betegen, illetve az egészségügyi rendszeren. Az az érzésem, hogy a történet erről fog szólni 2000-ben, és azok a műhelymunkák, amelyek három tárcánál folynak, beérnek az év végére ahhoz, hogy lássuk, hogy 2000-ben milyen kitörési pontok mentén tudunk haladni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
