DR. TOLLER LÁSZLÓ
DR. TOLLER LÁSZLÓ
DR. TOLLER LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ha kezünkbe vesszük a benyújtott törvényjavaslatot, látszólag egy nagyon pozitív kép alakulhat ki bennünk - hisz miről szól a törvényjavaslat? Szélesítjük a civil szervezetek ingatlanhoz való jutásának lehetőségeit, mégpedig úgy, hogy a korábbi, tehát a '97-es szabályozáshoz képest még a hasznosítás céljai és a szervezetek tekintetében is egy jelentős nyitás következik be, amely arról szól, hogy immár ifjúsági, kulturális és egyéb szervezetek is hozzájuthatnak ingatlanhoz.
Ha kicsit tovább olvassuk a törvényt, akkor nagyon tetszik az a garanciális szabályozás, ami megjelenik ebben a törvényben: egy gyorsított eljárásban - a korábbiakhoz képest egy gyorsított eljárásban - lehet ingatlanhoz jutni. S ha ezt a gyorsított eljárást eredményesen fejezik be, akkor lám, a civil szféra hatalmas mennyiségű ingatlanhoz jut. Itt jön az első bökkenő, hogy ez az ingatlanmennyiség vajon mit elégít ki, mire szolgál, és a korábbi szabályozásokhoz képest végül is milyen más képet mutat ez a jelentéktelennek tűnő törvénymódosítás. Nem árt egy kicsit a történethez visszanyúlni.
Az 1990. évi LXX. törvény a rendszerváltó törvények körébe tartozott - gondolom, ezt a parlament valamennyi oldala elismeri -, jelentős volt abban, hogy az úgynevezett pártállamhoz kötődő társadalmi szervek kezelői jogát a kezelésükben lévő ingatlanok tekintetében felfüggesztette azzal, és erre az akkori kormányzat kötelezettséget is vállalt, hogy mihamarabb rendezni fogja ezeknek az ingatlanoknak a tulajdoni viszonyait. Ezt néhány esetben feltétel nélkül állami tulajdonbavétel jelentette, néhány esetben pedig... - gondolok itt a munkásőringatlanokra, amelyeket akkor a tanácsok, illetve az önkormányzatok átmeneti időszakban történő szabályozására és juttatására bíztak, de gondolok itt arra is, hogy ez a törvényi szabályozás végül is önkormányzati centrumot teremtett a tulajdonviszonyok rendezése tekintetében, hisz párhuzamosan a más állami tulajdon tekintetében létrehozta a vagyonátadó bizottságokat, amelyek határesetekkel, például a szakszervezetek vállalkozásaival kapcsolatos tulajdoni kérdésekben érdemben jártak el. Nem kívánom ezt az akkori történelmi környezetet és kaotikát felvázolni, viszont azt feltétlenül, hogy az akkori kormányzat rövid határidőt vállalt arra, hogy ezeknek az ingatlanoknak a tulajdonviszonyát, nem pedig a használati jogait és a kezelői jogait kívánja rendezni. Hozzáteszem, már akkor is törvénysértő volt az az akkori törvény, tudniillik a kezelői jog intézményét 1987-ben a földtörvény megszüntette.
1994-ig több halvány kísérlet történt, elsősorban - meglepő módon - a sportszervezetek nyomására arra, hogy a társadalmi szervezetek felfüggesztett kezelői jogát rendezzék. 1992 környékén hatpárti tárgyalásokat kezdeményeztek, és Szigethy képviselő úr vezetésével az alkotmányügyi bizottság keretén belül egy meglehetősen jó törvényjavaslat született az ingatlanok tulajdonviszonyainak rendezésére. Akkor valamiért a pénzügyminiszter fiókjában maradt ez a törvényjavaslat, a valami pedig nagyon jól megnevezhető, hisz azzal a törvényjavaslattal el kellett volna ismerni az MSZP vagyonelszámolását, és rendezni kellett volna a szakszervezetek tulajdonviszonyait is. Ez nem történt meg, fiókban maradt a törvényjavaslat. Időközben azért az Országgyűlésnek és a kormányzatnak mégis csak kellett valamit tenni az egyre erősödő szakszervezetekkel. Így 1993-ban jóváhagyta ez az Országgyűlés a szakszervezetek vagyonelszámolását, és akkor egy stratégiai célt tűzött maga elé, mégpedig azt, hogy a szakszervezetekre bízza a vagyonfelosztás elveit és tartalmát. Ez gyakorlatilag jól működött, viszont a tulajdonviszonyokat véglegesen nem volt hajlandó senki rendezni.
1996-ban egy frontális áttörés történt a kezelői jog szabályozása területén, végre vette az Országgyűlés a bátorságot, és a parlamenti pártok döntő többségének és a sportlobbinak köszönhetően legalább egy szeletet rendezett a társadalmi szervezetek tulajdonjogával kapcsolatosan, ez pedig a sportcélú ingatlanok hasznosítása. Azt hiszem, annak a törvénynek voltak pozitív tapasztalatai is, hiszen azon kívül, hogy kiderült, hogy alkalmas az állam, a civil társadalom és a sporttársadalom egy normális egyezségre; azon kívül, hogy kiderült, hogy az önkormányzatok és a sportszervezetek is képesek - jól felismerve saját érdekeiket - egyezségre a tulajdon odaadása tekintetében, a használat garanciái, a működés és a felújítások biztosítása tekintetében; tanulságos volt olyan szempontból is, hogy csak ott van probléma, ahol az állam ott maradt tulajdonosként. Hozzáteszem, nagyon egyetértettem 1996-ban a fideszes Balsay képviselő úr azon javaslatával, hogy bizony ezeket a sportlétesítményeket is oda kell adni a társadalmi szervezeteknek tulajdonba, garanciával a sportcélú hasznosításra, és lám, kiderült az is, hogy ahol ez megtörtént, ott igen működőképesen felújultak a stadionok, szemben az állami tulajdonban maradt stadionok állapotával, egy-két kivételtől eltekintve.
1996-ban már történt egy szabályozási kísérlet. Akkor számunkra úgy tűnt, hogy a hat parlamenti pártból négy és fél támogatja ezt a törvényjavaslatot, amelyet négy képviselőtársunk nyújtott be. Ez pedig a társadalmi szervek tulajdonviszonyainak generális rendezését jelentette volna. Ebből a négyes megállapodásból lassan kivonult minden párt, ott maradt Fedor Vilmos barátunk és képviselőtársunk egy szál magával, aki szintén vissza akarta vonni a javaslatot, de nem igazán volt célszerű, hátha megkezdődik a parlamenti vitája, illetve meg is kezdődött, de részletes vitára bocsátás előtt visszavonásra került a törvényjavaslat. Ennek egy oka volt, fel lett melegítve egy bizonyos pártszékházi csomag, a Fidesz és az MDF pártszékházjuttatásának kérdése, amiből sejlett az is, hogy ha a pártvagyont és a pártingatlanokat együtt szeretnénk kezelni a társadalmi szervek ingatlanaival, egyrészt a kétharmados jelleg miatt, másrészt pedig a pártok között meglévő viták miatt a lehetetlenre vállalkozunk.
Ezért maradt az a lehetőség, hogy 1997-ben a CXLII. számú törvénnyel az Országgyűlés elfogadta a társadalmi szervek tulajdonviszonyaival kapcsolatos törvényt. Hozzáteszem, látszólag kétpárti előterjesztés volt, de a törvény alig különbözött, vagy csak néhány elemében különbözött az 1996-ban benyújtott törvényjavaslattól, jelesül azokat a tartalmi és formai elemeket, amelyek négy és fél párt... - azért mondom mindig a fél pártot, mert a Kereszténydemokrata Néppárt akkori álláspontját nem igazán ismerhettük meg bizonyos megosztottság miatt, ami addigra kialakult - támogatását bírta, és ettől van az, amit Halász János képviselő úr nagyon korrektül közölt, hogy nagy többséggel fogadta el az Országgyűlés. A nagy többséghez nem tartozott hozzá a Kisgazdapárt egésze, hozzáteszem, néhány képviselőjük szintén támogatta a törvényjavaslatot, és emlékszem azokra a hozzászólásokra, amelyekben Bernáth Varga Balázs képviselő úr és Pallag László képviselő úr hosszan ecsetelte a Kisgazdapárt elutasító álláspontját, mert ők még mindig össze szerették volna kötni a pártingatlan és a társadalmi szervek által korábban használt ingatlanok sorsát.
Miért lényeges az, hogy talán az indokoltnál kicsit hosszabban, de ezt a történetet felemlegettem? Azért, mert minden tulajdonviszony rendezésével kapcsolatosan elsősorban a parlamenti pártok konszenzusára törekedett mindenki - az Antall-kormány idején is a parlament, a Horn-kormány idején is a parlament -, itt a módosításnál ezt nem igazán értük tetten.
(10.30)
A másik oldalról, általában képviselői indítványokként gondoltuk megoldani a törvények megalkotását, és jelzem, hogy szerettük volna ennek a módosítását is, elsősorban azért, mert a civil szférával végül is nemcsak a kormányzatnak, hanem a parlamentnek is széles körű konszenzusra kellene jutni e tekintetben, hiszen működik az a parlamenti lobbilista, amit nem igazán szoktak használni, a lobbitörvénnyel össze szoktuk keverni, de '94 óta az új Házszabályban ez szerepel. Tehát jó lett volna, ha a bizottsági munkában halljuk a civil szervezetek véleményét, és nemcsak egy bizottság munkájában, amelyeket érinthet ez a szabályozás.
(Az elnöki széket
dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A másik oldalról pedig, tisztelt képviselőtársaim, kilóg a lóláb. Más vagyon nem nagyon van a tulajdonviszonynak ebben a rendezésében, mint a szakszervezeti vagyonnak azok az elemei, amelyeket a jelenlegi vagy a korábbi törvényi szabályozások nem zártak ki a feloszthatóság köréből. Ennek az ingatlanállománynak a közcélú hasznosításáról van szó, és igen, a jogalkotó igen ügyesen egy teljesen idegen törvényi szabályozás első paragrafusaként kívánja módosításban meghatározni a szakszervezetekre utaló részeket. Ebben egyetlen nagy gond van, tisztelt képviselőtársaim, az, hogy gyakorlatilag egy nem létező eredeti állapotot céloz meg maga a törvényjavaslat. Ez pedig az 1990. március 2-ai állapot. Azóta nemcsak a Dunán és a parlamentben folyt le sok minden, hanem a szakszervezeti és mindenféle vagyon tekintetében, önkormányzati, állami és szakszervezeti vagyon tekintetében is sok minden változott. Nemcsak az állag, amit az államtitkár úr nagyon ügyesen fogalmazott meg, hanem a bérletek, használati jogcímek, és időközben tulajdon is keletkezett ezen a vagyonon. Sőt, elkülönült vagyoni elemei vannak, például az Üdülési Alapítvány.
Ugyanakkor nem igazán találkoztunk az előterjesztésben semmiféle érdekegyeztetésre való utalással, hacsak az nincs, amit Hegyi Gyula képviselőtársam megemlített, hogy az érdekegyeztetés után több probléma nem merült fel. Persze, mert nem volt érdekegyeztetés, nem tudom, milyen probléma merült volna fel utána?! Helyette viszont nagyon sok probléma fel fog merülni, hiszen ennek a vagyonnak a teljes leltári állapotát, állagát, értékét és mértékét nem igazán ismeri az Országgyűlés, de a kormány sem a legjobb szándéka ellenére, tehát nem tudjuk, hogy mit oszt fel.
Néhány apró tartalmi jelzést szeretnék tenni, ha az általános vitában megengedik a képviselőtársaim. Jogilag tévesnek minősítem az utólagos alkotmányos egyensúlyteremtés igényét. Azért utólagos, mert nem az eredeti állapotból indul ki ez a törvényi szabályozás, bár oda szeretne visszatérni. A szakszervezeti vagyon kezelése, de bármely más társadalmi szerv 1990-es tulajdonviszonyaira visszamenőleg olyan szabályozás, amely látszólag egy előremutató szabályozás, többféle filozófiai, jogfilozófiai kérdést vet fel, a részletes vitában erre utalni fogunk.
A másik: a hamis egyenlőség elve. Tudniillik egy ma keletkezett társadalmi szervezet vagy az elmúlt egy évtizedben létrejött 50 ezer társadalmi szervezet között sem filozófiai, sem jogi, de különösen vagyonfelosztási egyenlőséget tenni nem lehet, mert ebből a vagyonból körülbelül 400-500 társadalmi szervezet juthat vagyoni elemhez, az összes többi az igazságtalanság állapotában fog leledzeni hosszú ideig, tehát durván 40 ezer társadalmi szervezetnek esélye nincs arra, hogy ezekhez a vagyonokhoz hozzájusson, más feltételek között kell a működését kifejtenie.
Kimaradt ebből a gondolkodásból az önkormányzatiság elve; mint minden privatizációban, vagy egy belterületi földérték. Ezek viszont az önkormányzat által kommunális infrastruktúrával ellátott belterületek voltak, és amikor értékesítünk egy vagyont, az önkormányzatokra nem is gondolunk, vagy legalább arra, hogy az érdekegyeztetésbe bevonjuk őket. Nem beszélve arról, hogy egy csomó szakszervezeti vagyon tekintetében az önkormányzat bizony komoly pénzeket tett be. Most hogy ezt tanácsnak hívtuk vagy önkormányzatnak, az egész más történet. Ki kárpótolja e tekintetben az önkormányzatokat? Azt hiszem, hogy amikor egyik oldalról fosztogatunk, másik oldalról osztogatunk, akkor az arányokat sem árt meghatározni. Én nem látom az arányosságra törekvésnek semmiféle jelét.
Összességében, amiért én magam és a frakcióm kifogásolja az igen nemes szándékú, tehát az alapcél tekintetében nemes szándékú törvényjavaslatot, annak az az oka, hogy hiányzott az érdekegyeztetés, amely természetes velejárója volt egy kilencéves ilyen irányú szabályozási folyamatnak, függetlenül attól, hogy milyen kormány volt. Hiányzik a célok pontos meghatározása, alkotmányos aggályunk pedig nem sok ugyan, de akad. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Én kívánom azt, hogy a társadalmi, civil szervezetek a jövőben úgy fejthessék ki tevékenységüket, hogy legkevesebbet próbáljunk úgy beleavatkozni az életükbe, hogy újabb feszültséget teremtünk közöttük. Ez a törvényjavaslat ezt fogja tenni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)
