DR. CSÚCS LÁSZLÓ
DR. CSÚCS LÁSZLÓ
DR. CSÚCS LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Ha egy mondattal kellene jellemeznünk a Magyar Köztársaság kormánya által az adókra, járulékokra és egyéb költségvetési befizetésekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló T/1501. számú törvényjavaslatot, akkor azt mondhatnánk, hogy az előterjesztés reformnak kevés, kiigazításnak sok. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
Hogy reformértékű kiigazításokról beszélhetünk-e a javaslatok ismeretében, az egy kissé fából vaskarika megfogalmazásnak tűnik. Az előterjesztett törvényjavaslat, ami egyszerre 25 törvény felülvizsgálatát célozza, legfeljebb csak bizonyos elemeiben emlékeztet a kormány programjában előírtakra. Arra, hogy - és most idézem - "2000-re a kormány nagyszabású adóreformot készít elő, ennek célja nem új adónemek bevezetése, hanem az előírások és kivételek szövevényének egyszerűsítése, ezáltal az adóbeszedés és az ellenőrzés hatékonyságának növelése, ami lehetőséget nyújt az adóterhek további csökkentésére."
Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a Független Kisgazdapárt az említett kormányprogram végrehajtására szövetkezett koalíciós partnereivel. Az elmúlt hónapok zajos adóvitáiban mi következetesen a program előírásaihoz ragaszkodtunk. Az attól való lényeges eltéréseket észlelve a tervezőmunkában, ismételten szóvá tettük a téves irányvételt, egyúttal kértük és ösztönöztük a pénzügyi kormányzatot, hogy a programnak megfelelő változtatást készítsen elő szövevényes adórendszerünkben. Támogattuk a rendszer egyszerűsítését, azonban ahhoz is ragaszkodtunk, hogy ez ne vezessen súlyos aránytalanságokhoz, különösen a nehéz körülmények között élő közép- és kis jövedelműek esetében.
(10.20)
Azaz az adóterhet viselők többsége számára a kilátásba helyezett reform végrehajtása ne jelentse az adóprés további növelését. Következetesen tiltakoztunk - és ma is tiltakozunk - mindenfajta új adó bevezetése ellen. Tettük és tesszük ezt nem pusztán azért, mert azzal a programmal ellenkezik, aminek végrehajtására választóink többségétől a bizalmat elnyertük, hanem főként azért, mert a javasolt új jövedelemelvonási eszközök bevezetése nem számolt és most sem számol a mai magyar valósággal. Azt mi soha nem vitattuk, hogy a szóba került földadónak, kamatadónak, üzleti adónak, ökoadónak, biztosítási adónak és egy megújított ingatlanadónak külön-külön és együtt is van létjogosultsága, de nem most, hanem a már jól kifejlett, jól működő piaci viszonyok között; ott, ahol egyebek mellett a lakosság jövedelem-színvonala a mainak többszöröse. Addig azonban aggálytalanul fogadhatjuk el, hogy adórendszerünk struktúrája többnyire megfelel az uniós gyakorlatnak, ahol pedig még nem, ott a fejlődés kínálta ütemben - de csak úgy - lehet továbblépnünk.
Mindehhez logikusan kapcsolódott az az igényünk, hogy a bevételek kívánatos mérséklése mellett a tervezett egyensúlyjavításhoz és növekedésösztönzéshez múlhatatlanul szükség van a kiadási oldalon végrehajtott érdemi változtatásokra is. Megjegyzem, ebben hónapokig nem volt vitánk a Pénzügyminisztériummal. Közelebbről ez azt jelentette volna, hogy megtörténik a jelenleg közpénzből finanszírozott feladatok teljes körű számbavétele, és ezzel együtt döntés születik arról, hogy mi az, amit abból érdemes megőrizni közfinanszírozással, illetőleg mely feladatok átcsoportosítása indokolt esetleg biztosítási, alapítványi vagy magánszférában.
Minthogy az úgynevezett nagy elosztórendszerek reformja és azon belül az úgynevezett nullabázisú költségvetési reform jövőre nem teljesül - amit ma már ítélt dolognak tekinthetünk -, ez praktikusan annyit jelent, hogy a struktúra változatlanságával a költségvetés a kétségtelenül jelen lévő hiány konzerválásával együtt finanszírozza némely területen a pazarlást is.
A jelzett reformok elmaradása érzékeny veszteséget jelent a nemzetgazdaságnak, ha nem is nyomban, de középtávon mindenképpen, a költségvetés kiadási oldalán annak igen magas összegével, ami fékezi a jövedelemcentralizációban tervezett visszalépést. De nyilvánvaló veszteség az is, hogy azok a reformértékű változtatások - ideértve az adóreformot is -, amelyek 2000-ben nem teljesülnek, aligha várható, hogy a kormányzati ciklus hátralévő éveiben megvalósíthatóak lennének, közeledve a választások felé. És mindezzel együtt magunk előtt görgetünk egy olyan finanszírozási struktúrát, amely az érintett intézményhálózat kényszerű, egyben értelmetlen áldozatvállalását jelenti. Ebben a struktúrában ugyanis a több ponton tetten érhető, radikális megszorító intézkedések ugyan elkerülhetetlenek, egyben értelmetlenek is. Értelmetlenek, hiszen az alulfinanszírozás nyomorából kitörést nem eredményeznek, csupán az államháztartás egyre alacsonyabb szintű vegetálását garantálják.
Persze az is igaz, hogy mind a kormányprogramban megjelölt adóreform, mint az államháztartást érintő egyéb reformok meghiúsulása a távlatos veszteségek mellett rövid távon előnyökkel is jár. Ilyen előnynek tekinthető például az, hogy a főbb jövedelemtulajdonosokat és azok szolgáltatásait igénybe vevő lakosságot megkíméljük a reformokkal óhatatlanul együtt járó megrázkódtatásokról, nem beszélve annak az indulás időszakában jelentkező többletköltségéről. Tény az is, hogy a '99-es esztendő az elemi csapások példátlan sorozatának éve, amit súlyosbított a határunk mentén dúló délszláv háború.
Mindezen tényeket mérlegelve frakciónk nem örömmel, de fegyelmezetten veszi tudomásul, hogy a kormányprogram teljesítésében vannak elmaradások. Reményeink szerint annak jelentős része csupán időbeni csúszás, és nem a program végleges meghiúsulását jelenti.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az előterjesztett adó- és járuléktörvények tárgyalásánál pozitív fejleményként értékeljük a kormánynak azt az intézkedését, hogy egyszerre tárgyalhatjuk az adórendszert érintő módosító javaslatokat az államháztartás főbb bevételeivel és kiadásaival, valamint a makrogazdasági pálya legfontosabb jellemzőivel. Az eddigiekben ugyanis nem csekély zavart okozott az, hogy úgy vitatkoztunk az adórendszer módosításairól, azaz a helyi és központi bevételekről, hogy ismeretlen volt a kiadási oldal struktúrája és forrásigénye. Ebben az új és információban lényegesen gazdagabb helyzetben, úgy gondolom, változik a mi feladatunk és egyben felelősségünk is. Most már a bevételi és kiadási oldallal együtt számolva kell megtalálnunk az ország számára optimális adó- és járulék-felülvizsgálatot, az államháztartás tervezett kiadásaihoz igazítva.
Az, hogy ez utóbbiban a kormány által meghatározott prioritások rendje a várakozásoknak, elsősorban a polgári kormány értékrendjének megfelel-e, az már vitatható; nem annyira a kiemelt programok köre miatt, hanem különösen az FVM esetében a kiemelés mértéke okán, no és nem utolsósorban azért, ami nem szerepel a kiemelésben.
Így például a jelenünket és jövőnket meghatározó humán szféra kiemelésének elmaradása ugyancsak növeli hiányérzetünket. Az, hogy az idei költségvetés még az úgynevezett terhes örökség jegyében fogant, érthető és elfogadható. De az, hogy a körvonalazódó 2000. évi költségvetés sem igazán a polgári értékrendet követi, az már aggodalomra ad okot. Még lehet korrigálni!
Az tehát rendben van, hogy a központi költségvetés kiadásai között, a már jól ismert okok miatt, kiemelt programként szerepel a honvédelem, az FVM, a kultúra, a lakástámogatás, a kis- és középvállalkozások fejlesztése, az átlagosnál jóval magasabb támogatással. Azt is csak jó szívvel üdvözölhetjük, hogy tragikussá vált demográfiai helyzetünkben a családok támogatása megkülönböztetett figyelemben részesül.
Ellenben nyugtalanító az a tény, hogy az FVM támogatása messze elmarad a kormány által is jogosnak ítélt igény kielégítésétől. Zavarba ejtő az a magyarázat, hogy az agrár-, vidék- és területfejlesztést szolgáló programokra a '99. évi 375 milliárd helyett közel 431 milliárd forintot tartalmaz a 2000. évi költségvetési számítás. Azt, hogy más tárcák is foglalkoznak vidékfejlesztéssel, tudjuk, ez azonban nem változtat azon, hogy az FVM jogszabályban előírt feladatainak teljesítéséhez szükséges forrással - legalábbis a kormány jelenleg hatályos döntése szerint - nem rendelkezik.
Ma még alig belátható feszültségek hordozója mind a támogatások elmaradása, mint az uniós felzárkózással kapcsolatos feladatok alulfinanszírozása. Félő, hogy olyan szükséghelyzet bontakozik ki az agrár- és vidékfejlesztésben, amit csak a források radikális átcsoportosításával lehet megelőzni. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy ma az agrárgazdaságnak a GDP-hez mért súlyánál messze nagyobb a szerepe a vidék fejlődésében, a kistelepülések népességmegtartó erejében. Ha ezt a tényt nem jól mérlegeljük, és képtelenek leszünk a vidék fejlesztésében várt, illetőleg szükséges fordulatra, akkor olyan teher hárul az önkormányzatokra és a szociális hálóra, ami annak kezelésére alkalmatlan. Ezen a területen tehát az átcsoportosítás és új források feltárása, aminek vizsgálata részünkről - mint ismeretes - megkezdődött, együttesen jelenthet érdemi elmozdulást a holtpontról.
Ennek kapcsán jegyzem meg, hogy talán mindannyiunk megnyugtatására érdemes volna eloszlatni annak gyanúját is, hogy az adóbevételek legalábbis néhány ponton alultervezettek. Mindez persze nem változtat azon, hogy a központi költségvetési szervek jövő évi támogatási előirányzatainak ismerete - még ha annak megalapozottsága vitatható is - minden képviselőt és frakciót fegyelmez a bevételi oldal módosításának vagy elfogadásának vitájában.
A kiadások tervezett összegének közzétételével kétségtelenül értelmezhetőbbé vált a bevételi oldal is. Pozitívumként értékelhető az adórendszer relatív kiszámíthatósága, mondhatni bizonyos stabilitás igényének érvényesítése.
(10.30)
Noha igaz az is, hogy a kiigazítás meglehetősen széles körű, ellenben olyan strukturális változtatást nem eredményez, ami komolyabb zavart okozna a végrehajtásban, illetőleg az adózók jogkövetésében. Ellenkezőleg, a változások körében kiemelést érdemelnek az egyszerűsítésre irányuló törekvések, az ellenőrzés feltételeinek javasolt szigorításával. Valójában a módosítások sokaságában ez az az irány, ami a kormányprogramban megfogalmazott adóreformnak legalább egy részét teljesíti. A javaslat megkísérli az indokolatlan szövevények némi egyszerűsítését, az ellenőrzés hatékonyságának tervezett javításával együtt. Ebből is kiemelést érdemel a személyi jövedelemadó keretein belül az átalányadózás választási lehetőségének bővítése, ami a vállalkozók körében évek óta erőteljes igényként jelentkezett, és ami most végre teljesül.
Pozitívumként kell értékelnünk azokat a módosító javaslatokat is, amelyek már a múlt évben prioritásként épültek adórendszerünkbe, és jövőre úgy folytatódnak, hogy még több kedvezményt biztosítanak. Ilyen például a családokat érintő gyermekkedvezmény további erősítése, és persze üdvözöljük a járulékrendszer egyszerűsítésének javaslatát is. Meggyőződésünk, hogy ez utóbbi körben jelentősen csökken az adminisztrációs teher azzal, hogy megszűnik a munkáltatók egyharmados táppénz-finanszírozási kötelezettsége az alkalmazottak vonatkozásában, az évi 15 nap betegszabadság konstrukciója és a 3 munkanap orvosi igazolás nélküli igénybevételi lehetősége. Azzal, hogy mindezek helyébe lép jövőre a munkáltatók, valamint az önfoglalkoztatók olyan újszerű kötelezettsége, hogy ők finanszírozzák a betegség első 30 munkanapjának keresetpótlását, a rendszer végül is egyszerűsödik, és reméljük, hogy a változás nem okoz érdeksérelmet a foglalkoztatottak számára. Ami pedig legalább ilyen fontos, összességében a foglalkoztatók terhe mintegy 1,5 milliárd forinttal csökken.
Az élőmunkaterhek csökkentése pedig ugyancsak része egy már megkezdett folyamatnak, ami a foglalkoztatás további szélesítése szempontjából stratégiai jelentőségű intézkedés. Ugyanakkor tényszerűen és sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a tervezett adóváltozások következtében a jövedelemcentralizáció összességében nem csökken, legalábbis a mi számításaink szerint, hiszen azok a központi adók, mint például a bevételi szempontból meghatározó súlyú személyi jövedelemadó, általános forgalmi adó, amelyek alapvetően nem változnak, éppen a változatlanságuk okán eredményeznek több elvonást, számolva a bérek és az árak növekedésével. Ahol pedig az adókulcsok változnak, például széles körben a jövedéki adóról szóló törvény módosításával, ott egyértelműen növekvő elvonásról, illetőleg közterhekről beszélhetünk. Talán a bor kivételével meg a gázenergia tekintetében tehetünk kivételt.
Mindennek reális értékelését nagyban segítette volna, ha a pénzügyi kormányzat időben mutatja be a javasolt változtatások várható társadalmi és gazdasági hatását, az előirányzatok mellett a várható bevételek mélyebb összehasonlító elemzésével együtt. Annak hiányában marad a becslés a tekintetben, hogy a tervezett változtatás és az adórendszer változatlansága valójában mit eredményez a fő jövedelemtulajdonosoknak. Számításunk szerint az áfa kivételével van esély arra, hogy a várható bevétel meghaladja az előirányzatként megjelölt adó- és egyéb bevételeket. Ez különösen igaz abban az esetben, ha az infláció nem tartható a költségvetési irányelvekben meghatározott szinten. Ha pedig bizonyos pontokon alulértékelt az idei bevétel, akkor az arra figyelemmel kalkulált jövő évi bevételi adatok is megkérdőjelezhetőek, számolva az inflációval, valamint a bérek és a gazdaság növekedésével. Irreális bevételhez pedig értelemszerűen nem kapcsolódik reális kiadási struktúra.
Ugyancsak gond, hogy az úgynevezett munka- és tőkejövedelmek terheinek közelítésében lényegében nem sikerült előbbre lépni, azt kényszerűen halasztani kellett. Itt elsősorban a kamatadó általunk is szorgalmazott - éspedig eredményesen szorgalmazott - mellőzésére utalok, ami - a megtakarításokhoz fűződő elemi érdekekre és a kamatkiadások növekedésének elkerülésére is figyelemmel - csak akkor kerül bevezetésre, ha az infláció az 5 százalékot nem éri el. Ezzel számolva a kamatadó ügye legkorábban 2001-ben válik aktuálissá.
Előnyt és gondot egyaránt látunk abban, hogy a kormány, bár nem a törvénycsomag részeként, de külön ajánlásában kezdeményezi az iparűzési adó kiváltását az úgynevezett üzleti adóval. Ez utóbbit központi adóként javasolja bevezetni, lényegében a hatályos iparűzési adó paramétereivel. A keletkező bevétel az önkormányzatokat illetné központi elosztással. A vállalkozók terhei egyértelműen növekednének, hiszen a mainál szűkebb körre korlátozódnának a kedvezmények, és az adó kulcsa is egységesen 2 százalék lenne, szemben a jelenlegi, ennél alacsonyabb kulcsokkal.
A javaslat előnye, hogy a jelenlegi, meglehetősen kiegyenlítetlen önkormányzati bevételi struktúrát tenné némileg kiegyenlítettebbé a beszedett adónak a települési önkormányzatok javára történő újraosztásával, ami egyúttal a javaslat hátránya is. Elfogadásával ugyanis szűkülne a helyi adóztatás eszközrendszere és mozgástere, egyidejűleg növekedne a központosítás, ami az önkormányzatok gazdasági önállóságát, legalábbis a nagyobb városok esetében mindenképpen hátrányosan érinti. Figyelemmel arra, hogy a helyi adóbevételekből az iparűzési adó részesedése mintegy 85 százalék, ezért ennek az eszköznek esetleges elvonása a települési önkormányzatok kompetenciájából az egész adófilozófiánkat érintő ügy. Ha a helyi adók legmarkánsabb eszközét kiemeljük a rendszerből, akkor a maradék 15 százalék ismeretében a központosítás mértéke már eléri a rossz emlékű tanácsrendszerét.
Frakciónk mindezek mérlegelésével jutott arra az álláspontra, hogy az adópolitika formálásában nem az az előremutató megoldás, ha a helyi adóztatás eszközrendszerét szűkítjük, ellenkezőleg, a jövedelemcentralizáció csökkentésével egyidejűleg a helyi adóztatás mozgásterének bővítése indokolt. Ez felel meg annak az irányvételnek, ami az uniós gyakorlatra is jellemző. Ugyanakkor mindennek akceptálása nem zárja ki azt, hogy az iparűzési adóbevételek egyenetlen megjelenését a kis és nagy települések viszonylatában úgy tompítsuk a költségvetési törvényben, hogy az a helyi adópolitika formálásában az érdekeltséget ne veszélyeztesse, egyúttal javítsa a kistelepülések forrásellátottságát.
Tisztelt Képviselőtársaim! Talán nem okoz meglepetést az a bejelentésem, hogy frakciónk számára elfogadhatatlan az adókiigazítások közé ékelődő biztosítási adó javasolt bevezetése jövő év áprilisától. Ezt mi rossz áprilisi tréfának tekintjük. Nem pusztán azért, mert a kormányprogram célként fogalmazta meg az új adók bevezetésének mellőzését, hanem sokkal inkább azért, mert bevezetésével a tervezett minimális bevételt - legalábbis álláspontunk szerint - többszörösen meghaladó költségvetési teherrel kell számolnunk. A biztosítási piac közismert fejletlensége nem indokolja az adó bevezetését, sőt kifejezetten ellene szól. Az adó és beszedésének járulékos költségei minden bizonnyal úgy növelnék a vagyonbiztosítások díjtételét, hogy az az amúgy is szerény biztosítási szándék és ennélfogva a tényleges szerződések megkötése ellen hat. Ez pedig azt eredményezi, hogy az ez évben tapasztalt rendkívüli káresemények bekövetkezése, illetőleg nem várt, de ki sem zárható ismétlődése esetén ahelyett, hogy a kártalanítás a biztosítótársaságokat terhelné, megkötött szerződések hiányában, közvetlenül vagy közvetve közpénzek folyósítását teszi szükségessé. Ez történt most is a közmúltban.
(10.40)
A piac jelenlegi állapotában, ahol hozzávetőleg csak minden harmadik családnak van vagyonbiztosítása, a biztosítási adó bevezetése még a javasolt szerény 2,5, illetőleg 5 százalékos mértékkel is fékezi az öngondoskodás körének kívánatos bővülését. A jelenlegi helyzet tehát még nem érett meg a biztosítási adó bevezetésére, ezért azt frakciónk nem szavazza meg.
A mai magyar valósággal számolva indítványozom a tisztelt kormánynak, hogy vonja vissza a biztosítási adóról szóló törvényjavaslatát. (Barkóczy Gellért, dr. Gidai Erzsébet és Szili Sándor tapsol.)
A központi adók további érdemi változását csak a legjelentősebb és főként a javasolt kiigazítások erőteljesen vitatható részében érintem. Bízom abban, hogy koalíciós partnereinkkel egyetértésben közös módosító indítvánnyal korrigálhatjuk a következőket. Számolva a személyi jövedelemadó-kulcs táblázatának változatlanságával, továbbá egybevetve az adójóváírással, valamint a foglalkoztatottak bérének javasolt 8,25 százalékos növelésével, megállapíthatjuk, hogy az egymillió forinthoz közeli éves jövedelemmel rendelkezők esetében pusztán az adótábla változatlansága miatt csökken az érintettek jövedelme. Ez az adórendszert szűkebb körben érintő torzulás, de olyan torzulás, amelynek megszüntetésére a megoldást közösen meg kell találnunk.
Hasonló a helyzet az áfa-visszatérítés szigorításánál, ahol éppen a támogatásra szoruló kis- és középvállalkozók kerülhetnek kényszerhitelező pozícióba a feltételek több irányú szigorításával, nem utolsósorban a meghosszabbítani javasolt visszatérítési határidő miatt. Remélem, hogy ez esetben is a koalíciós frakciók közös indítványával orvosolhatjuk a vállalkozókat sújtó méltánytalanságot. Ellenben nem kifogásoljuk a cigaretta uniós normákhoz közelítő adóemelését jövőre, valamint az alkoholtermékek 7-10, illetőleg 15 százalékos adóemelését is támogatjuk.
Az intézkedés feketegazdaságot erősítő hatásával is számolva ugyanakkor szükségesnek tartjuk a vámhatóság ellenőrző szerepének növelését a hozzá szükséges feltételek megteremtésével. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Egyetértünk a bortermelés jövedéki adó alá vonásával, figyelemmel a borhamisítás nemzetgazdaságot sújtó erkölcsi és anyagi kártételére. (Az elnök ismét jelzi az idő leteltét.) Álláspontunk szerint a bor literenkénti 10 forintban javasolt adótétele a minőségi bortermelés számára nem kedvezőtlen, hiszen ez az adóteher mindenképpen mérsékeltebb a jelenleg 11 százalékos fogyasztási adótételnél. (Az elnök ismét jelzi az idő leteltét.) A mérték végleges kialakítására a vitában még visszatérünk.
A befejező mondatot engedje meg, elnök úr. Frakciónk az előterjesztett törvényjavaslathoz kapcsolódó további észrevételeket az általános és részletes vitában megteszi. Összességében a kormány javaslatát a kilátásba helyezett módosításokkal támogatjuk. Támogatjuk, hiszen ez a reform nélküli kiigazítás még mindig jobb, mintha egy elhibázott adóreform címén családok ezreinek egzisztenciális helyzetét veszélyeztető törvénycsomagról kellene vitáznunk.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
