TARDOS MÁRTON
TARDOS MÁRTON
TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök Úr! Képviselőtársaim! Azt hiszem, az világosan jelzi, hogy a szabaddemokraták fontos témának tartják a most tárgyalt kis- és középvállalkozási fejlesztési problémát, hogy ebben a késői órában egymás után hárman is szót kérünk, és úgy gondolom, hogy van mondanivalónk, amit érdemes elmondani a nyilvánosság számára.
Mi a problémám az előterjesztéssel? Igen, szükség van arra, hogy törvények foglalkozzanak a kis- és középvállalkozások problémáival, de ezt a törvényt mint kerettörvényt - ahogy az államtitkár úr előadta - nem tartom megnyugtató megoldásnak. Tisztáz fogalmakat, tisztázza, hogy mi a mikro-, mi a kis-, mi a középvállalat, de lehetőségeket nyújt bizonyos intézmények létrehozására, vagy kötelezi az országot bizonyos létesítmények létrehozására, amelyek ezen ügyekkel foglalkozni fognak. Ellenőrzési jogot is ad ezeknek, és mindenféle más jogi kérdést is tisztáz, csak éppen az marad tisztázatlan, hogy mi is a feladat, mit kell megoldani. Mondanivalóm ezzel kapcsolatos.
Szalay Gábor képviselőtársam felhívta a figyelmüket arra, hogy nem olyan nagyon rég arról panaszkodott minden magyar gazdasági elemző, hogy nincsenek kisvállalatok, és egy fejére állított piramis a magyar vállalatszerkezet. Ez teljesen igaz állítás. Az is igaz, hogy megváltozott a helyzet, csak a helyzet ebből a szempontból sem jó, mert ma aránytalanul sok - és elfogadhatatlan, a nemzetközi gyakorlattal egyáltalában nem összhangban lévő - a mikrovállalatok száma az országban.
Amikor a kérdésről beszélünk, világos választ kell adni, hogy mit is akarunk csinálni. Úgy gondolom, hogy itt több világosan elhatárolható vállalatcsoportról van szó, és az ezekkel kapcsolatos teendők nem összefoglalhatók egy kosárba, mert mást-mást kell tenni a csoportokkal.
Mi az első csoport, és mi okozza a mikrovállalatok nagy számát? Egyes vállalkozási csoportokban - nem a mikrovállalatokra gondolok - nem vállalják a bérből, fizetésből élő dolgozók számának növelését vagy egyáltalában a szervezetben való figyelembevételét, és úgy gondolják, hogy költségmegtakarítás a számukra azt a trükköt alkalmazni, hogy vállalkozóval állnak kapcsolatban, és akkor a bérre jutó terheket megspórolhatják. Ha tetszik, ez adócsalás. Hibáztathatjuk-e azokat az állampolgárokat, akik ebbe a játékba belemennek? Nem, mert ha igaz az, hogy ma másfél millió emberrel kevesebb foglalkoztatott van az országban, azaz másfél millió emberrel kevesebb számolhat azzal, hogy meghatározott időnként minden hónap 1-jén bért kap, és ez a családjának és a saját ellátásának a biztosítását jelenti, akkor tudnunk kell, hogy ennek a másfél millió embernek anyagi gondjai vannak, és valahogyan meg kell élnie, lyukat kell keresnie, ahol ki tudja használni a saját jövedelemszerzési lehetőségeit. Ha a vállalatok egy része ezt úgy kínálja, hogy neki bt.-vel kell rendelkeznie, és vele szerződni kell, és nem munkaszerződést kell kötni, akkor természetesen élni fog ezzel a lehetőséggel.
Foglalkozni kell-e ezzel a csoporttal, és van-e szükség itt változásra? Igen, kétféle értelemben is. Biztosítani kell azt, hogy aki ilyen módon tudott jelenleg csak elhelyezkedni, annak módot adjunk arra, hogy tisztességesen, ne a jelenlegi szabályozások megkerülésével tudjon munkát vállalni. Ez egy egészen más feladat, mint a kisvállalkozások fejlesztésének az ügye. Ha tetszik, ez egy szociálpolitikai feladat.
Folytatom a sort: tudjuk azt, hogy vannak mesteremberek, akik maguk, a családjuk segítségével, vagy egy vagy két foglalkoztatottal ellátják a saját szakmai tevékenységüket. Legyenek ezek órások, legyenek lakatosok, mesterséget folytatnak a régi értelemben. Ezeknek is van gazdasági bajuk, és ezek bele vannak értve ebbe a csomagba, amit ma tárgyalunk. Itt is egészen más a teendő. Valóban szükség van arra, hogy ezek a mesteremberek jobban tudják látni lehetőségeiket, és könnyebben találják meg a megélhetés lehetőségét. Számomra nagyon meggyőző volt, amikor egyszer részt vettem egy ezekkel a vállalkozókkal foglalkozó kamarai ülésen, és ott egy ilyen mesterember azt magyarázta, hogy az üzletek tele vannak olyan ásókkal, kapákkal, amelyeket nyugati cégek szállítanak az országba. Ő ezen árszínvonal alatt, az egyharmadáért is tud ásót és kapát megfelelő színvonalon termelni, és lenne is fizetőképes kereslet az ő kínálatára, de nem tud felkészülni a versenyre, holott igazán árban is és minőségben is versenyképes tudna lenni. Szükség van ennek a rétegnek a támogatására is, és az olyan pénzügyi helyzetbe való juttatására, hogy a kereskedelmi vállalatoknak megfelelő ajánlatot tudjanak tenni az általuk előállított ásókkal és kapákkal.
(19.00)
Ez nemcsak ásóra és kapára vonatkozik, hanem termékek százaira, ezreire, amit ma importálunk, amivel nem segítjük a belföldi termelőt, de ami nem egy igazi vállalkozói tevékenység, hanem egy iparos tevékenységről van szó.
Utána következik az, amely kapcsán tényleg kisvállalkozókról van szó. Most nem is megyek bele annak a kategorizálásába, hogy ezek között is vannak kisvállalkozók, sőt vannak mikrovállalkozók, és vannak, akik a nagyobb vállalkozói kategóriába tartoznak, tehát több alkalmazottat foglalkoztatnak. Itt miről van szó? Arról a nemzetközi problémáról, amit mindenütt ismernek, és talán az Egyesült Államokban van csak igazán szerencsésen megoldva. Mivel ezek a vállalkozók viszonylag kicsinyek, nehezen jutnak tőkéhez, nehezen jutnak hiteltőkéhez, és ha tetszik, egyáltalában nem jutnak a tőzsdén keresztül tőkeforrásokhoz, amelyekkel a nagyobb vállalatok játszanak, ennek következtében nem tudnak igazán gyorsan fejlődni, nem tudnak igazán alkalmazkodni a helyzethez.
Úgy gondolom, hogy ezek kategóriák, amelyekről most beszéltem, megkülönböztetendő kategóriák. Különböző programokat kell kialakítani, amelyek vonatkoznak arra, hogy e tulajdonképpen bérből és fizetésből élőkkel - de ügyeskedők, ezért bt.-s társaságokkal rendelkezőkkel - mit akarunk csinálni. Másképpen kell eljárnunk a mesteremberekkel, akiknek céhrendszerű üzemük van, és másképpen kell azokkal eljárnunk, akik vállalkozók.
Felvethetném a másik aspektust is, hogy tulajdonképpen két nemzeti modell áll előttünk mint példa. Az egyik a német, a másik az amerikai. Úgy gondolom, hogy a mesteremberekre vonatkozóan a német modell az, ami célszerű, követendő, amivel stabilitást igyekeznek biztosítani a lakatosok, a pékek, a különböző igazán kisüzemi mesteremberek tevékenységéhez. Egészen másképpen kell viszonyulnunk azokhoz a vállalkozókhoz, akik esetében az a probléma, hogy az lenne jó, ha ezek a kisüzemek, alkalmazkodó üzemek gyorsan fejlődnének, mert bizony itt nem a stabilitás az igazi megoldás, hanem a fejlődési és a kiugrási lehetőségek állandó biztosítása. Például az amerikai példa ezeknél azt mutatja, hogy itt nagyon sok vállalat megy tönkre, és ezt nem negatívumnak ítélik meg, hanem a változás egyik eszközének és módszerének, és normálnak tekintik azt, ha egy vállalkozó ilyen értelemben tönkremegy, és holnap új üzemet és új stratégiát választva újraindítja a tevékenységét.
Nem azt állítottam, hogy most végleges javaslatom van, hogy ezt hogyan kell kezelni, csak az a véleményem, hogy ezek a kategóriák, amelyekről most beszéltem, azt érdemlik meg, hogy önálló stratégiában nyúljunk hozzá, és ezzel kell foglalkozni. Tehát a jelenleg benyújtott törvényt ilyen értelemben elfogadhatónak tekintem, de nem megoldásnak, hanem csak egy induló lépésnek, ahol ezeket a programokat kell a későbbiekben kidolgozni, és ezzel kell megoldani azt a nehézséget, hogy a vállalkozóknak egy sokkal szélesebb rétege vegyen részt a gazdasági stabilitás biztosításában és a gazdasági növekedés felgyorsításában.
Ez felvet mindenféle más kérdést is; például azt a kérdést, amit az adótörvényekkel kapcsolatosan ma és tegnap vitattunk, és holnap is vitatni fogunk, hogy az első kategóriát, tehát a de facto bérből élők, csak mégis szerződéses viszonyban lévők helyzetében, a járulékfizetési rendszerben, a vállalataik áfával kapcsolatos ügyeinek a rendezésében van segítenivaló, a mesteremberekről most nem beszélek. Az igazi kisvállalkozói kategóriákban pedig arra van szükség, hogy a beruházási lehetőségeiben legyenek nagyobb ösztönzési eszközök, mint jelenleg. Friss pénz nélkül ezek a vállalatok nem fognak tudni alkalmazkodni a jelenlegi helyzethez, és az a vergődés, amiben ma élnek, tovább fog folytatódni.
Az utolsó mondatom: azonban tudni kell, hogy nem biztos, hogy a 250 fős, tehát a középüzemi kategória az egyedüli Magyarországon ma, ami ilyen típusú támogatást kell hogy kapjon. Vannak nagyobb vállalatok is, amelyek hasonló bajban vannak. Mivel nem tudnak tőkéhez jutni, ezért ugyanolyan típusú segítségre van szükségük, mint a 20-250 fős vállalatokhoz, mert a fizetőképes kereslethez való alkalmazkodás jelentős beruházásokat, kockázatvállalást követel, és erre sem objektíve, sem szubjektíve nincsenek felkészülve.
Kérem önöket, hogy a kormány és a parlamentben jelen lévő pártok képviselői ezekre a kérdésekre keressenek választ, amelyeket felvetettem. Úgy gondoltam, hogy nagyon lényeges kérdést vetek fel, tehát jogosan kérem azt, hogy e programok kidolgozásában működjünk együtt.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
