DR. LENTNER CSABA
DR. LENTNER CSABA
DR. LENTNER CSABA (MIÉP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Jegybankelnök Úr! Az 1997. évi nemzeti bankos beszámoló kapcsán eddig a vitában számos érv és ellenérv fogalmazódott meg. Azonban a vitát követve mind ez idáig nem hangzott az el, hogy 1997-re vonatkozóan a Magyar Nemzeti Bank milyen monetáris politikai irányelveket fogalmazott meg. Milyen monetáris politikai irányelveket fogalmazott meg, és ezek a monetáris politikai irányelvek mennyire voltak megalapozottak, mennyire voltak alkalmasak az ország gazdasági stabilitásának előrelendítéséhez? Való igaz, hogy a monetáris politikai irányelvek alapvetően két súlyponti kérdésre helyezik a hangsúlyt. Az egyik a pénzintézeteknél, kereskedelmi bankoknál levő kötelező tartalékráta szabályozása, a másik pedig az infláció leszorítása.
Ám mielőtt ezen két fontos terület részleteibe bocsátkoznék, hadd említsem meg azt, hogy amikor 1997 februárjában a kezembe vettem ezen '97. évre vonatkozó monetáris politikai irányelveket, feltűnt benne, hogy a Nemzeti Bank és a kereskedelmi bankok aggregált mérlegei egymással milyen összefüggést mutatnak. A '97. évi prognózisnál megdöbbentő volt számomra, hogy a kereskedelmi banki aggregált mérlegekben a Nemzeti Bank felé irányuló követeléstömeg, illetve a vállalkozók, vállalatok részére kihelyezett hiteltömeg tulajdonképpen egyenlő szinten állt egymással.
Itt arról van szó, hogy a kereskedelmi bankok rendelkezésére álló pénztömeget a Nemzeti Bank úgy prognosztizálta, hogy 50-50 százalékban oszlana meg. Ez tulajdonképpen a reálgazdaságtól - ipartól, mezőgazdaságtól - elég rossz fényt vetett rá, hiszen egy hitelvisszafogó politikát sugall. Ugyanakkor az a másik 50 százalék, ami a kereskedelmi bankoktól a Nemzeti Bank felé jelentkezik mint kihelyezés, az pedig arra utal, hogy a kereskedelmi bankok az állampapírpiacon kívánják a tőkéjüket kamatoztatni. Egy olyan gazdaság, amely önök szerint növekedésre lenne ítéltetve, és ha a nemzetgazdaság összforrásai 50 százalékban irányulhatnak oda, akkor ott bizony komoly probléma van.
Tartalmazott még ez a beszámoló - nagyon helyesen - '98-ra vonatkozóan is prognózist. Itt még tovább emelkedik tulajdonképpen az állampapírpiacon megjelenő kereskedelmi banki tőketömeg. Tehát ez a vállalkozások részére elég rossz előjelet sugallt már 1997 februárjában is, két évvel ezelőtt. Annak idején én ezzel a kérdéssel behatóan foglalkoztam, már csak annak kapcsán is, hogy a nemzeti bankos monetáris irányelvek megfogalmazták azt, hogy a kereskedelmi bankokban szabályozott kötelező tartalékráta szintje csökkenni fog; tehát ezt pozitívumként értékelte. '95-ben még 15 százalék körül volt a kötelező tartalékráta, majd '97 elejére a prognózis szerint ez lement volna 12-re - ez egy pozitívum. Kérdezem: tényleg pozitívum ez? Ilyen viszonyok között nem, bár a kötelező tartalékráta kapcsán nyilván elsőéves közgazdászhallgatók is tudják, ha emelem a kötelező tartalékrátát, akkor a gazdaságba kevesebb pénz mehet ki elviekben.
Maga az MNB-anyag is említi, hogy e kötelező tartalékrátaszint vonatkozásában az európai átlag már ma is jóval alacsonyabb a magyarországinál. Ez annyit jelent - írom egy könyvben -, hogy a tartalékolásból adódó jövedelemkiesés alacsonyabb a partnerországokban, így a versenyképesség megőrzése elviekben egy alacsonyabb tőkekövetelményt indokolhatna Magyarországon is. Most kétségtelen az, hogy amennyiben az állampapír-befektetések arányának további növekedése következik be - most már két év után bölcsebbek vagyunk, talán mindenki; ez bekövetkezett -, úgy a tartalékráta szintje csökkenni fog Magyarországon. Csökkent is. Ám azonban az kétséges - írom -, hogy a tartalékráta-feltöltést megoldó jegybankképes eszközöknél magasabb hozamú befektetésekre lelne a kereskedelmi bankrendszer, ismerve a külföldi cégek finanszírozási körülményeinek alakulását, továbbá a hazai vállalkozások többnyire hitelképtelen pozícióit.
Ehhez csak egy mondat magyarázatként: a nemzetközi cégek nem a magyar kereskedelmi bankrendszeren keresztül finanszíroztatják magukat. Ezek a külföldi cégek tőkeerősek. Ezek nem bankorientáltak, hanem maximum tőkepiac-orientáltak. De ezen túl külföldi származási helyről, az anyavállalatoktól a megfelelő tőke mindig rendelkezésükre áll. Az az IBM vagy a General Electric, a General Motors nem szorul arra, hogy egy ABN Amro Banktól vagy Erste Banktól hitelt vegyen fel, hiszen az a multinacionális cég, amely a magyar nemzetgazdaság tőkeerejét többszörösen meghaladja, az tulajdonképpen magyar szempontból hagyományos hitelpiaci eszközökkel nem finanszíroztathatja magát.
Végül is két évvel ezelőtt olyan állásponton voltam, hogy a kötelező tartalékrátának a monetáris politika eszköztárában betöltött hagyományos szerepe a pénz- és tőkepiacok sajátosságainak jelenlegi körülmények között megváltozott, funkciója leginkább abban jelölhető meg, hogy a kötelező tartalék a jegybankpénz iránti kereslet stabil elemeként szolgáljon, s a pénzforgalomban történő felhasználhatósága csökkentse a pénzpiaci kamatok volatilitását,ezáltal megkönnyítve más monetáris politikai eszközök alkalmazását.
A '90-es évek második felében írom: a tartalékrátát csak korlátozott mértékben lehet rövid távú likviditásszabályzásra használni. De egyúttal itt felmerül az is, hogy a kötelező tartalékráta alakulásán keresztül nézni egy nemzetgazdaság teljesítményeit, pénzügyi folyamatait, tulajdonképpen idejét múlt megközelítés. A '90-es évek elején a tartalékráta még alkalmas volt erre a szerepre, hogy egyszeri vagy nagyobb összegű pénzkivonást eredményezzen. '95-ben már rátaemelési korlátai is nyilvánvalóvá váltak, mert a nominális ráta emelésével az effektív ráta nem nőtt arányosan. '96-ban, amikor folyamatos tőkebeáramlás volt, illetve a devizakonverziót kellett semlegesíteni a likviditáskivonás érdekében, nem kellett a tartalékrátát emelni, ugyanis a passzív repó eszközével viszonylag erőteljesebb tőkebeáramlás esetén is kezelhetőek voltak a folyamatok. Másrészt a szabad banki források állampapírokba történő fokozódó befektetése nem indokolja a tartalékráták magas szinten történő tartását.
Tisztelt Képviselőtársaim! A másik dolog, amire utaltam, most hogy így zárszámadást végzünk a Nemzeti Bank '97. évi tevékenységeiről, illetve én elsőként a képviselők között felemlítem az irányelveket is, amelyekhez tulajdonképpen a Nemzeti Banknak tartania kellett volna magát, illetve amely közgazdasági mutató jellemzői alapján most megítélhető a tevékenysége, az az inflációs rátáknak a viszonyai.
(19.00)
Ennek kapcsán, infláció kapcsán hadd utaljak arra, hogy az infláció kétségtelenül lassuló, mind kisebb az infláció emelkedésének a mértéke. Ezzel az itt lévő képviselők közül tulajdonképpen nem vitatkozik senki, azonban, tisztelt képviselőtársaim, ami kimaradt a Nemzeti Bank jelentéséből, amiről nem beszélünk, amiről itt sem esett szó, az, hogy a környező országok hogyan állnak, milyen inflációs rátákkal dolgoznak. Közép-Kelet-Európában - mondanék néhány adatot - Csehország: évi átlagos növekedési ütem infláció vonatkozásában, termelői szektor, 5,5 százalék. Horvátország, ahol háború volt, '96-ról '97-re: 4 százalék. Lengyelország: 10,8. Szlovén Köztársaság: 6,2. Szlovák Köztársaság: 3,9. Ezzel szemben Magyarország 20,4 százalék. Tehát elképesztően magas ez az inflációs szint '96-97. év vonatkozásában. Tehát azt kell mondjam, hogy történtek lépések kétségtelenül, de nem igaziak. Tehát igazi átütő sikert elérni Közép-Kelet-Európában a magyar nemzetgazdaságnak, a monetáris pénzügyi rendszert irányító jegybanknak tulajdonképpen ehhez a viszonyítási alaphoz képest nem sikerült. Bár mondhatjuk, hogy minden relatív.
Tisztelt Képviselőtársaim! Hadd utaljak az infláció kapcsán magyar adatokra. Az ipar termelői árai '97-ben 20,4 százalékkal növekedtek. Az egy év alatti mérséklődés mindössze alig néhány tized százalék volt. Viszont, ami probléma és a lakossági fogyasztói kosárban meghatározó szereppel bír - és itt már átlag feletti árszintnövekedés van - a villamosenergia-ipar, a gáz-, a hő-, a vízellátás, mindezek a 20,4 átlag ellenére 34,1 százalékkal nőttek. A magyar családok, a bérből és fizetésből élők nem a 20 százalékot érzékelik, hanem a 34,1 százalékot. Tehát ennyivel ért kevesebbet a pénzük '97-ben. Ugyanakkor itt fel kell arra is hívnunk a figyelmet - és a jelentés kritikusan erről sem szól -, hogy a külföldi tulajdonba került ágazatok esetében történt ez a 34,1 százalékos árszínvonal-emelkedés. Tehát a stratégiai ágazatoknál, az energiaszolgáltatóknál, a vízműveknél, a gázműveknél, itt történt az emelkedés, ebből következően a legnagyobb profitszínvonal elérése is ezen a területen következett be.
Az infláció kapcsán, tisztelt képviselőtársaim, hadd utaljak önöknek egy összefüggésre, az infláció és a gazdasági növekedés viszonyára. Stanley Fischer, az IMF első vezérigazgató-helyettese is úgy ítéli meg, hogy az infláció és a növekedés között abban az esetben, ha kapcsolatot keresünk, és amíg ez az inflációnövekedési ütem két számjegyű, addig szoros korreláció, kapcsolat van. Azonban akkor, amikor az infláció már nem két számjegyűvé válik, az látványos növekedést a gazdasági teljesítményekre nem jelent. A gazdasági növekedés kapcsán lényeges azt hangsúlyozni, hogy a mezőgazdaság és olyan ágazatok, amelyek Magyarországon válságágazatnak minősülnek, a Nemzeti Bank finanszírozási, legfőképpen refinanszírozási politikáján keresztül nem kerültek kedvező pozícióba. Ezek az ágazatok úgymond a Nemzeti Bank hitelpolitikája révén háttérbe szorultak, ennek következménye az, hogy a mezőgazdaságban az agrárolló hihetetlen mértékben kitágult az élelmiszeripar esetében is, és összességében elmondhatjuk, a reálszektorra egy elsorvasztó hatást testesített meg.
Az adósságadatok elemzése kapcsán többször felmerült az, hogy gazdasági növekedés volt az országban, bár kormánypárti képviselők is több esetben cáfolták ezen körülményt. Igen, ha a bruttó hazai terméken, a GDP-mutatón keresztül ítéljük meg, akkor volt gazdasági növekedés, de ha úgy számoljuk a GDP-t, hogy összehasonlító árakon számolunk, akkor már korántsem volt olyan mértékű gazdasági növekedés, mint ami a Nemzeti Bank jelentéséből kiderül. A Nemzeti Bank jelentése utal arra, hogy ez a gazdasági növekedés a külföldi tulajdonba került ágazatok teljesítménynövekedéséből fakadt. Tehát egy koncentrált gazdasági növekedés van. Azonban ez a koncentrált gazdasági növekedés alapvetően, több mint 50 százalékban vámszabad területeken és vámterületeken lévő gazdasági társaságok teljesítménynövekedése. A GDP-mutatóba ezt beleszámoljuk, de van egy másik mutató is, a GNI-mutató, bruttó nemzeti jövedelem a magyar megfelelője, jelentése, eszerint viszont az a, mondjuk, tavalyi 4,4 százalékos gazdasági növekedés 1,5-2 százalékos gazdasági növekedésre leredukálódik, lecsökken.
Ha a Nemzeti Bank optimizmust sugalló kijelentéseit vesszük alapul, ha a folyó áras GDP-hez viszonyítom az államháztartási pénzügyi mérlegeket, a költségvetési hiány alakulását, ami maastrichti kritérium, a 4 százalék vagy viszonyítom a folyó fizetési mérleg alakulását, akkor valóban egy csökkenő tendencia van. Ezzel nem lehet vitatkozni, mert százalékszámításban - akinél van számológép vagy fejben jól számol - ez bizonyított tény. De ha már azt nézzük, hogy a központi költségvetés folyó árakon számított forint alapú bruttó tartozása egy hosszabb időszakot nézve, mondjuk '90 és '96 között 343,2 százalékra emelkedett, tehát ha abszolút értékekben beszélünk, akkor nincs olyan állampolgár, nincs olyan képviselő, aki ezt pozitívumként fogná fel. Sőt, '96-ról '97-re egy újabb jelentősebb összegű, 30 százalékos csökkenés még be is következett, mert mi volt ennek a feltétele? Az, hogy a stratégiai ágazatok eladásából befolyt pénzekből adósságtörlesztés történt.
A vázolt trendvonal meghatározó időszakának tekinthető '90 és '96 viszonylatában, megfigyelhető, hogy a központi költségvetés bruttó tartozásának hiteltartalmú finanszírozása ugyan 69,7 százalékos értékkel növekedett, azonban az állampapír-állomány finanszírozásban betöltött értéknövekedése hat év alatt 46-szoros mértékű volt, sőt, '96-ról '97-re még egy újabb 8 százalékos növekedés is látható. Az állampapír-állományon belül a piaci értékesítésű értékvolumen növekedése folyamatos, míg ezzel párhuzamosan a nem piaci értékesítésű állampapírok növekedésének mértéke már korántsem olyan dinamikus, mint a piaci értékesítésű állampapíroké. Az adósságpozíciók tehát mégsem alakultak annyira kedvezően, mint amire a Nemzeti Bank jelentése utal, és az adósságpozíciókat az állampapírpiacon a kibocsátott állampapírtömeg kíséri, és ez az állampapírtömeg egyre nagyobb mértékben piaci értékesítéssel, tehát piaci kamatárak mellett történik meg.
Ha kronológiai és logikai összefüggéseket keresünk a pénzügyek világában, lényeges szempont lehet, hogy a '97. évi költségvetésről szóló törvény elfogadása előtt még módosították a Nemzeti Bankról szóló törvényt. Ebben előírták azokat a szabályozási követelményeket, amelyek végrehajtására a költségvetési törvényt hatalmazták fel. Ennek nyilván az volt a célja, hogy újraszabályozzák az MNB és a költségvetés közötti kapcsolatot. A Nemzeti Bank által a költségvetésnek nyújtható hitelvolument folyamatosan lecsökkentették, majd végül is a Nemzeti Bank a költségvetés finanszírozásából is kivonult. Kinek jó ez? - tehetjük fel a kérdést. Nyilván ennek megítélése egy hosszabb időszakot kellene hogy felöleljen, azonban az látható, hogy a történelemben - és nemcsak Magyarország történetében, hanem a fejlett piacgazdaságok történelmében is - voltak olyan időszakok, amelyekben egy nemzetgazdaság gazdasági növekedést produkált, de a gazdasági növekedés produkálásának, elérésének belső erőforrásai voltak.
(19.10)
Tehát az adott nemzeti bankon keresztül történt meg a költségvetés felpumpálása. Ilyen volt például az Egyesült Államokban a New Deal, a Roosevelt által irányított gazdaságpolitika. Ott nem ezen monetáris politikai eszköztárral operáltak, és lám, egy látványos gazdasági, egy tartós gazdasági növekedést sikerült elérni.
Nyilván itt a '97. évi MNB-PM adósságcsere vonatkozásában számos kritika fogalmazódik meg az akkori kormányzat, illetve a Nemzeti Bank ellenében. Én azt hiszem, hogy ezeket, hát, veszekedéseket, olykor már-már személyeskedésbe menő indulatokat lehetne úgy csökkenteni, hogyha igenis a Nemzeti Bank konkrétan ezen 1700 milliárdos adósságcsere vonatkozásában nem az elzárkózásnak a politikáját alkalmazná, hanem azt, hogy bemutatná a társadalomnak. Az fixa idea, hogy a társadalom ehhez úgyse értene. Kellene hogy értsen hozzá, és érzékeli is ezt a problémát a lakosság, hiszen ez jelentős költségvetési terhet jelent az állampolgároknak, kevesebb jut a szociális kiadásokra, kevesebb jut más egyéb hasznos célokra. Tehát ez gerjeszti az országban a pénzügyi feszültséget.
Ugyanakkor amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a Magyar Nemzeti Bank '94. évi 40 milliárd forintos nyereséget tartalmazó mérlege után '95-ben mindössze már csak 6 milliárd forint nyereség keletkezett, míg '96-ra már 60-80 milliárd forint veszteségre lehetett számítani annak idejekorán. A pénzügyi kormányzat '96. augusztus 16-án úgy nyilatkozott, hogy a jegybank hiányát az államkasszának kell viselni, azaz már '96 nyarán a kormányzat elismerte, hogy az MNB-nél veszteség keletkezik. Ez a tény akkor indokolta volna, hogy az MNB elnöke a '91. évi LX. törvény 41. § (1) bekezdése alapján eseti tájékoztatást adjon az Országgyűlésnek, hogy mikor, milyen módon és milyen ügyletek miatt keletkeztek a veszteségek. A hivatkozott törvény 2. §-a ugyanis egyértelműen rendelkezik arról, hogy az MNB elnöke az Országgyűlésnek beszámolási kötelezettséggel tartozik. Az (1) bekezdés szerint az Országgyűlés az MNB elnökétől még eseti tájékoztatást is kérhet. És a folyamatot ismerjük, a Magyar Nemzeti Bank, azt kell mondjam, az eltelt két-három év alatt sem lett túlzottan nyereséges.
Az adósságcsere kapcsán elhangzott a jegybankelnök úr beszámolójában, hogy ennek a társadalmi kihatásai manapság nem jelentősek. Ennek cáfolatára ellenvéleményként hadd fogalmazzam meg azt, hogy 1996-ban a központi költségvetés kamatkiadásai 550 milliárd forintot tettek ki. 1997-ben, tehát a most vizsgált beszámolási időszak tekintetében már 820 milliárd forintot tettek ki. Itt van egy 270 milliárd forintos növekedés. Viszont a szóban forgó adósságcsere által generált kamatnövekedés ebből a 270 milliárdból 120 milliárd. Ennek a ténynek az ismeretében, azt hiszem, a társadalmi érzékenysége, társadalmi vetülete mellett a Magyar Országgyűlés, annak képviselői nem mehetnek el.
Mindezek alapján a jegybanki pénzügyi folyamatok önállósulása, a reálgazdaság, majd a kormányzati szektor fölé történő emelkedése egyre erősebben veti fel a központi bank és az állampapír-piac hathatós ellenőrzésének az igényét. Szükség van a jegybank jövedelempozícióinak számszerűsítésére és az államadósság-tömeg prognosztizálhatósága érdekében egy áttekinthetőbb helyzetkép Országgyűlés előtt történő megjelenítésére. Ebben az esetben válna megítélhetővé a jegybank jövedelempozíciója, reális jövedelempozíciója, aminek alapján meghatározható lenne az államadósság-tömeg szükséges mértékű és időbeni ütemezése. Ezzel összefüggésben az állampapírpiac pénzügyi kormányzati oldalról való kedvezőbb áttekintése is megvalósulhatna. Mindezek elmaradása jelenleg a pénzügyi kormányzat mozgásterét csökkenti. Például az 1999. évi költségvetési törvényben az Állami Számvevőszék úgy fogalmaz, hogy az előterjesztésből hiányzik a költségvetési hiány finanszírozásának mérlege eszközök szerinti bontásban.
Annak idején különböző bizottsági üléseken fölvetettem, hogy miért hiányzik, és mit lehet ellene tenni. Az volt a válasz, hogy üzleti titok. Na jó, hát a '98 őszén bekövetkezett tőzsdeválság, átfogó nemzetgazdasági és világpénzügyi válság kapcsán ezen üzleti titok, azt kell mondjam, elfogadható volt, hiszen elég válságos volt a magyar nemzetgazdaság finanszírozási helyzete, még az államadósság-kezelő központ is ezt így ítélte meg, mert én mint képviselő gondoltam, hogy kaphatok felvilágosítást az államadósság-kezelő központnál e tekintetben, a finanszírozási stratégia tekintetében. Utánajártam, hát azt kell mondjam, hogy annyira üzleti titok volt, hogy nem kaphattam. Nyilván a pénzügyminiszter úr tudja ezen stratégiát, hogy miből finanszírozzuk majd a '99. évi költségvetési hiányt, vagy az azt követő éveket.
Kérem szépen, összességében mi úgy ítéljük meg, hogy az adósságállománynak, ha folyó GDP-árasan nézzük, valóban a csökkenése megy be, de ugyanakkor tömeg vonatkozásában, adósságtömeg vonatkozásában pedig a növekedése, és ennek a kamatvonzata mindig magasabb. Azok a lépések, amelyeket a kormányzat, a jegybank az infláció megfékezésére tesznek, tulajdonképpen a társadalom részéről nehezen érzékelhetők, mert azok az áldozatok, amelyeket az infláció leküzdése érdekében igyekszik megtenni a kormány, tulajdonképpen olyan mértékűek, amelyek az infláció leszorításából fakadó hasznot nem haladják meg.
Mindezek figyelembevételével mi úgy ítéljük meg, hogy a '99. évi jegybanki költségvetés, az államháztartás központi költségvetése vonatkozásában volt egy 55,7 milliárdos előirányzat. Konkrétan itt arról van szó, hogy a jegybank az 1997. évben 55,7 milliárd forintot kellett volna hogy befizessen a központi költségvetésbe adó formájában, nyereségadó formájában. Tény ezzel szemben, ami megtörtént, 358 millió forint. Lehet, hogy egy kicsit cinikusnak tűnik, egy helyütt azt írtam egy hetilapban, hogy hát tulajdonképpen Surányi Györgynek sem sikerülhet minden. Itt valóban van egy 55 milliárd forintos nyereségadóbefizetés-elmaradás. Azonban ez kétségtelenül a '97. évi gazdálkodásra, az MNB gazdálkodására nem vet jó fényt.
Emellett összefoglalásképpen azt is meg kell említsem második pontként, hogy a Nemzeti Banknak a reálszektor vonatkozásában egy elsorvasztó refinanszírozási politikája érvényesül, hiszen kiemelten a mezőgazdasággal foglalkoztam, ahol megszűnt a felvásárlási váltó, a hosszabb finanszírozási idő a mezőgazdasági termelők vonatkozásában, megszűnt a mezgazdasági növénytermesztési munkákat elősegítő zöldhitelnek a lehetősége. Ezek a lépések, azt hiszem, a gazdasági növekedést is hosszabb távon vissza fogják fogni.
Harmadsorban pedig utalnom kell arra, hogy az államháztartás pénzügyi pozícióit, a kormányzat pénzügyi mozgásterét az MNB-nek ez a '97. évi gazdálkodása, illetve az elkövetkezendő években készülődő vonatkozásai negatív irányba befolyásolják. Összességében van egy jegybankpolitika, és van egy kormányzati pénzügypolitika. Az az optimális eset, hogyha a kettő összetalálkozik. Azonban hogy a jegybanki politika eltér a kormányzat pénzügyi politikájától, akkor a kormányzat rendelkezésére álló eszközök erősen korlátozottak. Márpedig a jegybanki függetlenségnek a túlhangsúlyozása, én úgy érzem, hogy a maastrichti kritériumoknak a jegybanki függetlenségen túli elemeit is negatív irányban rontják le. Sajnos, ez egy keserű, sajátos magyar jelenség, amellyel kapcsolatban tulajdonképpen, én befejezve gondolataimat, az lenne a tiszteletteljes kérésem, pártállástól, illetve betöltött pozíciótól függetlenül, hogy próbálja meg a pénzügyi kormányzat, illetve a jegybank ezen véleményem szerint áldatlan helyzetet némiképpen feloldani.
(19.20)
Azt hiszem, hogy a dolognak nyertese a politikai pártok oldaláról nem lesz. Ennek a folyamatnak, ha ez végbemegy, az egyedüli nyertese a magyar társadalom és a magyar családok lennének.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a MIÉP és a kormánypártok padsoraiban.)
