DR. TURI-KOVÁCS BÉLA
DR. TURI-KOVÁCS BÉLA
DR. TURI-KOVÁCS BÉLA (FKGP): Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! A deutschlandsbergi hírek úgy érkeztek meg hozzánk váratlanul, hogy talán első hallásra valamennyien abban reménykedtünk, hogy ilyen tragédia nem is következhetett be. El kellett telnie jó néhány órának, talán egy-két napnak is, amíg eljutott a tudatunkig, hogy ez a borzalom valóság, és itt valóban fiatal életek értelmetlenül a halálba jutottak. Mégis ezt a borzasztó szerencsétlenséget valami olyasmi követte, ami nézetem szerint akár felemelő is lehet. Az ország úgy tudott gyászolni és olyanféle együttérzést tudott mutatni, ami azt az érzést keltette bennünk, hogy mégiscsak jó ebben a társadalomban élni, ez a társadalom talán mégsem teljesen közömbös.
1998. december hó 11-én az egyik vezető napilapunk hírt adott a következőkről: "Tragédiák sora a Borsod megyei nincstelenek között - tizennégy fagyhalál Borsod megyében". December 12-én újabb vezető napilapunk: "A borsodi fagyhalálokok és a karitász fontossága - emberi tényezők". December 12-én, még ugyanezen a napon másik vezető napilapunk: "Eddig negyven fagyhalál az idén".
(9.40)
December 15-én: "Az elmúlt napokban bekövetkezett fagyhalálokokról: hajléktalanok, idősek." December 29: "Fagyhalálokok: nyomor és ittasság."
Ne haragudjanak, hogy ilyen hosszan soroltam fel ezeket a címeket, de én úgy érzékeltem, hogy a társadalom mindezek után közömbös maradt. Nem érték el ezek a cikkek, ezek az írások azt a célt, amit pedig el kellett volna érjenek: hogy a társadalom átérezze a saját felelősségét. Azt gondolom, hogy szerepet játszott ebben az a televíziós adás is, ahol megszólaltattak egy - legalábbis látszólag - igen jó erőben lévő hajléktalant, aki nagyon határozottan utasította vissza annak a lehetőségét, hogy 1500 forintért elmenjen havat lapátolni. A társadalom itt, innen, ettől az adástól kezdve nagyrészt felmentettnek tekintette magát. Okkal? Én azt gondolom, hogy nem.
Nos, január közepén idejét éreztem annak, hogy próbáljuk meg felderíteni, hogy eddig összesen, nyilvántartások szerint hányan vesztették az életüket a tél szorításában. A Szociális és Családügyi Minisztérium ismeretei szerint - az adatok csak a hajléktalanokra vonatkoznak, a lakással rendelkezőkről a hír szerint nincs adat -: Budapesten 12 fő, vidéken 10 fő; az MTI-adatbank szerint Borsod megyében 23, Hevesben 6. A Fővárosi Önkormányzat mindössze 3 halottról tud.
Én ekkor döbbentem meg igazán, mert úgy látszik, hogy megszámláltattak, híjával találtattak, de senkit nem érdekel. A társadalom még arra sem figyel oda, nem érdekli, hogy vajon hány ember az, aki önhibáján kívül került ilyen helyzetbe; hány ember az, aki a tanyákon hal meg, vagy a faluszéli kis házában, ahol már nem képes a tüzelőt összegyűjteni és nem fagyhalálban fog meghalni, hanem kihűl, és azt fogják róla megállapítani, hogy megállt a szíve, már nem bírta a további szorongattatást - talán megváltás a számára.
Én azt gondolom, tisztelt Ház, hogy a Független Kisgazdapárt teljes erejével támogatja azt a programot, amely program arról szól, hogy a családok erősítésén keresztül kell olyan gazdasági erőt elérni, amely az egész társadalom felemelkedéséhez vezethet. A mi külön programunk, amit mindenképpen meg kívánunk valósítani, hogy a vidéket felemeljük oly módon, hogy a kis- és középgazdálkodások önfenntartókká legyenek, hogy el tudják önmagukat látni még a legnehezebb időkben is. De addig, addig, hölgyeim és uraim, tisztelt Ház, amíg ez bekövetkezik, addig a felelősség közös. Mindannyiunké, az egész társadalomé! Én azt gondolom, hogy nem lehet embereket, embercsoportokat leírni, ezért felel mindenki: a kormány, a civil társadalom, és felel érte az egyház, s felel érte az egyén, de legelsősorban az önkormányzat, mert ők nem hagyhatják sorsukra azokat, akik rájuk bízattak.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
