DR. ŐRY CSABA
DR. ŐRY CSABA
DR. ŐRY CSABA (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy a vitában haladunk előre, egyre furcsább érzései lesznek az embernek.
Fónagy államtitkár úr a hozzászólásában már utalt arra az egyetemi példára, hogy az embernek mindig lehetősége van arra, hogy kellő számú tényből a maga számára kedvezőket csoportosítsa. Az a benyomásom most már, szó szót követ a vita során, hogy a tényekből és az elhangzottakból természetesen arra is lehetőség van, hogy ki-ki a maga számára kedvező értelmezést helyezze előtérbe, tehát ugyanazokból a tényekből különféle értelmezésekhez és akár egymásnak ellentmondó javaslatokhoz is juthatunk.
A vita elején még egyértelműnek látszott ellenzéki képviselőtársaink azon kritikája, hogy csak keveseknek adunk és nem is feltétlenül méltányosan, és amit adunk az egyik kézzel, azt elvesszük a másik kézzel, tehát amit adunk egy támogatási rendszerben, azt az adórendszer révén elgyengítjük. Természetesen nem állítom azt, sőt tudatában vagyok annak, hogy minden progresszív adórendszernek vannak ellentétes vagy olyan parciális hatásai, amelyek következtében ha valaki átjut egy másik kategóriába, akkor tulajdonképpen az, amit kapott, vagy annak egy része elveszhet, éppen az adózási rendszer logikája révén.
Kétségkívül vannak ilyenek, nem tagadom, különösen a köztisztviselői, közalkalmazotti területen álltak elő ilyen feszültségek, bár megjegyzem, igazából még korai lenne értékelni ezeket a folyamatokat. Mondom, vannak jelek, amelyek erre mutatnak, de ugyanakkor a tervezettnél kedvezőbben alakult az infláció; és miután az infláció kedvezőbben alakult, a végelszámolás valószínűleg módosítani fogja ezeket a hatásokat, tehát valószínűleg jelentős részben kompenzálni fogja ezeket a hátrányos hatásokat.
Elhangzott az is, Szabó Zoltán képviselő úr hozzászólására utalnék, hogy nem is az a baj, hogy keveset adunk, vagy hogy nem jól adunk, hanem hogy egyáltalán miért is adunk. Mert nem teszünk mást, mint azokat az eredményeket, amelyeket a Bokros-csomag létrehozott, s amelyek stabilizálták a gazdaságot, elosztogatjuk valamilyen formában.
Tehát hogy is vagyunk most? Az a baj, hogy adunk, vagy az a baj, hogy osztogatunk? Vagy az a baj, hogy nem adunk eleget? Akár így, akár úgy, biztos - egyetértek Tardos Márton képviselő úrral -, hogy nem egyszerű a különféle hatásokat és igényeket a lehetőségekkel egybevetni. Meg lehet tenni ugyan azt, hogy nem adunk és nem is vonunk el, és aztán majd csak elmegy valahogy ez a verkli, de nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb megoldás.
A kormány nem ezt az utat és nem ezt a logikát választotta. Mondom, tisztában voltunk és tisztában vagyunk azzal, hogy mindig, mindenkinek egyformán kedvező lehetőségeket biztosítani nem lehet, de meg kell keresni azokat a kitörési pontokat, amelyek új forrásokat hoznak létre, s amelyek biztosítják azt, hogy legyen gazdasági növekedés, és legyenek elosztható források is. Ez persze azt jelenti, hogy egyesek jobban járnak, mások kedvezőtlenebbül járnak. Ebben az értelemben a méltányosság kérdése sem mindig ugyanabban a formában, egy időben és mindenki számára egyértelműen érzékelhetően jelentkezik.
A mi logikánk ugyanis az volt, hogy a legfontosabb kérdés a növekedés mellett - mely lehetőséget teremt új forrásokra - a foglalkoztatási helyzet változtatása, tehát valamilyen formában új munkahelyeket kell létrehozni, ehhez kell igazítani az egész eszközrendszert, mellyel az állam befolyásolhatja mind a gazdaságot, mind polgárainak a lehetőségeit.
Ahhoz, hogy új munkahelyeket hozzunk létre, a legfontosabb teendőink nyilvánvalóan egy olyan gazdasági környezet megteremtésében fogalmazhatóak meg, ami ösztönzőleg hat új munkahelyek létrehozására, s erre lehetőséget teremt. Úgy láttuk, hogy mindenképpen az a kör, ahol egyáltalán van ennek realitása, az valahol a közép- és kisvállalkozások világa.
Lehet ugyan ostorozni azt, hogy a kormány újra és újra a közép- és kisvállalkozásokról beszél, bár megjegyzem, nem mi találtuk fel ezt az irányt. Ha valaki figyeli a nyugati-európai parlamenteket, bármelyik kormányt - legyen szó jobboldali, vagy baloldali kormányról, legyen szó liberálisról, konzervatív-keresztény kormányokról, vagy képviselőkről -, egész Nyugat-Európában lényegében ugyanezeket a célkitűzéseket használják ma, hisz nyilvánvaló, hogy ugyanazokkal a problémákkal is állunk szemben.
Amikor a közterhek megoszlásáról, a közteherviselésről, valamiféle kitörési pont kereséséről és új lehetőségekről vagy befektetésekről gondolkodunk, szembe kell néznünk azzal, hogy tovább élünk, rövidebb ideig és kevesebbet tudunk dolgozni, romlik az úgynevezett aktívak és inaktívak közötti arány. Mindez együtt azzal fenyeget, hogy nehéz, egyre nehezebb és perspektivikusan is egyre nehezebb a szociális rendszereket közpénzekből finanszírozni. Tehát nemcsak ösztönözni, stimulálni, segíteni kell, s meghatározott preferenciák mentén kitörést keresni a helyzetekből, hanem ugyanakkor fenn kell tartani és finanszírozni kell olyan szociális szolgáltatórendszereket, amelyek bizony egyre többe kerülnek, és egyre nehezebb ezeknek a forrásait biztosítani.
Tehát amikor úgy döntöttünk, hogy alapvetően a gazdasági növekedés, a közép- és kisvállalkozásokat támogató politika az, amelyet középpontba állítunk, akkor nyilvánvalóan ez a döntés magával hozott más egyéb következtetéseket is.
(18.40)
Az új munkahelyek teremtésének egyik feltétele a gazdasági ösztönző környezet; a másik nyilvánvalóan az, hogy olyan munkaerő-kínálat legyen, amelyik képes megfelelő módon bekapcsolódni a gazdaságba. Nyilván ebben a tekintetben is kirajzolódtak a teendők, és egyértelművé vált, hogy magába a képzésbe, az oktatási rendszerbe - ahhoz, hogy versenyképes tudással rendelkező munkavállalók jelenjenek majd meg és találkozzanak össze a bővülő lehetőségekkel - kell befektetni.
Be kell tehát fektetni az oktatásba, be kell tehát fektetni a családtámogatási rendszerbe, kedvező feltételeket kell teremteni a gazdaságnak, magyarul: csökkenteni kell a járulékokat, adókat, és mindezt úgy, hogy közben növelni kell és fönn kell tartani a színvonalat, a megélhetési körülményeket.
Talán jól emlékeznek még rá, hogy amikor hivatalba lépett a kormány, az ellenzéki padsorokban ülő, ma is hivatalban lévő szakszervezeti vezetők hosszasan és nagy meggyőzőképességgel tudatták újra és újra velünk, hogy most, hogy jobban megy a gazdaságnak, vannak új források, nem szétosztani, szétpocsékolni kell, hanem nekik kell juttatni, itt az ideje, hogy akkor most többet lehessen keresni, hogy több legyen a nyugdíj, több legyen a bér, gazdagabbak legyenek a szociális juttatások. Tehát megint csak ott vagyunk, hogy sok vagy kevés, amit adunk, kell-e adnunk egyáltalán, és ha adunk, akkor ennek a mértéke elősegíti azt, hogy valamilyen kitörési pontot találjunk a folyamatosan növekvő és a lehetőségeinket folyamatosan korlátozó hiányok körében.
Megtehetném azt is - már mások is utaltak rá -, hogy fölsorolom azokat a szociális támogatási intézkedéseket, amelyeket tettünk. El lehetne kezdeni megint a családi pótléktól, a gyermeknevelési segély és gyermeknevelési támogatás alanyi jogosultságának rögzítésétől kezdve a most bevezetendő gyedig; föl lehet sorolni azt, hogy ez mennyi pénzbe kerül; hogy ez körülbelül azt jelenti, hogy 40 százalékkal bővült az a költségvetési forrási kör, amelyet a szociális tárca jelenleg ilyen célokra fordít. Föl lehet sorolni azt, hogy 20-25 százalékkal bővül az a kör, amit az intézményi ellátások feltételeinek és szolgáltatásai minőségének javítására fordíthatunk. Nyilvánvalóan, ha az örökölt állapotokat figyelembe vesszük, akkor azt fogjuk látni, hogy ezeket alig-alig lehet érzékelni. Tehát rossz a közérzetük azoknak, akik itt kliensek, igénybevevők egyik oldalon, és másik oldalon pedig azt tapasztaljuk, hogy folyamatosan feszítjük a kereteket. Magyarul: az, amit kevésnek érzünk akkor, amikor kapunk, másik oldalon pedig soknak tűnik akkor, amikor az államháztartás oldaláról tekintünk ugyanezekre a tételekre.
Tardos Márton felszólalásának végén utalt a bizalom kérdésére és arra, hogy persze, nincs könnyű helyzetben a kormány, mint ahogy nyilván nem volt könnyű helyzetben az előző kormány és az azt megelőző kormány sem. Nekem erről a történetről egy régebbi történet jut eszembe; ez a két világháború közötti szociálpolitikának talán legsikeresebb területe, az akkori falusi egészségügy megteremtése volt. Az idősebbek talán ismerik, Zöldkeresztnek hívták ezt annak idején. Azon szerencsések közé tartozom, akik még halála előtt beszélhettek Johan Bélával, aki ezt a programot megcsinálta. Megkérdeztem tőle, vajon miért hívják Zöldkeresztnek azt a programot, ami színtiszta állami program volt. Az volt a válasza, hogy a magyar ember valahogy olyan, hogy nem szereti azt, amit az állam csinál. A publikum nem kedveli az államot; ha megtudja azt, hogy az állam van mögötte, akkor az a baj, hogy sokat költ vagy keveset költ, vagy nem ide kellene költeni, és egyáltalán nem világos az, hogy miért is van szükség erre.
Ezzel szemben elneveztük az egészet Zöldkeresztnek, fúrtunk egy kutat, rátettük, hogy egészséges és iható a víz, és rögtön elkezdtek gondolkodni rajta, hogy ez biztos valami jó szervezet lehet, mert egészséges és iható vizet adott nekünk. Így vagyunk valahogy a bizalommal is. Elvitatkozgathatunk mi itt, a Házban, és ugyanazokból a tényekből egymásnak ellentmondó következtetésekhez juthatunk. Mindazok a családok, akik érzékelhetik azt, hogy javulnak a körülményeik; hogy kevesebbet kell iskolára fizetni; hogy levonhatnak adókedvezményt; hogy fognak kapni családtámogatást, valahogy úgy lesznek, mint ahogy annak idején a publikum - hogy idézzem a hajdani szociálpolitikust, állami embert. A publikum azt fogja tapasztalni, hogy valami, ami az ő számára hasznos és jó, és nyilván ezek azok a dolgok, melyekre építeni lehet.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Fidesz padsoraiban.)
