DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Néhány kiegészítő gondolat, valóban ahhoz kapcsolódóan, amit Bauer Tamás elmondott. "Roma locuta, causa finita" - szó szerint értendő ez a közismert latin szállóige: Róma már szólt, és az ügy be van fejezve.
Szeretném azonban kiábrándítani református nagytiszteletű kollégámat a tekintetben, hogy igazi, lényegi változást reméljen a továbbiakban, különös tekintettel arra, hogy ő egyháztörténész, és bizonnyal emlékszik a Magyar Népköztársaság és a különféle felekezetek 1948 és 1950 között kötött megállapodásaira, amelyek az ő szavát idézve: feketén fehéren szabályozták a dolgokat, és az akkori kormányzat úgy remélte, hogy sub specie aeternitatis - nem így történt. Hozzá kell tennem minden irónia nélkül: örömünkre, vagy ha tetszik: hála Istennek.
Azonban megint csak az egyháztörténészhez szólok. Gondolkodjék el azon a saját felekezete érdekében is - megemlékezve és tisztelettel megemlékezve néhai Antall Józsefről és néhai Németh Gézáról, akik mind a ketten kiváló férfiak voltak, és mind a ketten nagyon jól ismerték a magyar kereszténység belső viszonyait -, hogy vajh' miért nem akkor, amikor ön még MDF-es képviselő volt - Salamon László úrral együtt - hozták a Ház elé ezen dolgok megoldását; miért marad ezt a feladat Horn Gyulára és kabinetjére, illetve ennek rekonstrukciója az Orbán-kormányra.
Azt hiszem, hogy ha törvény, akkor legyen törvény! Akkor bizony, ha ez egy korrekt dolog lett volna annak idején, egyszerre, legalább azzal a néggyel született volna törvényi megállapodás! Itt az a sajátos helyzet állt elő, képviselő úr, hogy eggyel született törvényi megállapodás, sőt nemzetközi szerződés garanciájával született meg - a többivel nem. Ez szégyene és szomorúsága annak a kormányzatnak, ahol én sajátos módon egyedül maradtam - és nem evangélikus lelkészi mivoltomban - abban, hogy nem tudtam elfogadni a vatikáni alapszerződés akkori előterjesztését, miképpen a mostani megerősítést sem, bár ahogy mondottam: Roma locuta, causa finita.
Még egy szó Salamon képviselő úrhoz. Arra hivatkozott, hogy tekintettel volt az egyházak közötti objektíve létező különbségekre ez a megállapodás. Drága Képviselő Úr! Nem egyszerűen politikai dologról van szó! És ezt bocsássa meg nekem, ha egyetlenként, abból a bizonyos kormányzati frakcióból nemmel szavazóként újra és újra el fogom mondani - ameddig egyáltalán ki tudom nyitni a számat -, és kiegészítem Bauer képviselő úr szavát: hiszen az SZDSZ sem volt akkor egységes!
(22.10)
Nem nemzeti konszenzus volt itt, hanem egy sajátos politikai szemlélet, pragmatikus emberek és valamilyen születési hiba folytán soha pragmatikussá válni nem hajlandó emberek között, bármely frakcióhoz tartoztak is. Tehát visszatérve az ön szavához, történelmileg kialakult, politikai érdekek mentén preferált egyházak közötti különbségekről van szó, amelyeket én vagy zárójelbe teszek - mondván, hogy az élet a jövőről szól, s a mindenkori politikai rezsimnek a jövőt kell szolgálnia, és nem újra és újra konzerválni vagy megkísérelni konzerválni már régen történelem által meghaladott struktúrákat -, vagy pediglen teljesen mindegy, hogy minek nevezzük azt, ilyen alkunak vagy olyan alkunak, nemzetközi szerződésnek, ilyen vagy olyan kormányzat által kicsikart megállapodásoknak.
Végezetül - hiszen az én szavam nem akar több lenni, mint inpragmatikus vagy kontrapragmatikus, de valamelyest a teológiai etika által mégiscsak befolyásolt késő esti meditációnak - sajátosnak érzem, hogy miközben ez a Ház újra és újra megtagadja a 30 ezer ezüst újragondolását, a zsidó életek egykori kárpótlási dolgát, és úgy gondolja, ez a dolog lezárult, azonközben még telik ideje, alkalma arra, hogy egy régen működésbe lépett törvényt újra és újra megkoszorúzzon, és elhitesse magával, hogy történelmit alkotott.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ soraiban.)
