LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! Jánosi György és Magyar Bálint képviselő urak vezérszónoki bevezetőjével egyetértek. Jánosi György arról beszélt a bevezetőjében, hogy nem lenne szabad minden kormányváltásnál kisöpörni azokat az értékeket, amelyek az előző kormányzati ciklusban jöttek létre, és újra kezdeni a kormányzást, újra kezdeni az életet.
Tulajdonképpen amikor ezt elmondta, eszembe jutott az, hogy 1994-ben, amikor az MSZP és az SZDSZ megnyerték a választást, akkor milyen feszültség volt az MSZP és az SZDSZ között, éppen személyében jelentkezett a feszültség, és hogy söpörték ki mindazt az értéket, amelyet 1990 és '94 között az Antall-kormányzat oktatási területen igenis létrehozott; hogyan verték szét azokat a kezdeményezéseket, lehetőségeket, amelyeket az igenis konzervatív, értékőrző oktatási kormányzat nagyon nehéz körülmények között próbált megvalósítani. Eszembe jutott az, hogy '94 és '95 milyen bizonytalanságot hozott a magyar közoktatás számára, hogyan bizonytalanították el a kistelepüléseken élő pedagógusok, szülők, gyermekek helyzetét, hogyan vált bizonytalanná a magyar közoktatás jövője, éppen a nemzeti alaptanterv erőltetett bevezetésének szándékával.
Azzal is egyetértek, amikor Magyar Bálint arról beszélt, hogy konzervatív fordulat történt. Valóban konzervatív fordulat történt, egy olyan fordulat, amely meggyőződésem szerint a magyar közoktatásban hosszabb távon nyugalmat, biztonságot biztosíthat.
Számomra meggyőző a Nemzeti Szakképzési Intézet legutóbbi felmérése, amelyben mintegy másfél száz szakmunkásképző, szak-középiskolai és szakiskolai képzést folytató iskolában mérték fel a kilencedik osztályos tanulók tanulmányi eredményeit. Ennek alapján az első félévben a tanulók 44 százaléka megbukott, és további 5 százalékuk véglegesen lemorzsolódott. A bukottak fele több tárgyból is elégtelent kapott.
(11.20)
Ezekben a riasztó számadatokban tükröződik az elmúlt néhány évben vakvágányra futott közoktatásunk szinte összes problémája. A 9-10. osztályba járók jelentős része célok és tét nélkül fölöslegesnek érzi a tanulást, folyik a fejkvótavadászat. Az iskolák az állami támogatások elnyerése miatt ragaszkodnak minden diákhoz, még a látványosan nem tanuló, diáktársaik előrehaladását gátló tanulókhoz is; a tantervek és a tudásszint lazuló ellenőrzése visszahat a diákok felkészültségére; a szegényedő települési önkormányzatok egyre kevésbé képesek részt vállalni a közoktatás költségeinek fedezéséből.
A rendkívül magas bukási arány a 9. évfolyamban valószínűsíthetően a gimnáziumoknak minimalista, a szakmunkásoknak viszont maximalista, tíz évfolyamra készült, úgynevezett NAT követelményeinek bevezetéséből is adódhat, azzal is összefüggésben, hogy az 1996-os közoktatási törvény a közismereti tárgyakat az első két esztendőre sűrítette. Ezt a feszültséget a törvény jelen módosítással azzal oldja fel, hogy a követelmények teljesítése megtörténhet a negyedik év végéig.
Az elmúlt hetekben is - különösen a városokban - tapasztalhattuk a közoktatásban jelentkező piacosítás riasztó következményeit. Az óvodákban egymásnak adták a kilincset, s az iskolába csalogató tájékoztatók színes ajánlataiban olvashattunk a gyerekek biztonságát felügyelő őrző-védő kft.-kről, pluszórás nyelvoktatásról, emelt szintű számítástechnikáról, különféle tagozatokról, kung-fu-, karateképzésről, néptáncról, de ritkán hallani arról, hogy valamelyik iskolában az egyetlen vonzerő a jó tanító, aki jellemet formál, hitet, akaratot és önbizalmat erősít; a jó tanító, aki megteremti az egészséges lelki fejlődés közösségi környezetét, aki megtanítja a kicsi gyermeket írni, olvasni, számolni, beszélni, önállóan gondolkodni, egészségesen élni. Igen, tisztelt Országgyűlés, amíg az iskolát arra kényszerítik, hogy fejkvótában gondolkodjon, amíg egy-egy gyermekben plusz normatív támogatást lát az iskolavezetés, addig közoktatásunk minőségének biztosításáról csak ilyen-olyan felmérések, tesztek, eredményességi vizsgálatok tanúskodhatnak.
Ennek a jelen törvényjavaslatnak rendkívül nagy erénye, hogy ha nem is teljes következetességgel, de átveszi azt a háromszor négyes tagolású iskolaszerkezetet, amelyet az MDF programjában javasoltunk. Ez nem egyszerűen visszatérés a hagyományos iskolaszerkezethez, hanem továbblépés lett volna, egységesen négyosztályos szakmunkásképzéssel, 9-12. évfolyamos, szocializáló, felzárkóztató eljárásokat alkalmazó alapiskolával és a kapuit szélesre táró, olyan értelmiségivé nevelő nyolcosztályos gimnáziummal, amely az 5-8. évfolyamokban párhuzamosan fut a nyolcosztályos általános iskolával, az átlépés-visszalépés lehetőségével.
A kisiskolákat, kistelepüléseket nem a nyolcosztályos gimnáziumok léte, bővülése fenyegette, hanem az erőltetett hat plusz négyes rendszer, amely azzal járhatott volna, hogy egyes számítások szerint több mint 2500 településen csak hatosztályos iskola marad. Alapvető szakmai félreértés, ha a nyolcosztályos gimnáziumba történő beiratkozást korai pályaválasztási kényszerként értelmezzük. Ambíciókat jelez, végleges döntésről azonban szó sincs, hiszen az érettségi után bármelyik irányba vezethet út. Ha valaki 14 éves korában szakközépiskolába iratkozik, hamarabb kerül kötött pályára, mint a nyolcosztályos vagy négyosztályos gimnazista.
A nyolcosztályos gimnáziumok elitizálódása, a valóban kárhoztatható kemény felvételik abból adódnak, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium már 1993-tól akadályozta az új osztályok indítását.
Véleményem szerint a nyolcosztályos gimnáziumok kollégiummal, megfelelő programmal pótolhatatlan szerepet vállalhatnak a tehetséggondozásban. A halmozottan hátrányos helyzetből induló gyermekeknek, amennyiben nem táplálunk illúziókat, igazából csak ebben az iskolatípusban van esélye igazi értelmiségivé nevelkednie. Ha nincs mesterséges kapacitásszűkítés, de van pedagógusi fegyelem, ösztöndíj, kollégium, akkor a nyolcosztályos gimnázium a társadalmi mozgást segítő demokratikus iskola lehet.
A tervezet szerint a nyolcosztályos gimnáziumok kötelesek négyosztályos tagozatot is szervezni. Ez feleslegesen korlátozó, a kapacitást is szűkítő, az érintetteket joggal irritáló passzus. Mi értelme van a kényszernek például Budapesten, ahol a legtöbbször egy-két villamosmegállónyira több gimnázium is található? Legfeljebb azt kellene előírni, hogy ha egy településen csak egy gimnázium működik, annak legyen négyosztályos tagozata.
Milyen koherenciazavar tapasztalható a törvényjavaslatban, amely a magyar középiskola színvonalának csökkenésével vagy súlyos feszültségekkel, s nem mellékesen a már most nehezen elviselhető társadalmi szakadék további mélyítésével járhat? Megítélésem szerint kezelhetetlen, sőt időzített bombához hasonlítható problémát okoz az, hogy a közoktatási törvény 6. §-ában kimondott, 18 éves korig tartó tankötelezettség pedagógiai és tanügy-igazgatási konzekvenciáit a törvényjavaslat nem kellően vonja le.
Hol kell teljesíteni a tankötelezettséget? Nyilván az érettségit vagy szakképzettséget adó iskolákban, középiskolákban; azaz a motiválatlan, deszocializált vagy szakképesítést nem feltétlenül igénylő életprogramra készülő serdülő a törvény betűje szerint köteles a gimnáziumok, szakközépiskolák, szakmunkásképző iskolák alsó évfolyamaiban elfeküdni, pontosabban elülni addig, amíg a 18. életévüket be nem töltik. Ennek züllesztő hatását az érintettekre, valamint az iskolai közösségre részletezni nem szükséges. Rossz példát - alacsonyabb hőfokon - a hatvanas évektől bőven mutattak általános iskolák, amelyeknek ötödik-hatodik osztályában ott ültek az adott iskola eszközeivel nem képezhető 15-16 éves fiatalok.
Egyetlen gyermekről sem mondhatunk le. Ezért is hangsúlyozom, hogy a kis iskolákból, ahol a pedagógusnak van ideje, képessége és lehetősége külön is foglalkozni a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel, ahol a pedagógus együtt él a közösséggel, ott nem szabad bekényszeríteni a tizenéves gyereket a központi, nagy iskolákba.
Van azonban a kérdésnek más vetülete is. Indokolatlanul széles és bizonyos esetekben kimondottan antiszociálisan meghatározott a tankötelezettség alóli felmentések köre. Érthetetlen, hogy miért hagyja meg a törvény a hároméves szakmunkásképzést, ami azt jelenti, hogy a serdülő népesség - mondani sem kell: hátrányos helyzetű - 30 százaléka törvényesen kap kisebb műveltséget, rövidebb képzést, mint a meghirdetett tankötelezettség.
A 6. § (6) bekezdésében foglalt megfogalmazás, mely szerint a gyermekének eltartásáról gondoskodó fiatal mentesül a tankötelezettség alól, csak felszínes megközelítésben tűnik racionálisnak, hiszen az elmúlt esztendőben 97 ezer gyermek született, s a 97 ezer gyermekből 25 százalék házasságon kívül. Érdemes volna feltárni, elemezni, hogy a házasságon kívül szült édesanyáknak mekkora része halmozottan hátrányos helyzetű és mekkora hányada fiatalkorú. Miért nem tartjuk fenn a tankötelezettséget számukra legalább magántanulói státuszban? Nem nehéz megjósolni, hogy a deviáns vagy halmozottan hátrányos helyzetű csoportokban - a segélyek megszerzése mellé - a fiatalkorúak számára újabb indikáció lép be a szülésre, megfelelő mentális felkészültség és szociális háttér nélkül.
Összefoglalva: a törvényjavaslat ezen elemei olyan módon minősítik le a leginkább segítségre, képzésre, szocializációra szorulókat, ami tovább mélyíti a társadalomban meglévő, máris túlságosan mély szakadékot.
(11.30)
Olyan módon törvényesítenek lebontásra váró falakat, betemetésre váró árkokat, hogy az joggal válthat ki akár emberi jogi kritikát is. Minket természetesen a magyar társadalom szétszakadása mint nemzeti sorskérdés érint.
Az elfogadhatatlan feszültséget kétféle módon lehet a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint feloldani: vagy kiemeljük a törvényből a 18 éves korig történő tankötelezettséget azzal, hogy az általános iskola befejezése kötelező, akár 18 éves korig, később részletezendő keretek között; vagy pedig egységesen négy évre emeljük a szakmunkásképzés időtartamát, célként tűzzük ki egy 9-12 évfolyamos, különleges pedagógiai eljárásokat alkalmazó közoktatási intézmény létrehozását, és hangsúlyosan építjük be a törvénybe a tankötelezettség pedagógiailag megtervezett, magántanulói formában történő teljesítését, amennyiben annak szociális vetülete, serkentője van.
Szólni kívánok még a minőségbiztosításról, az országos értékelési, ellenőrzési és minőségbiztosítási rendszer kiépítéséről. Már a kilencvenes évek elején egyértelmű volt, hogy egy, a központi irányítástól függetlenedett, ugyanakkor a központi költségvetés támogatására igényt tartó iskolarendszer nem nélkülözheti annak ellenőrzését, hogy megfelelően tanítanak-e az iskolákban. A területi oktatási központoknak lett volna a feladatuk az oktatás színvonalának ellenőrzése.
A Horn-kormány megszüntette ezeket az ellenőrző központokat, így nem véletlenül jött létre másfél száz iskolás átlagában a hozzászólásom elején idézett 44 százalékos bukási arány. A törvényjavaslat indítványozza egy új országos illetékességű közigazgatási szerv felállítását Országos Értékelési és Vizsgaközpont néven. Az új intézmény más elnevezés alatt érdemben ugyanazokat a feladatokat is ellátja, mint a megszüntetett elődje, a Tankerületek Országos Központja. Az elmúlt napokban kézhez kaptuk az Oktatási Minisztérium tájékoztatóját, amely tartalmazza a minőségfejlesztési politika alapelveit, az értékelés-ellenőrzés jelenlegi helyzetét, valamint az óvodai-iskolai értékelés, ellenőrzés és minőségbiztosítási rendszer tervezett működését.
Az MDF véleménye szerint ebben a formájában az országos közoktatási értékelési és vizsgaközpont tevékenysége több módosítást igényel, mert a valódi kérdés az lesz, hogy mennyire tudja egyetlen centrumból ellátni a nevelés és oktatás folyamatának karbantartását, amely a több mint kétszáz éves múltra visszatekintő tankerületek működése során a személyes szakmai, emberi kapcsolatokban megnyilvánul. Az állami felelősség és segítség megyei szintjének hiánya változatlanul aggályos.
Minőségbiztosítás, esélyteremtés - ez most a két ügyeletes kifejezés az iskolai életben. A hosszabb ideje fiatal pedagógusok joggal óvatosak, hiszen már megélték jó néhány ügyeletes divatszó tündöklését és bukását. Meggyőződésem az, hogy a minőségbiztosítás alapfeltételeként először a pedagógusok élet- és munkakörülményeit kell megfelelő minőségben biztosítani.
A jelen tervezet részben rehabilitálja a Magyar Demokrata Fórum által a kilencvenes évek elején javasolt iskolaszéki rendszerben történő működést is. Akkor a pedagógusok, a szülők, a fenntartó önkormányzatok képviselői, szakképzés esetén a kamarai képviselet és a diákönkormányzat képviselői iskolaszéki üléseken egyeztették érdekeiket és elképzeléseiket, és ennek ismeretében születtek meg a döntések.
Az előző kormány azáltal is lefokozta az iskolaszékek szerepét, hogy nem tette kötelezővé a működésüket. A mostani törvényjavaslatnak nem szándéka ugyan az iskolaszékek jelentőségének a növelése, de arra kísérletet tesz, hogy valamit pótoljon a már nem létező iskolaszékek hiányzó munkájából.
Végül röviden szeretnék szólni az iskolabezárásokról, hiszen a rendszerváltás első éveiben a Magyar Demokrata Fórum vezette koalíciós kormány jelentős pénzösszegekkel támogatta az önálló iskolák fenntartását, az önálló iskolák költségvetését. Pályázatok segítségével évtizedek lemaradását kellett pótolni. Több száz új tanterem, tornaterem épült ebben az időszakban. A kilencvenes évek második felében csökkent az állami támogatás reálértéke, a terhek jelentős részét az önkormányzatokra hárították át. A kistelepülések normatívái csökkentek. Romlott az iskolák felszereltsége, nem jutott pénz a felújításra.
A csökkenő gyermeklétszám, a közeli kisváros elszívó hatása miatt a falusi kisiskolák fenntartása egyre gazdaságtalanabb lett. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a helyi önkormányzat nem rendelkezik többnyire megfelelő oktatási szakemberrel, s így a szakmai megfontolások gyakran elsikkadnak az anyagi szempontok mögött.
A kialakult helyzetben növekszik az iskolabezárások száma, a vergődést élik meg a kisiskolák, s több százra tehető azon kistelepülések iskoláinak, nagyvárosok külterületi iskoláinak száma, amelyek a fenyegetettség állapotában próbálják meg életrevalóságukat bizonyítani.
A Magyar Demokrata Fórum korábban is, ma is határozottan vállalja a meggyőződését: a közoktatás feltételeinek biztosítása állami, kormányzati feladat. Az önkormányzatiság megcsúfolásának és politikai cinizmusnak tartom, ha egy sok sebből vérző, halmozottan hátrányos helyzetben vergődő település önkormányzatától kérnek számon olyan teljesítményt, amelyre a hiányos költségvetés miatt nem képes.
Azt is tapasztaljuk, hogy pillanatnyi önkormányzati érdekek oltárán áldoznak fel egy-egy iskolát. Gyakran azért vezet sikerre valamelyik helyi népszavazás a településrészek önállóvá nyilvánításáról, mert a meghatározó többségi településrész képviselői iskolabezárással fenyegették meg a helyieket.
Azt is át kellene gondolnunk, hogy ha nyolc nemzetiségi gyermek számára (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) kötelező a helyi oktatás megteremtése, akkor nyolc, kistelepülésen élő magyar gyermek számára miért nem kötelező.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
