DR. KISS GÁBOR
DR. KISS GÁBOR
DR. KISS GÁBOR (MSZP): Elnök úr, őszintén sajnálom, hogy harmadszor fordul elő, hogy elnézést kell kérnem öntől, hogy a felszólalásom idejét egyedül a mondanivalóm terjedelme határozza meg - vagy a tartalma. Meg kell követnem az államtitkár urat is, hogy nem lehetek tekintettel őrá sem a késői órán.
Előljáróban szeretném, kedves képviselőtársaim, egy dilemmámat megosztani önökkel, ami egész egyszerűen a hiábavalóság érzete és a kötelezettség belső parancsa közötti hányódást akarja jelezni.
(20.50)
Mindenekelőtt amiatt teszi ezt, mert a törvénykezés hosszabb idő óta, de az utóbbi időben különösképpen, egyre kevésbé a dolgot magát akarja szabályozni - az én meggyőződésem szerint - annak természete szerint, inkább a hatalom természetéhez szeretné hozzáhajlítani a dolgot, amiről szó van. A törvénykezés logikája ezért egyre kevésbé a szabályozandó terület immanens logikája, inkább a hatalomé, a "placet - non placet" értelmében, kicsit az úri tetszvényjog szerint. A parlamenti munkának van egy metaforikus, irracionális, lényegét tekintve ilyen fajta metszete; ezt világosan kifejezik azok a körülmények, amelyek között ezt a törvényjavaslatot itt most este 10 órakor tárgyaljuk (Révész Máriusz: 9-kor! - Domokos László: Még 9 óra sincs!) - 9 órakor... -, és van egy informális, racionális metszete is, ez pedig az, hogy voltaképpen azok a kérdések, amelyekre vonatkozóan itt vita folyik, elvben mind megválaszolt vagy eldöntött kérdések. Ezért tehát sohasem egészen arról beszélünk, amiről voltaképpen szó van.
Két típusos magatartás formát lehet itt megfigyelni: az egyik a képmutatás, némi cinizmussal körítve, a másik pedig a frusztráltság és az indulat. Szeretném illusztrálni azt, amit itt megfogalmaztam, mindenekelőtt a miniszter úr expozéjára visszahivatkozva.
Azt mondta a miniszter úr, hogy az optimista és bizalomteli légkör kialakítását tekinti a legfontosabb feladatának; azt is mondta, hogy az ellenzéki és kormánypárti megosztottságon átívelő felelősségről kell beszélnie és egy megállapodásos politikáról. Ugyanakkor elbeszélte az időt, és sajátságos értetlenkedéssel fordult az őt figyelmeztető elnök asszonyhoz - "Elnök asszony, mit kezdjek az ön tájékoztatásával?" -, nagyon taktikus módon, mert ez a fajta álnaivitás azt teszi nevetségessé, aki egyébként őt jogszerűen figyelmeztette volna.
Megfogalmazott a saját álláspontja kizárólagosságára vonatkozó mondatot is, azt mondta: "Egyet kérek: ne hivatkozzanak olyasfajta közvéleményre, amely ezt a pontot támogatja és nem ellenzi" - mintha ilyesfajta közvélemény egyáltalában nem is létezhetne. Vagy sajátságos hergeléses átvetítéssel odafordult a képviselőkhöz, és azt mondta: "Kérem a képviselő urakat, ne becsüljék le a pedagógusok szakmai kompetenciáját" - tette ezt egy olyan törvény nevében, amelynek a legfőbb feladata vagy jellemzője sokak szerint pontosan ez; ki is tört a túloldalon a dühös közbekiabálás.
"A nemzeti alaptantervet féltő, óvó ellenzéki politikusokat szeretném megnyugtatni..." - érezzük benne a gúnyt és az iróniát, elvitatja ugyanis azt, hogy valaki, aki félti és óvja a nemzeti alaptantervet, azt valóságosan is félti és óvja, nem pedig csak a látszat szerint. Sőt inszinuál is egy kicsit, amikor azt mondja, hogy "A politikusok számára, az intézményi szintű önállóságot óvó-védő ellenzéki politikusok számára javaslom a törvényjavaslat részletesebb áttanulmányozását" - mint hogyha az ellenkezésnek az lenne az oka, hogy az ellenoldalon ülők nem tanulmányozták volna elég részletességgel a törvényjavaslatot. Ebben a modorban nem a szellemi fölény hatalma, hanem a hatalom fölényérzete nyilvánul meg, amely azt gondolja, hogy ellenvéleményt csak a tájékozatlanság, az ostobaság vagy az elfogultság alapján lehet megfogalmazni - miközben annak a tökéletesség járna ki.
Már idézték azt a kijelentését is, amely szerint: "Egy miniszternek nem az a felelőssége, hogy száz százalékig az ideái egy törvényben megvalósuljanak, még akkor is, ha számára ez a törekvése egy részének feladását jelenti egy megállapodás érdekében. Én így tekintek erre a törvénytervezetre, azzal együtt, hogy egy sor olyan kérdés van, amelyben nem ismerhetek kompromisszumot." - mondta. Ez a teremtő, a konstituáló tekintet: én így nézek rá, következésképpen ennek az a jellemzője, hogy ilyen is. És azt is mondta, hogy: "Amikor kiadtam kollégáimnak a törvénymódosításra vonatkozó feladatot - egyes szám első személyben -, attól is óvtam őket, hogy ne akarja ki-ki bebizonyítani, hogy a magyar nyelv szabályainak adott esetben jobban megfelelő megfogalmazást alkalmaz, mint az előző kormány törvényjavaslata" - akkor ebből világosan látszott az is, hogy egy picit mintha szerénytelen lenne, másfelől pedig egyszerre diffamál és el is térít. És ezt megismételte másodszor, sőt harmadszor is: "Mik azok a célok, amelyeket én megfogalmaztam?" Ebben az összefüggésben egészen furcsa egy, az ő táborába tartozó tanácsadó pedagógusnak az a fajta vádja a NAT megfogalmazóival kapcsolatban, hogy azok négy-öten alkották meg ezt az egész tervezetet, itt meg az egész ellentervezet egy egyszerű miniszteri parancskiadás gesztusával veszi kezdetét.
Ez az egész beszéd egy párbeszédre indító beszéd volt, én meg folyamatosan azt éreztem, hogy ez lép a rigónak: van-e annak értelme vagy nincs, hogy belemenjünk ebbe a párbeszédnek álcázott vagy a párbeszéd igényével megfogalmazott és a diskurzuskeltés látszatát keltő beszédbe? Én azt gondolom, hogy az ilyenfajta megközelítéssel szemben igenis van egyfajta belső kötelezettsége az embernek, hogy legalábbis a kesztyűt felvegye, azt kell ugyanis bebizonyítani, hogy átlát ezen a fajta megnyilatkozáson. És ha egyszer már hivatkoztam ezt, nem vagyok rest másodszor sem, és nem gondolom, hogy szerénytelen lennék, hogy: "A közdolgokban hallgatni, hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, hű polgárnak nem szabad."
De én személyesen is szerettem volna a miniszter úrral lefolytatni egy ilyenfajta polémiát, mert a törvényjavaslat megjelenésével egy időben olvastam egy interjúját. Abban az interjújában azt mondta, hogy: "mint irodalomtanár, a gondolati nyitottságra, a mások személyiségébe való belehelyezkedésre törekvés igénye jellemez engem egész életemben", és én szerettem volna kipróbálni, hogy beleéli-e a miniszter úr magát az én gondolatrendszerembe, vagy legalábbis törekszik-e beleélni magát abba. Annál is inkább, mert én a miniszter urat nagyon okos embernek tartom, és ha erről semmi más nem is győzött volna meg, a miniszteri expozéjának egy mondata, amelyben a magyarországi demográfiai problémákra tér ki és azt fogalmazza meg, hogy a modernizált és indusztrializált társadalmaknak a problémája ez, ezáltal tulajdonképpen elhatárolja magát mindattól az ostobaságtól, ami ebben a tárgykörben olyan sokszor a Házban is elhangzott - ez nekem önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy kedvvel vitatkozzam a miniszter úrral, ha erre nekem alkalmat ad.
Ezek után kitérnék az előterjesztő önjellemzésére és a javaslat oktatásfilozófiai hátterére. Azt mondja a javaslat, hogy: "A kormányprogramban foglaltaknak megfelelően felül szeretnénk vizsgálni a tartalmi szabályozásra vonatkozó rendelkezéseket, stabilizálni a hagyományos iskolaszerkezetet, megteremteni a minőségbiztosítást és erősíteni a neveléssel kapcsolatos tevékenységet." Ezt a miniszter úr is megismétli az expozéjában egy sajátos fogalmazásban, azt mondja: "Minőségi paramétereket kell megfogalmazni és bevinni a rendszerbe" - erre az idézetre később még visszatérek, mert más összefüggésben is felmerül. Felhívom a figyelmet a rendszerbe való bevitelre, ami kívülről megy be a rendszerbe, amely gondolat nem egészen ismeretlen számunkra.
A beterjesztés indoka egy hipotetikus indok: a kormányprogram, egy közoktatási állapot realizálása a jog eszközével és érvényesítése természetesen az Oktatási Minisztérium pedagógiai ethoszának, a közérdekűség, a közakaratúság és a többség által akart közjó elvének. Meg is jelöli a legitimációs forrásokat is; az expozé azt mondja, hogy a választási többség a legitimációs forrás, és a statisztikai többség a megkérdezett pedagógusok többsége. Én csak elgondolkozom, hogy lehet-e a többségi elv egyféle értékrend tervszerű kivitelezésének az alapja, és ha bizonyos fenntartásokkal elfogadom ezt a kormányzásra nézve, a közoktatásra nézve ezt, azt gondolom, nem lehet elfogadni, azért, mert a közoktatás, mint ahogy az előterjesztés is mondja, egy speciális alrendszer, amelyben az egész társadalom érdekelt, ráadásul egy szolgáltató rendszer, ezért a többség akaratáról úgy beszélni, mint a tanárok többségének akaratáról, azt gondolom, nem egészen szerencsés.
Én azt veszem ki ebből, hogy ez a fajta megközelítés és a statisztikai hivatkozások igazában egy dolgot akarnak elfedni: azt a hatalmi vagy politikai akaratot és annak az indítékait, ami egyébként a törvényjavaslat megfogalmazásának a fő motívuma. Előzetesen úgy summáznám ezt - és megpróbálok erre majd bizonyítékokat is felvonultatni -, hogy a koncepció egy hierarchikus rendnek a mítoszán alapul, amelyet törvényekkel és szabályokkal lehet elérni, a rend kellékei a parancsok és az őket kiadó elit, valamint a nagy számú ellenőrző apparátus.
(21.00)
Ezt egyfelől - hogy én is minősítsek - tipikusan poroszos gondolkodási módnak tartom, egy központi vezérlésű oktatáspolitika olyan jellegzetességeit hordozza, amely a kora Kádár-rendszer közoktatás-politikájának is megfelel, és megfelel természetesen a miniszter úr kissé poroszos kedélytelenségének és rigiden pedáns racionalizmusának. Erre egyetlen illusztratív példát szeretnék felhozni, ugyancsak az ő szavait idézvén, azt kérdezi: "alkalmas-e a helyi intézményi-önkormányzati mérlegelés, vagy ezeket a paramétereket ebbe a rendszerbe bevinni központilag kell, központilag kell megfogalmazni akár a kerettantervek, akár a minőségbiztosítás intézményein keresztül azokat a minőségi szempontokat, amelyektől..." és a többi. A "központ" mítosza is megjelenik ebben, az a központ, amely kívülről megfogalmaz, és amely még be is viszi, aztán majd persze forradalmasítja is a tömegeket.
Ez számomra azért érdekes, mert a miniszter úr egy nagyon rokonszenves nyilatkozatában azt mondja az ő korábbi múltjára visszanézve, hogy elementáris élménye volt, amikor megélte, hogy egy mozgalmi közösség magából is létre tud jönni úgy, hogy nincs mögötte, fölötte hivatalos gyámkodás, azt az addig kiszolgáltatott emberek és a tanárok teremtik meg.
Ezekután az iskolarendszer problémájáról szólnék. Idézni szeretnék egy 1991-ben megjelent szövegből, a szövegnek a szerzője ma is a miniszter úr tanácsadója, és a napokban, áprilisban jelent meg ugyancsak egy írása a magyar sajtóban. Azt mondta 1991-ben: "A tömegek egységes képzését kilátásba helyező nyolcosztályos általános iskolák és a rájuk épülő négy évfolyamos középiskolák alkotják azt a 8+4-es alapszerkezetet, amely négy évtizeden keresztül érinthetetlennek bizonyult. Vajon nem volna-e itt az ideje annak, hogy az iskolaszerkezet tabuját is megdöntsük? Marad tehát az ágáló szak- és nem szakemberek köre, ők továbbra is az általános iskola szentsége mellett törnek lándzsát, mondván, hogy csak ez lehet a társadalmi esélyegyenlőség oktatáspolitikai garanciája." (Domokos László: Elnök Úr! Ez nem a törvényről szól! - Horn Gábor: Ne tessék már beleszólni! Hagyjuk beszélni! - Dr. Pálinkás József: Te beszélsz, Gábor? - Horn Gábor: Általános vita van!)
