DR. TAKÁCS IMRE
DR. TAKÁCS IMRE
DR. TAKÁCS IMRE (MSZP): Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Ha címet akarnék adni a gondolataimnak, akkor azt a címet adhatnám, hogy az oktatásban csak az ideiglenesség állandó, mármint a magyar oktatási rendszerben, s erre néhány helyen még visszatérek.
A közoktatási törvény módosítása során abból célszerű kiindulni, hogy milyen a közoktatás jelenlegi helyzete, feltételrendszere és milyen kihívásokkal kell szembenéznie oktatási rendszerünknek. A világgazdaság alapvető tendenciái: a globalizáció, az integráció, a fogyasztóközpontúság és a humanizáció. Az utóbbi a tudás megnövekedett szerepét jelenti. A versenyképesség fokozása miatt nem jó az, ha oktatásunkat csak a kognitív, a megismerő tudás megszerzésére koncentráljuk. Emellett szükség van olyan személyiségjegyekre is, amelyek a sikerre orientáltság, a kísérletező kedv, az önbizalom, a konfliktusmegoldó képesség, a kompromisszum kialakítására, a probléma megfogalmazására, az empátia és nem utolsósorban a kreativitás kifejlesztésére irányul.
Ezen személyiségjegyek kialakításához oktatási rendszerünknek is hozzá kell járulni, de a felsőoktatási intézményekre is nagy feladat hárul. A törvénymódosítás nem felel meg hiánytalanul ezen követelményeknek, mert a központi kerettanterv a kognitív tudás, a megismerő tudás megszerzését elősegítheti ugyan, de gúzsba kötheti a tantestületeket azért, mert csak szűk lehetőséget biztosít a helyi tanterveknek, a pedagógiai munka kreativitásának, az említett személyiségjegyek kialakításának.
Ismert a Pigmalion-kísérlet, amely szerint egy osztályt két részre csoportosítottak, és az egyik csoporttal azt próbálták elhitetni, hogy jó képességűek, holott ugyanolyan képességűek voltak, mint a másik csoport. És az a csoport, amelyikkel elhitették, hogy jó képességű csoport, nagyobb eredményre is jutott. Ez így van a pedagógustársadalomban is. Ha a pedagógusoknak nagyobb szabadságot adunk, ha "elhitetjük" velük, hogy nagy feladatokra is képesek, akkor nagyobb eredményt is tudnak elérni.
Hegedűs Lóránt, a húszas évek pénzügyminisztere írta, és ebből indultam ki az első gondolatban, hogy nálunk semmi sem annyira állandó, mint az ideiglenesség. Az állandó ideiglenesség jellemzi a magyar közoktatást is az elmúlt években. Ez különösen veszélyes akkor, ha a pedagógustársadalom kialakulásához a kontraszelekció is kötődik. Az 1993. évi közoktatási törvény módosítása csak akkor nem veszélyezteti az oktatási rendszert, ha azt konszenzusra épülve fogadja el az Országgyűlés. Ugyanis beláthatatlan következményei lesznek a tudás alapú társadalomban annak, ha négyévenként újra és újra átalakítják a közoktatási rendszert különböző politikai, ilyen meg olyan elvek alapján.
A jelenlegi törvénymódosítási tervezet új eleme az, hogy a nemzeti alaptantervben levő műveltségi területekre alapozva kerettantervek készülnek, amelyek a nevelés-oktatás tartalmi egységét és az iskolák közötti átjárhatóságot kívánják biztosítani - írja a törvénymódosítás. A törvényjavaslat 8. §-ának 3. pontja rögzíti, hogy egyes iskolatípusok tevékenységéhez több kerettanterv is kiadható, és az intézmény a munkáját több kerettanterv alapján is megszervezheti.
Nincs-e itt ellentmondás? Hiszen mi a biztosíték arra, hogy az azonos iskolatípusok egyforma kerettantervek alapján dolgoznak? Ha ezek eltérnek egymástól, akkor hogyan biztosítható simán a zökkenőmentes átjárhatóság a tanulók számára? Hajdúszoboszlón és Létavértes városban a pedagógusok számára tartottam egy megbeszélést, és ők is felvetették ezt a problémát. A kerettantervet rendeletben kiadó Oktatási Minisztérium milyen módon biztosítja a tanterv szakmai megalapozottságát, mi lesz ennek a kontrollja? Bármilyen bűvészmutatványt is próbál a minisztérium a jövőben megvalósítani, egyet feltétlenül figyelembe kell vennie: azt, hogy a NAT elkészítése során kiváló, az oktatáshoz, a neveléshez értő szakemberek dolgoztak, és ezen tudományos eredményeket leseperni nem lehet az oktatás asztaláról.
A törvényjavaslat alapján a helyi tanterv szerepe egyértelműen devalválódik. Azzal egyet lehet érteni, hogy az óvoda, az iskola, a kollégium felelős a tanulók testi, értelmi, érzelmi, erkölcsi fejlődésért, a tanulói közösség kialakításáért, azt azonban szükséges hangsúlyozni, hogy az egyén erkölcsi fejlődését csak jó közösségben lehet biztosítani. Az egy személyt érintő preferencia csak ízlés, a több személyt érintő preferencia pedig az erkölcs.
(22.20)
Egy döntés akkor etikus, ha racionálisan meg tudnak egyezni róla mindazok, akiket a döntés következményei érintenek. Így az erkölcsi nevelés terepe csak a közösség lehet. A társadalom atomizálódása, az önzés erős térhódítása azonban az iskolák számára megnehezíti a közösségi nevelést. Az is tény, hogy a politika sem segíti a közösségi, a szolidaritási tudat kialakítását. Az a hatékony politika, amely nem a kormányt, hanem a közösséget, így az iskolaközösséget is próbálja erősíteni. A közösség erkölcsi és nevelési tényező, amely mindennél jobban képes formálni az egyén erkölcsi, érzelmi és értelmi fejlődését is. Mindezek alapján a tanulók személyiségjegyeinek kifejlesztésében elsődlegessége a közösségnek van.
A törvényjavaslat azonban nem ad választ arra, hogy ezt hogyan tudják az óvodák, iskolák, kollégiumok megvalósítani. A közösségi nevelés terepeit az oktatási intézményekben csak kellő finanszírozással lehet kialakítani.
Az előző napirendi pontban a kormány három évre mutató programjáról már szóltunk, és ott én magam is és több képviselőtársam is megemlítette, hogy milyen pénzszűke alakulhat ki a következő három évben. Szerencsére már sok irodalmi forrás áll rendelkezésre az erkölcs lényegéről és hatásáról.
A törvényjavaslat alapján felértékelődnek a kollégiumok, és ezzel nagyon egyet lehet érteni, azonban a kollégiumok feladatait rögzítő gondolatok megvalósítása igen pénzigényes. Itt gondolok például arra, hogy helyesen tartalmazza a törvényjavaslat azt, hogy a kollégiumokban az oktatómunkát fokozni kell. Igen ám, de a kollégiumokban nem dolgoznak olyan szakos tanárok esetleg, akiknek segíteni kell a kollégiumban lakókat, ezért a középiskolát vagy az általános iskolát kell felkeresni, hogy azok a tanárok ott korrepetáljanak; ez nyilvánvaló, hogy pénzigényes dolog.
A törvényjavaslat alapján a jövőben a nevelőt a pedagógus és szakvizsgázott pedagógus munkakörben foglalkoztatják az intézmények. Megszűnik a pedagógus-szakvizsga kötelező jellege, ha azonban a nevelő ezen szakvizsgát megszerzi, mondja a javaslat, akkor eggyel magasabb fizetési osztályba kell sorolni. Félő, hogy ez az átsorolás nem eléggé ösztönöz a szakvizsgára. Meglesz-e ennek a pénzügyi fedezete? És más esetekben is felvethető ez a probléma.
Helyes, hogy a nevelő-oktató munkával összefüggő tudományos fokozat egyenértékű lesz a szakvizsgával. Azonban a szakvizsga komplex követelményekre épül, legalábbis remélem, a tudományos fokozathoz kapcsolódó kutatómunka pedig egy szeletét, igaz, hogy azt részletesen tartalmazza az oktató-nevelő tevékenységnek.
A törvényjavaslat a pedagógust munkakörével összefüggésben megillető jogokról is szól: "Személyét, mint a pedagógus közösség tagját megbecsüljék, emberi méltóságát és személyiségi jogait tiszteletben tartsák, nevelői-oktatói tevékenységét értékeljék és elismerjék".
Az első bökkenő az, hogy a pedagógusok megbecsülését hiába rögzíti a törvényjavaslat, ha a társadalom nem ismeri el eléggé munkájukat. Közismert, hogy hazánkban a pedagógusok a foglalkozások presztízsrangsorában igen hátul vannak, a japánoktól nagyon távol vagyunk, ahol azért úgy tudom, hogy első a rangsorban a pedagógus.
A pedagógusnak és a társadalomnak is sokat kell tenni azért, hogy a szükségletek rangsorában az igen magas pszichológiai igényt, a megbecsülés igényét a pedagógusok kielégítsék, hogy önmegvalósulásuk kiteljesedjék.
Mi az Országgyűlésben sokféleképpen módosíthatjuk a közoktatásról szóló törvényt, de végső soron minden azon múlik, hogy a nevelők, a tanulók mennyire motiváltak abban, hogy jó munkát végezzenek. Ezt a motivációt megteremteni a társadalom legfontosabb kötelessége.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)
