KRISTYÁNNÉ AKNAI ERZSÉBET
KRISTYÁNNÉ AKNAI ERZSÉBET
KRISTYÁNNÉ AKNAI ERZSÉBET (MSZP): Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Nagy tisztelettel üdvözlöm azokat, akik türelmesen végighallgatták az eddigi hozzászólásokat, szónoklatokat. Engedjék meg, hogy a reagálásokkal kezdjem.
Pánczél Károly képviselőtársam úgy kezdte vezérszónoki hozzászólását, hogy a NAT nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ilyen - nem kis túlzás nélkül mondhatom - felelőtlen kijelentést tenni azután, hogy a NAT-ot nem is indították mindenhol, egyetlenegy tanév nem ment végig, holott tíz tanévre szóló tervezés volt! És tulajdonképpen még a tíz tanév után sem lehet igazán mérni, hiszen a NAT akkor váltja be a hozzá fűzött reményeket, ha azok a tanulók, akik a tíz tanévet végigjárták, és tisztességesen felkészültek, bizonyítanak az érettségin; és majdan bizonyítanak későbbi munkahelyükön; és nyitottságukkal, teljesítményképes tudásukkal hozzá tudnak járulni a társadalom építéséhez. Ez volt az egyik észrevételem, amit tettem volna.
Révész Máriuszhoz kapcsolódva pedig, hogy milyen állapotok uralkodnak a közoktatásban: ez nem a NAT következménye, hanem annak a 8+4-es iskolarendszernek, ami a mostani felmérések szerint, mondjuk, az elmúlt 10-12 évnek lehetne a következménye.
Szeretnék még egyet hozzátenni ehhez a felméréshez. Szakközépiskolában, középiskolában és szakmunkásképző intézetben félévben mérni az eredményeket, ebből messzemenő következtetéseket nézetem szerint nem lehet levonni. A középiskola mindig igyekszik megmutatni, hogy mennyire szigorú, mennyire következetes és követelő, tehát megfogni a gyerekeket az első félévben.... Ha év végén nézték volna az eredményeket, biztos, hogy nem ilyen következtetésre jutnak; amellett elismerve, hogy bizony vannak problémák. És mutatják a mérések, hogy a tanulók tudása csökken, és egyre nagyobbak a tanulók tudásbeli különbségei.
De erre majd még az oktatási minőségbiztosítási rendszerről alkotott nézeteim kapcsán szeretnék visszatérni. Én is megjegyeztem magamnak, hogy igazgató kollégáim nevében kikérem magamnak, amit Révész Máriusz a tantárgyfelosztásokról mondott. És még egy: nem a minimális tudásra kell törekedni, hanem az én pedagógiai nézetem szerint minden tanulóból a lehető legtöbbet, a maximumot kell az ő képességeihez mérten kibontakoztatni.
Ennyit a reagálásokról, és néhány szót szeretnék mondani az oktatási törvény benyújtott módosítása kapcsán. A szellemiségével - ahogy ezt a bizottsági ajánlásban, a kisebbségi ajánlásban jeleztem - én magam sem értek egyet. Nem olyan régen Pokorni miniszter úr kint volt a kerületemben a budapesti pedagógiai napok rendezvénye kapcsán. Nagyon népszerű volt, ahogy vázolta azt, hogy mit tartalmaz az elképzelése az oktatással kapcsolatban.
Persze, hogy népszerű esélyegyenlőség biztosítására, minőségi oktatásra hivatkozni, az iskola feltételeinek javítására, ugyanakkor nem ez van a törvényben. Az esélyegyenlőség biztosítása nem azon múlik, hogy nemzeti alaptanterv van, nem azon múlik, hogy milyen iskolarendszer van, hanem azon múlik, hogy a fenntartók, az állam milyen feltételeket biztosítanak, és ki tudják-e küszöbölni a meglévő esélykülönbségeket a differenciált juttatással.
Révész Máriusz képviselőtársam hivatkozott arra, hogy milyen a különböző a tanulók tudása a felmérések alapján. Azt azonban nem mondta el, hogy a tanulók tudása a felmérések alapján úgy különbözik, hogy a fővárosban a legjobb, a városokban közepes, és a kistelepüléseken a leggyengébb a tanulók tudása. Mi ennek az oka? Nem az oktatási rendszer vagy a NAT az oka, hanem az az oka, hogy a fővárosban és a városi önkormányzatokban jobb feltételeket tudnak biztosítani az oktatáshoz a tanulók számára.
Csak egy példát hadd mondjak el! Magyar Bálint oktatási miniszter elképzelései szerint az iskoláknak juttatott számítógépek ezt az esélykülönbséget javították volna. Eljutottak a gimnáziumokba, eljutottak a középiskolákba - ez a számítógépes program -, eljutott a nagy létszámú általános iskolákba, ha pályáztak, a kis létszámú általános iskolák már nem is pályázhattak ilyenfajta támogatásra, mert ez lett volna a következő lépcső. Most az egész leállításával tulajdonképpen megint növeltük az esélykülönbségeket a kisiskolák, a kistelepülési iskolák kárára. Ennyit az esélyegyenlőségről.
(21.50)
Szeretnék szólni az iskola és az egyház kapcsolatáról. Több képviselőtársam is említette azt, hogy a hitoktatásnak meg kell találnia a maga helyét az oktatási intézményen belül, de nem úgy, ahogy a törvény most módosítani javasolja.
El kell mondanom - mert elmondhatom -, hogy én az ötvenes években voltam fiatal, és én jártam hitoktatásra. Jártam hitoktatásra a templomba, a sekrestyébe hívtak össze bennünket. Ahol a hit területe van, ott kaptuk a hitoktatást. Akkor természetesen volt hitoktatás az iskolában, és amikor pedagógus lettem, akkor is este hatig ügyeltem, hogy a hitoktatásra jelentkezőket összeírjam, akik nem voltak egy darabig, aztán most újra az iskolában folyik a hitoktatás. A tíz év alatt lassan megszoktuk, kialakult egy rendje, és most a törvény ezt a rendet vagy nyugalmat akarja ismét megbolydítani egy olyan közbevetéssel, hogy az egyházi jogi személlyel kell együttműködnie az iskolának. Tehát nem a hitoktatónak kell alkalmazkodni az iskola rendjéhez, amit a korábbi törvény megfogalmaz, és együttműködni, és a feltételeket biztosítani az iskola részéről, hanem az iskolának kell alkalmazkodnia a hitoktatás igényeihez. Ezzel kapcsolatban volt tapasztalatom a kilencvenes években, amikor egy hitoktató megjelent az iskolában, és közölte, hogy hétfőn reggel 8-tól 12-ig akarja végezni a hitoktatást az iskolámban, és erre biztosítsak neki lehetőséget. Természetesen ezt a lehetőséget nem tudtam megadni. Ezért adtam be ehhez a törvénycikkelyhez módosító javaslatot.
Szeretnék szólni az iskolarendszer keretein belül a fogyatékos tanulók oktatásáról. Egyeztetve az ilyen területen dolgozó kollegáimmal, határozottan állíthatom, hogy a fogyatékos tanulók számára viszont feltétlenül szükséges a nyolc évfolyamon túl biztosítani azt a lehetőséget, hogy legalább olyan szinten hagyják el az általános képzés területét, hogy azzal a képességgel rendelkezzenek, hogy be tudjanak illeszkedni valamilyen módon a társadalomba, és munkát tudjanak vállalni. Ehhez feltétlenül szükség lenne a fogyatékos tanulókat oktató iskolák iskolakereteit és az osztályok számát növelni.
Szeretnék szólni néhány szót az oktatási jogok miniszteri biztosának hivataláról, ami szintén nem azt takarja, amit igazság szerint jelentene az ombudsman hivatala. Emellett még jó lehet egy közbeiktatott lépcső az eddig meglévő hivatalok, hatóságok között, hiszen az oktatási jogokat biztosítja. Az oktatási jogokkal a pedagógusok, a szülők, a gyerekek, a diákok kerülnek kapcsolatba. Ők fordulhatnak problémás esetben egyrészt a szaktanárhoz, az osztályfőnökhöz, az iskolaigazgatóhoz, az önkormányzati oktatási osztályhoz, az oktatási bizottsághoz, és akkor fordulhatnak majd még egy miniszteri biztoshoz is, ha nem nyer addig megoldást az ügyük. Lehet jó, de ki fizeti a miniszteri biztost? Ki alá tartozik? Kinek tartozik beszámolási kötelezettséggel? Vajon fogja-e jelezni a hatalomnak azokat a problémákat, amelyek esetleg a hatalmat érintik, ha tőle kapja a fizetését? Ilyen gondolatok merülnek fel ezzel a hivatallal kapcsolatban.
A másik pedig a finanszírozás kérdése. Félek, hogy az ilyenfajta hivatalok elviszik azt az 57 milliárdot, amit a képviselőtársaim emlegetnek. Ezek működtetése, felállítása az 57 milliárdot, az oktatás fejlesztésére szánt összeget nagyon meg fogja csapolni, és a végekre - ahol igazán szükség lenne rá - nem fog jutni.
Nagyon sokan szóltak már a minőségbiztosítási rendszerről. Ez az iparban kidolgozott és azóta ott jól működő rendszer nemcsak arra épül, hogy minőségi termékek szülessenek, hanem meghatározza, hogy milyen bemeneti rendszer, milyen technológiák, milyen gépek, milyen nyersanyag az, ami ehhez szükséges. Természetesen a jó pedagógusok most is törekedtek bármilyen iskolarendszerben a minőségi oktatásra, mérték saját maguk munkáját. A munkaközösségek mérték a munkát, az igazgató ellenőrizte a munkát, pedagógiai szakszolgálatok, pedagógiai szolgáltató csoportok ellenőrizték a munkát. Központi felmérésekre lehetőség volt így is, igaz, hogy az utóbbi időben elég sok pénzbe került ennek a lebonyolítása - ezután is lesz.
Megkérdeztem néhány iskolaigazgatót, ahol már elkezdték ezt a minőségbiztosítási rendszer valamilyen módon elindítani: az adminisztráció méterekben mérhető, olyan nagyon a vége még nem látszik, vagy a feladatok még nem látszanak, hogy hogyan lesz ettől igazi minőségi oktatás. Természetesen én is szerettem volna szólni erről, de nem szólok; a minőségbiztosítás feltétele az, hogy a pedagógusok minőségi munkát végezhessenek. Ahhoz, hogy minőségi munkát végezzenek, szükséges biztosítani a feltételeket, a megfelelő hátteret iskolaépületben, eszközökben, a megfelelő anyagi hátteret az egyéni élethez, az értelmiségi élethez, hogy ne a villanyszámla kifizetésén gondolkozzanak, hanem minden energiájukat az oktatásnak szentelhessék.
Néhány szót szólnék a nevelésről. Nagyon örülök annak, hogy ismét előtérbe került a nevelés és a közösségi nevelés. Hiszek a közösség nevelő erejében, és örültem annak, hogy Makarenko ismét előtérbe kerülhet. Ugyanakkor ódzkodom a nevelési tervektől, mert korábban volt benne részem, hogy a tanévre meghatározzák, hogy melyik gyereknek mit adjak át nevelés címen. Úgy gondolom, hogy minden gyerekben benne van, csak le kell faragni róla a fölösleget, amit neveléssel el tudunk érni.
Még egyet szeretnék javasolni a fiatal képviselőtársaimnak, és kérem államtitkár urat, hogy tolmácsolja a kormány tagjainak és a képviselőtársaimnak is: a nevelés legfontosabb eleme a példamutatás. Ahhoz, hogy az iskolában demokráciára, együttműködésre, az egymás iránti toleranciára, kompromisszumkészségre neveljük a gyerekeket, elsősorban nekünk kell jó példát mutatni itt, a parlamentben is.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)
