TÓTH ANDRÁS
TÓTH ANDRÁS
TÓTH ANDRÁS (MSZP, Komárom-Esztergom megyei lista): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Előttem egy kisvárosi polgármester szólt, és én egy kisvárosban 27 éve tanító pedagógus, 6 éve iskolaigazgató, a tatai gimnázium igazgatója vagyok. Úgy gondolom, hogy ezt előre kell bocsátanom, hiszen így válhat talán érthetőbbé, amit mondani fogok.
A polgármester úr nevelési célokat megfogalmazó mondatai rendkívül szimpatikusak voltak a számomra, ugyanakkor eszembe jutott egy körülbelül húsz évvel ezelőtti élményem, amikor Tata város vezetői egy pedagógiai tanácskozásra hívtak meg, és ott hasonlóan, nagyon szépen felsorolták azt, hogy mit várnak. Ezt fontosnak tartom, hogy a település önkormányzata, a szülők fogalmazzák meg az iskolával szembeni elvárásukat.
De akkor, a puha diktatúra virágjában én megkérdeztem e helyi vezetőktől, amikor befejezték az előadásukat - illetve azt a véleményemet mondtam el, és talán most is elmondhatom -, hogy rendben van, elmondja, hogy mit vár az iskolától, de valamit kihagyott. Azt nem mondta el, hogy hogy teremti meg ehhez a feltételeket. Én tehát bízom abban, hogy Gödöllő jobb helyzetben van, mint Tata, és ott a polgármester nemcsak megfogalmazza a pedagógusoknak, az iskolában dolgozóknak, hogy mit vár el, hanem ehhez a feltételeket is biztosítja. És úgy gondolkodom, hogy az oktatási törvénynek és általában az oktatási kormányzatnak, azzal együtt, hogy feladatokat ír elő, a legfontosabb feladata, hogy a feladatok elvégzéséhez a feltételeket is biztosítsa. Erről később még szólni fogok.
A másik megjegyzésem az itteni vitára vonatkozik, arra, hogy konzervatív fordulat vagy nem konzervatív fordulat. Jánosi György talán megbocsátja nekem, ha azok pártjára állok, akik úgy nyilatkoznak, hogy itt nem konzervatív fordulatról van szó. Én magam egy hagyományos szerkezetű, négyosztályos gimnázium igazgatója vagyok. Mi a nevelési felfogásunkban valljuk, hogy konzervatívak vagyunk, ragaszkodunk a hagyományokhoz, az értékekhez, és csak mellesleg jegyzem meg, úgy toborozzuk a diákjainkat, hogy a pirosra festett hajú, fülbevalós fiúk nem fogják magukat jól érezni az iskolánkban. Meg nem tilthatjuk, különösen amióta némely miniszter is fülbevalót visel; azóta nem könnyű ezt a követelményt a fiatalok körében betartani.
Csak jelezni szerettem volna, hogy ha ez a fordulat konzervatív volna, amit ez a törvénytervezet tartalmaz, akkor az értékmegőrzés lenne rá a jellemző, és egyetértek Horn Gáborral abban, hogy értékpusztításról van szó ebben a törvénytervezetben. Ennek a részleteit Horn Gábor elismételte. Én nem fogom ilyen részletesen ezt megtenni, de néhány szempontra én magam is szeretném felhívni a figyelmet.
Először a pozitívumairól, mert valóban vannak pozitívumai. A 185 napos tanév helyett 180 napost vezet be a törvény. A diákok különösen, de a pedagógusok többsége is támogatja ezt. Nálunk június közepe körül már nagyon nehéz a gyerekekkel dolgozni. Nyilván megmagyarázható és támogatható, hogy a második szakképesítés megszerzését ingyenessé teszi - gondolom, állami normatívával támogatja majd a kormányzat. Ha tekintetbe vesszük a fiatalok elhelyezkedési problémáit, feltétlenül indokolt ez az intézkedés.
Ellentétben Szabados Tamással, én magam mint iskolaigazgató, üdvözlöm azt, hogy a 9-10. osztályban a maximált óraszám emelkedik, és hogy a csoportbontási órakeret növekszik. Nem kötelező ezt az órakeretet a gyerekek túlterhelésére fordítani, viszont lehetőséget adhat a csoportbontásra, a minőségi munka feltételeinek javítására. Miután a törvényből továbbra is kiszámítható lesz az iskolai összóraszám - és abban nem lehet vita a törvényes működés keretein belül, hogy finanszírozza a fenntartó vagy nem -, a középiskolák pozícióit bizonyos mértékig ez a konkrét intézkedés javíthatja.
Szintén üdvözlöm, hogy a legalább 300 tanulónál többet fogadó intézményben szabadidő-szervező státuszt biztosít a törvény. Nyilván lehetne még néhány apróbb elemet kiemelni. A miniszter úr körlevele elsősorban ezeket emelte ki, és természetesen - ahogy a pedagógusok többsége ezeket hallva - én magam is azt mondom, hogy ezek üdvözölhető fejlemények, tehát örülünk, hogy ilyen változás következik be.
Ugyanakkor nem tudok jó szót mondani a javaslat lényegéről, és itt a változások három elemét emelem ki:
Az első a tartalmi szabályozás változása, a NAT és a kerettanterv ügye. Én magam is azt éltem át, hogy az 1985-ös Gazsó-féle oktatási törvény nyomán megindult a centralizált oktatási rendszer átalakulása, egyre több döntési lehetőség jutott a tantestületeknek, egyre felelősebben és egyre jobban bele tudtunk szólni abba a munkába, ami az iskolában folyik. A rendszerváltás felgyorsította ezt a folyamatot, és a '93-ban elfogadott oktatási törvény, majd az előző ciklusban végrehajtott módosítások nyomán olyan rendszer alakult ki, amely nagyfokú önállóságot, de nagyfokú felelősséget is rótt a helyi tantestületekre. Nem volt ez a folyamat zökkenőmentes, hiszen minden intézményben többféle szemléletű, többféle felfogású pedagógus dolgozik. Minden iskolában jelen van a pedagógusoknak az a típusa is, aki úgy gondolkodik, hogy: mondják meg nekem, döntések el fölül, hogy milyen tantárgyakat kell tanítani, heti hány órában, készítsék el a tantervet, én az alapján majd tanítani fogok, és ellenőrizzék ezt, de nem akarok dönteni, nem akarok ezen gondolkodni.
A tanárok másik része - és engedjék meg, hogy magamat is közéjük soroljam - pedig hivatásként szeretné átélni a pályát, szeretnének értelmiségi módon szellemi munkát végezni, szeretnék azt a tevékenységet, amelyet végeznek, alkotásként átélni, szeretnének felelősséget vállalni azért, amit végeznek, és meghozni azokat a döntéseket, amelyekhez a legtöbb információval maguk az iskolában dolgozók, a gyerekeket, a körülményeket a társadalmi környezetet, a szülők igényeit ismerő pedagógusok rendelkeznek.
Nagyon szomorú számomra, és nagyon sajnálatosnak tartom, hogy az oktatási kormányzat a centralizációs javaslatával, azzal, hogy a döntéseket magához vonja, elvonja az iskolától, ezzel azoknak a pedagógusoknak adott igazat, akik az elmúlt években nem voltak hajlandók gondolkodni, nem voltak hajlandók részt venni a tantestületi szakmai munkában, nem jártak el továbbképzésekre, nem vettek részt a helyi tantervek kidolgozásában, mert úgy gondolták, hogy ez nem az ő dolguk. Úgy gondolom, hogy amikor az oktatási kormányzat egyetértő pedagógusok tömegével találkozott, elsősorban az ilyen felfogású, szemléletű pedagógusok közül kerültek ki azok, akikkel találkozott.
Természetesen másik kérdés, hogy önök mint szülők, esetleg nagyszülők, milyen mentalitású pedagógusokkal szeretnék a gyermekeiket neveltetni. Olyanokkal, akik önálló gondolkodásra, önálló véleményalkotásra képesek, vagy olyanokkal, akik hivatalnokszemlélettel utasításokat hajtanak végre. Döntsék el önök! Sajnos az előterjesztők ezt a döntést már meghozták.
Ezt tartom tehát a törvénymódosítás legnagyobb és alapvető koncepcionális hibájának. A NAT és a helyi tantervek lefokozásával, a ma még ismeretlen tartalmú és szerkezetű kerettanterv mindenhatóságával az elmúlt tizenöt év szakmai törekvéseit, a sok vita során kialakult szakmai részdöntések sorozatát semmisíti meg, ha elfogadják ezt a törvényjavaslatot.
(20.10)
Ezen a területen a koncepcióváltás, amely a törvénymódosítást végigkíséri, szétveri a meglévő rendszert, amely egyébként éppen a már említett korszerűsítő szakmai munka eredményeként kezdett képessé válni az egyébként rendkívül sok és súlyos gonddal rendelkező oktatási rendszer működtetésére. Tehát rendszerként kezdett működni, az egyes elemei között kimutatható volt az összefüggés, és az iskolán belül érezni lehetett, hogy a hatásrendszer abba az irányba taszítja az iskolát, hogy valóban minőségi változás következzen be az iskolában, és jobban meg tudja oldani a feladatát.
Én is utalok arra, hogy a kerettantervtől való eltérést miniszteri engedélyhez köti a törvény, hogy mi alapján ki kaphat engedélyt, melyik iskola, ki dolgozza ki a kerettantervet. Vannak olyan híreink, hogy például a négyosztályos gimnázium kerettantervének kidolgozására az a kollégám kapott megbízást, aki négyosztályos gimnáziumot igazgatott ugyan, de a kétszáz közül általában a 196. szokott lenni az iskolája a gimnáziumok rangsorában. Jól tudott szervezni nyolcosztályos gimnáziumot, és most ő fogja megmondani a tatai gimnázium tantestületének, hogy milyen tantervből tanítsanak annak a gimnáziumnak, amely az elmúlt három évtizedben a gimnáziumok rangsorában soha nem végzett az első harmadon kívül, tehát a legjobb harminc-negyven között van évről évre a teljesítményeket illetően.
Tehát végül is kiderül a törvénymódosításról, hogy milyen tantárgyat tanítunk, hány órában. Ezekről a miniszter dönt. Horn Gábor említette, hogy a szakmai kontroll is csak tanácsadássá változott. A rendszerváltás előtt már alaposan kipróbált centralizált oktatási rendszer nem korszerű, nem hatékony, elfojtja az innovációt, elszürkíti az iskolákat. A rendszerváltás utáni első konzervatív oktatási kormányzat a két világháború közötti oktatási rendszer iránt érzett vonzódást. A meglepő számomra az, hogy a magát még mindig liberálisnak valló Fidesz nem a jövőbe tekintő tervezetet dolgozott ki, hanem ahogy itt ma már többször elhangzott, az előző 15-20 évre jellemző oktatásirányítási szisztémához nyúl vissza. Ennél többet vártunk és többet gondoltunk az új kormányzattól.
A másik kérdés, amelyről szólni szeretnék, az iskolaszerkezet stabilitása. Ma már szintén elhangzott: az oktatási törvény előző ciklusban bekövetkezett első módosítása olyan feltételekhez kötötte - Horn Gábor utalt rá - a szerkezetváltást, amely tulajdonképpen a kistérség helyzetéből indul ki, és csak az érdekelt, érintett önkormányzatok illetékesek abban, hogy ezt a döntést meghozzák. Tehát nem kerülhettek a vonzáskörzet gyerekei hátrányos helyzetbe, ez volt az egyik feladata. A tatai gimnázium többek között azért nem hajtott végre szerkezetváltást, mert leszűkült volna a beiskolázási bázis, ha hatosztályos képzésre térünk át, csak a városra. A gimnázium tantestülete úgy gondolkodott, hogy szeretné azt a munkát folytatni, amit évtizedek óta végez - tehát nagyobb térségből beiskolázni a gyerekeket.
Nekem az a konkrét tapasztalatom, hogy a felelősen gondolkodó pedagógusok, közösségek, városok meg tudták hozni azokat a döntéseket, amelyek szükségesek voltak. Természetesen az oktatási szerkezet stabilitása helyes célkitűzés. Ugyanakkor azzal, hogy most kijelentjük, hogy nem 6+4+2 a szerkezet, hanem 4+4+4 az oktatás szerkezete, ez azt jelenti, hogy a különböző nevelési korszakokat magával az iskolával azonosítja a törvényjavaslat. Minden pedagógus számára világos volt, hogy nyolcosztályos iskolában tanulnak a gyerekek a NAT szerint is, csak hogy mit tanulnak a nyolcosztályos iskolában, ezt szabályozta a NAT. Én is nagyon sajnálom. A gimnáziumba kerülő, egyébként képezhető és zömében tovább tanuló gyerekek számára is hasznosnak ítélném meg, ha az alapképzésre hat év jutna. Óriási gondokkal küszködnek azok, akik nem tanulnak meg írni, olvasni, számolni. Képezhetetlenek, egy-egy korosztály - a statisztikák mutatják - 20-25 százaléka úgy kerül ki az általános iskolából, hogy később kikopik a szakmunkásképzőből, nem tanulnak szakmát, képezhetetlenek, a mai gazdaság nem tud olyan munkát biztosítani, ahol lehetőséget kaphatnának munkavégzésre, tehát gyakorlatilag a munkanélküliek táborát képezzük újjá akkor, ha az iskolarendszerben nem adunk a gyerekeknek segítséget.
Az a törekvés benne van a törvényjavaslatban, hogy erre bizonyos órakereteket biztosít, de a négy osztályra való visszaszorításával az alapkészségek kialakításának, az esélytől fosztja meg ezt a réteget a törvényjavaslat. Tehát az iskolaszerkezet stabilizálására elmondott szövegek mögött a törvényjavaslatban nem találom a tartalmat. Találunk benne olyan megjegyzéseket, hogy a kerettanterv kötelező lesz a hagyományos szerkezetben működő iskolákra, a 8+4-esre - tehát ránk kötelező lesz, a négyosztályos gimnáziumra -, de a kerettanterv nem lesz kötelező a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokra.
Nem kell ehhez pedagógusnak lenni, hogy valaki megértse, hogy átjárhatóságot hirdetünk, átjárhatóságot az iskolák között, ez a szöveg, a törvényjavaslatban pedig megszüntetjük ennek a lehetőségét. Erről szól a konkrét törvényjavaslat. Sajnálom, hogy nem a valódi esélyegyenlőség, nem az átjárhatóság irányába hat, hanem az elitképzés és a plebsnek szóló alapképzés végletes szétválasztása következik be. Ugyanis a hat- és a nyolcosztályos gimnáziumok kérhetik a kerettantervtől való eltérést, és nyilván meg is fogják kapni. A kérdés az lesz, hogy hányszor írjuk meg. Ebben van gyakorlatunk, hogy amikor valaki felmentést adhat a szabály alól, akkor csak türelem kérdése, hogy mennyi idő alatt tudja valaki kijárni. Tehát ez a véleményem az iskolaszerkezet stabilitásáról, hogy más a szöveg, és más a törvényjavaslat valódi tartalma.
Harmadik pontként a minőségbiztosításról mondanék néhány gondolatot. Amikor a miniszter úr levelében kiemelten a "központban a minőség" című szlogent látom, akkor belém bújik a kisördög, és erre azt mondom, hogy eddig azt hittem, hogy az iskolában a központban a gyerek van. Természetesen értem, hogy a gyereknek minőségi oktatásra van szüksége és így tovább, de 27 év alatt számtalan pedagógiai divatszlogent, divattörekvést éltem át, amelyek aztán oda kerültek, ahová valók. Amelyek gyökeret tudtak ereszteni, azok beépültek az oktatási rendszerbe, a többségük a szemétgyűjtőbe került. Nagyon fontosnak tartom a minőségbiztosítást, de nagyon félek attól, hogy ennek a most felvázolt rendszernek eleve ez lesz a dolga.
Mi derül ki a törvényjavaslatból? Nyilvánvalóan nem konkrét ez a minőségbiztosítás, csak elv. De ahogy az ember végiggondolja a feladatokat - a lelki szemeim előtt egy hatalmas intézményrendszer, egy ellenőrző tanfelügyeleti rendszer, vizsgaközpontokkal, óriási személyzettel és óriási költséggel jelenik meg -, az alapvető gondom a költségekkel van.
(20.20)
Ha egy olyan országban élünk, ahol az állam biztosítani tudja az iskolák, az önkormányzatok számára a minimális működéshez szükséges forrásokat, akkor állítson föl egy intézményhálózatot a munka ellenőrzésére! De mi egy olyan országban élünk, ahol a diktatúra kormányai és sajnos a demokrácia kormányai is mindig találtak elegendő okot arra, hogy megmagyarázzák, hogy miért nem lehet az oktatásra több forrást biztosítani. A demokrácia harmadik kormánya sem fog tudni mást tenni, legalábbis az első költségvetés és a mai másik napirendi pont vitája erről győzött meg. Szegény országban élünk, mindenre kevés pénz jut, kevés pénz jut az oktatásra is, a szükségesnél lényegesen kevesebb.
A választási kampányok során és a kormányalakítás időszakában hirdetnek a kormányok, és a jelenlegi kormány is tett nagy ígéreteket, nem valósultak meg. Tudomásul veszem mint pedagógus, hogy sajnos ezek nem is fognak megvalósulni. Nem 5-10 százalék... - az ötvenéves pedagógus 40 ezer forint nettó pénzt visz haza. Ha azt mondom, hogy 120 ezer forint lenne ma az az összeg, ami alapján a pedagógustól elvárható lenne, hogy az életerejét, az idegrendszerét, minden alkotó energiáját az iskolában adja ki, akkor nagyon szigorú számonkérési intézetet kellene fölállítani. A dolog lényege, amit mondani szeretnék, hogy amennyi pénzt ma az oktatás működtetésére tud ez az ország fordítani, azt a pénzt oda kell adni, ahol a gyerekek vannak, ahol a gyerekekkel közvetlenül foglalkoznak. Majd erről még szeretnék néhány dolgot mondani.
Minőségbiztosítás: nem találtam az anyagban utalást arra, hogy a kormányzat megnézi évről évre, hogy az egyes gyerekre mennyi pénzt fordít az iskolafenntartó, az állam és az önkormányzat együtt. Nem kell az ország távolabbi részébe elmenni, egy városon, egy megyén belül is van különbség. Tulajdonképpen miután nincs felhasználási kötelezettség, van olyan önkormányzat, amely az állami normatívát megduplázza, és van olyan önkormányzat, amelyik csíp le belőle egy kicsit. Hol érvényesül annak a gyereknek az alapvető állampolgári joga, aki úgy tölti el a 8 vagy 10 évet az iskolarendszerben, hogy évről évre feleannyi pénzt fordít rá az állam, mint egy 10 kilométerrel távolabb élő gyerek esetében?! Ezt kellene, kérem szépen, megvizsgálni, és erre kellene garanciákat szabni!
Egyetértettem azzal, és meg is szavaztam, hogy az egyházi iskolába járó gyereket ugyanúgy támogassa az állam, mint az önkormányzati iskolában, átlagosan. De attól, hogy az önkormányzati iskolában az átlag, mondjuk, egy adott iskolatípusban a gyerekre fordított pénz 140 ezer forint évente, attól nem lesz jobban képzett az a kisgyerek, akire a saját önkormányzata csak 60 ezer forintot tud biztosítani. Hiába van egy másik gyerek, akire 200 ezer forintot is tud fordítani az önkormányzat. Itt az állam felelőssége, úgy gondolom, erre kellene hogy kiterjedjen elsősorban, és ha marad ereje, akkor állítson föl még ellenőrző intézményeket is. Ehhez nem kell új intézményrendszer, ez egy osztás kérdése, hogy a zárszámadásban szerepeljen egy ilyen szám minden iskolafenntartónál, hogy az összköltséget el kell osztani a gyerekek számával, és kijön ez az összeg. Ehhez nem lesz szükség az ellenőrző apparátusra. Kell minőségbiztosítás ilyen körülmények között is, az egyébként is szükséges vizsgarendszer a mai körülmények között elegendő, és bűnnek tartok minden fillért, amit... - a vizsgarendszer precíz, az is pénzbe kerül, de annak, uraim, van értelme!
Átéltük a tankerületi központokat különböző nevekkel, a kísérleteket. Nem más, az iskolában dolgozó pedagógus beszél belőlem. Az a pedagógus, aki azt mondja, ha kevés a pénz, akkor a gyerekre fordítsuk! És akkor majd lesz minőség, és akkor majd lesz miről a vizsgán számot adni.
A pedagógusügyekről még néhány mondatot. Az átlagos pedagógus elkeseredett volt tíz évvel ezelőtt is, mert nagyon nehezen tudott megélni. Elhoztam azt a levelet, amit 1988-ban a tatai pedagógusok írtak az akkori parlamentnek. Kaptunk egy válaszlevelet az akkor minisztertől, Czibere úrtól, hogy sajnos az évtizedeken át felhalmozott feszültséget ez a kormány sem tudja egyik napról a másikra megoldani. Ezt csak azért idézem, ha a pedagógusgondokról beszélek, arról, hogy ha pénz van, akkor javítani kellene, lényegesen javítani a pedagógusok helyzetén. Mert mit mutat a tapasztalat? A nyelvtanárok elmennek az iskolákból, a számítástechnika tanárok elmennek az iskolákból. A kreatív pedagógusok, akik máshol is meg tudnak élni, mennek el az iskolából. Fogyunk, pusztulunk, és nyilván a státuszokat be kell tölteni, az önök gyerekeivel nem minden esetben a leglelkiismeretesebb, a legkreatívabb pedagógusok foglalkoznak. Ha meg akarják állítani ezt a folyamatot, akkor el kell indulni azon az úton, hogy vonzó legyen a pálya, ott maradjanak a jó pedagógusok.
Nem arról van szó, tehát nem hal éhen egy pedagógus sem. Tíz évvel ezelőtt a tantestületünk 90 százaléka az iskolán belül tudott annyi munkához, jövedelemhez jutni, hogy eltartotta magát. Ma 90 százaléka a tatai gimnázium pedagógusainak arra kényszerül, hogy még az iskolán kívül másutt vállaljon munkát, magántanítványokat. A pedagógusok megoldják a saját problémáikat, csak az energiát a gyerekektől veszik el. És ha valóban nem a minőségbiztosítási rendszer, hanem a gyerek kerül az oktatási rendszer középpontjába, akkor azért, hogy a gyerekeink jobb körülmények között tanulhassanak, azért kell a pedagógusok bérét akár megduplázni vagy megháromszorozni, mert egyébként nagyon nagy gondok lesznek. És lelki szemeimmel rémálomként már azt látom, hogy a gyerekek közé nem a jó pedagógus megy be órát tartani, hanem a törvényben előírt minőségbiztosítási rendszer személyesen tartja az órákat a gyerekeknek. Sajnos ez pedagógus nélkül nem fog működni.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)
