BÁRSONY ANDRÁS
BÁRSONY ANDRÁS
BÁRSONY ANDRÁS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. A vita vége felé felerősödött bennem az az érzés, ami szinte koreografikus hűséggel visszatér minden ilyen parlamenti vitanapkor, hogy ha eltekintünk a vita első három órájától, ahol a szükséges és kölcsönös, idézőjelbe tett pofonpárbajok lezajlanak, akkor a vita vége felé egy egészen tárgyszerű és egészen a tárgy lényegét érintő vitát is le tudunk folytatni.
Én a legutóbbi három-négy felszólalás kapcsán, elsősorban fideszes képviselőtársaink felszólalása kapcsán úgy érzem, hogy valóban nagyon sok közös gondolattal érkeztünk erre a mai vitanapra. Igazából azt lehet mondani - és ebben talán Polonyi képviselőtársam fogalmazott a legpontosabban -, persze, hogy hasznos, és nem az a kérdés, hogy a vita időszerű-e ma, vagy pedig a vita tárgyának megvalósítása az időszerű. A vita tárgyának megvalósítása, nevezetesen a sorkötelezettség eltörlése ma nyilvánvalóan egy óhaj, ami a csak hosszú távon megvalósítható óhajok közé tartozik.
A kérdés azonban valóban úgy fogalmazható meg egész pontosan, amelyet a holland és a belga példából meríthetünk, hogy egy 1992-es döntés valósult meg 1998. január 1-jei hatályba léptetéssel.
Ha tehát mi arra gondolunk, hogy valamikor majd a jövőben a magyar hadsereg is ugyanúgy fog felépülni, mint ezek a hadseregek, akkor nem elég arra koncentrálnunk ma, hogy mennyi lesz a Magyar Honvédségnek a jövő évi költségvetése, hogy milyen ütemben sikerül megvalósítani azt az átállást, szép lassan és ütemezve, amiről itt ma mindannyian beszéltünk, nevezetesen a vegyes felállítású hadsereg megvalósítása iránti törekvésünket, hanem valóban ki kell tűznünk magunk elé egy pontos határidős tervezetet, hogy milyen ütemben látjuk ezt megvalósíthatónak. Ha ugyanis úgy gondolkozunk, hogy most nincs pénz hozzá, ezért nem látjuk megvalósíthatónak, később pedig úgy fogunk gondolkodni, hogy ha nem látjuk megvalósíthatónak, akkor persze pénzt sem rendelünk hozzá, akkor tulajdonképpen nem léptünk sehová.
Engedjenek meg egyetlenegy megjegyzést a pénzről, amiről ma csak általában esett szó, de a maga konkrétságában nem. Milyen elkötelezettséget vállalt a Magyar Köztársaság a NATO-csatlakozási tárgyalások során? Az volt a kérés, és az volt, ha úgy tetszik, a Magyar Köztársaság felajánlása, hogy a növekvő GDP-hez képest minden évben 0,1 százalékkal növeljük a katonai kiadásokat a Magyar Köztársaság költségvetésében.
Már az idei költségvetésben megfigyelhető egy ellentmondás, mert a katonai kiadásokra fordított összeg valóban növekedett ugyan 0,1 százalékkal, csakhogy nem a növekvő GDP függvényében, hanem a tavalyi költségvetés függvényében. Ez egy apró eltérés ugyan, de néhány milliárd forint hiányt okoz, ha úgy tetszik, a katonai kiadásoknál, legalábbis az elképzeltekhez képest.
Én tehát úgy gondolom, hogy itt ennek a vitanapnak nemcsak egyfajta elvi tisztázó feladata volt - és meggyőződésem szerint ennek a feladatának ugyan eleget tett -, de valóban arra kellett ráébreszteni mindannyiunkat, hogy előbb-utóbb, ha valóban ilyen elkötelezettségünk van mindannyiunknak, mint ami megfogalmazódott mind a kormánypártok, mind pedig az ellenzéki pártok képviselői döntő többsége részéről, akkor föl kell állítani magunknak ezt az időtáblát.
Gondoljuk végig: alkotmányerejű döntésekről van szó! Nem elegendő tehát egy adott pillanatban azt mondani, hogy most, egy év múlva vagy néhány hónap múlva meg kell hozni egy kétharmados többséget igénylő döntést az adott kérdésben, ha az egyébként nem minden parlamenti párt számára jól látható módon van előkészítve. Fennáll annak a veszélye, ha valaki úgy gondolja, hogy egy ilyen döntést meg lehet valósítani, mondjuk, egy költségvetési éven belül, vagy két egymást követő költségvetési évben, akkor bizony nem jön létre az abban a pillanatban szükséges politikai konszenzus, ha nem tisztázottak a feltételek. Ez pedig alapvető kérdés!
Meggyőződésünk szerint a magyar hadsereg mai állapota nem egyszerűen egyes időszakokra visszavezethetően olyan, amilyen. Azért emlékezzünk, hogy volt egy honvédelmi koncepciónak nem igazán nevezhető elképzelés, mondjuk, kellő naivitással, ami úgy hangzott, hogy körkörös védelem. Mindannyian tudjuk, hogy ez legfeljebb a publicisztika erejével hatott, valójában katonai tartalma nem igazán volt - hála istennek, mert ha lett volna, akkor annak tragikus következményei lettek volna.
Vagy amit Végh Ferenc vezérezredes úr, vezérkari főnök a minap mondott, hogy fejnehéz a magyar hadsereg. Ez, hogy fejnehéz, az ő szavai szerint gyakorlatilag azt jelentette, hogy lényegesen több tábornoka van a magyar hadseregnek, mint ami kéne, de ahogy megyünk lefelé a ranglétrán, úgy van relatíve egyre kevesebb foglalkoztatott az adott állománycsoportokban. Magyarán mondva tehát itt nem arról van szó, hogy bárki bárkit vádolna, hanem arról van szó, hogy egy tudatos hadsereg-építési folyamatban nem lehet odáig nem eljutni, ami a hadseregnek az alapját jelenti: meghatározni azt, hogy amire kialakul ez a fajta hivatásos állománybeli struktúra, addigra ennek a hivatásos állománynak milyen hadsereget kell vezetni. Ha ez a kettő időben és gondolkodásban elszakad egymástól, akkor meggyőződésem szerint megint tévúton fogunk járni.
Én éreztem a vita vége felé azt a fajta elkötelezettséget, amely egy irányba viszi legalábbis a döntő többség gondolkodását, ugyanakkor még egyszer - és ezzel szeretném befejezni - szeretném hangsúlyozni, hogy nem elegendő ma konstatálni azt, hogy van egyfajta elvi egyetértés, vagy felcsillan egyfajta konszenzus esélye ebben a kérdésben, hanem valóban a parlamentben a politikusoknak is föl kell vázolni saját maguk számára egy időrendet, amit aztán be is fognak tartani az elkövetkezendő néhány évben. Ha ez az elkövetkezendő néhány év tíz év, ez is bele kell hogy férjen, de nem lehet úgy dolgozni az elkövetkezendő időszakban, együtt sem és külön-külön sem, hogy ezt a táblát ne állítanánk föl a magunk számára, hogy ne lássuk, hogy mikor hova kívánunk elérni.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
(14.20)
