DR. GYÖRGYI KÁLMÁN
DR. GYÖRGYI KÁLMÁN
DR. GYÖRGYI KÁLMÁN legfőbb ügyész, a napirendi pont előadója: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Az 1990. évi szabad és demokratikus választások óta ma első ízben kerül sor a legfőbb ügyész beszámolójára az Országgyűlés plénuma előtt. Én ezt egy nevezetes napnak tekintem az ügyészi testület tagjaival együtt, örülök annak, hogy ez a beszámoló az Országgyűlés ülése elé került, és így lefolytatható az alkotmánynak megfelelő eljárás.
Nem első alkalommal terjesztettem be a tisztelt Országgyűlésnek beszámolót az ügyészség tevékenységéről. Az 1990 júniusában legfőbb ügyésszé történt megválasztásomat követően első ízben 1993-ban nyújtottam be beszámolót az ügyészség hároméves működéséről, majd ezt követően évente terjesztettem be beszámolót.
A Magyar Köztársaság alkotmánya szerint az országgyűlési beszámoló lényeges eleme a legfőbb ügyész közjogi helyzete és az Országgyűléssel való kapcsolata; az alkotmány szerint a legfőbb ügyészt a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja, a legfőbb ügyész az Országgyűlésnek felelős, és működéséről köteles beszámolni. A legfőbb ügyész felelősségének lényeges eleme az is, hogy az Országgyűlés tagjai a legfőbb ügyészhez interpellációt és kérdést intézhetnek a feladatkörébe tartozó minden ügyben.
Az a körülmény, hogy az elmúlt esztendőkben előterjesztett beszámolók nem kerülhettek az Országgyűlés plenáris ülése elé, nem jelentette azt, hogy ezek a beszámolók visszhangtalanul kerültek volna be az országgyűlési irományok közé, hiszen az Országgyűlés bizottságai megtárgyalták, az alkotmányügyi és az emberi jogi bizottság mindig, esetenként az önkormányzati, rendőrségi és belbiztonsági bizottság is, csak ezekben az esetekben a bizottsági tárgyalás egyben a beszámoló országgyűlési pályájának a végállomását is jelentette. Az idei alkalommal is megvitatta a legfőbb ügyész országgyűlési beszámolóját az alkotmányügyi és az emberi jogi bizottság, azonban ez alkalommal a bizottsági tárgyalás nem a végső stáció volt, hanem egy közbenső, az Országgyűlés teljes ülése előtt.
Magam is, ügyész kollégáim is sajnálatosnak vagy - ne tekintsék tiszteletlenségnek - sérelmesnek tartottam, tartották, hogy az ügyészségről szóló beszámoló plenáris ülésen történő megvitatására, ezt követően határozathozatalára nem kerülhetett sor. Csak kisebb mértékben enyhítette ezt az érzésünket az, hogy itt nem csak a legfőbb ügyésszel, illetve az ügyészséggel volt baj. Az alkotmány és a különböző törvények sorra írnak elő jelentéstételi és tájékoztatási kötelezettséget különböző magas tisztségviselők számára; ezek nagy számára és a tárgyalásnak a Házszabályban rögzített eljárásmódjára figyelemmel az Országgyűlés a beszámolók plenáris ülésen való tárgyalására irányuló kötelezettségének képtelen volt eleget tenni.
(10.50)
Így adódhatott az a látszat, hogy az Országgyűlés a legfőbb ügyészi beszámolónak talán nem is tulajdonít akkora jelentőséget. Én az Országgyűlés iránt illő tisztelettel vagyok, és egyáltalán nem dolgom, hogy bármilyen vonatkozásban is bíráljam. Amit elmondtam, azt azért kellett elmondani, hogy az eddigi jelentések tárgyalása miért nem juthatott a plenáris ülés elé, és hogy ez nem speciális ügyészségi probléma, és nem az ügyészség megkülönböztetéséről van szó, hanem általában a jelentések, beszámolók megtárgyalása van egyfajta válságban, amire a tisztelt Országgyűlés bizonyára megfelelő megoldást fog találni.
A beszámolónak és megtárgyalásának az egész ügyészi testület működése szempontjából azért van rendkívüli jelentősége, mert az egész ügyészi testület legitimációja a mai alkotmányjogi berendezkedés mellett közvetlenül az Országgyűléstől származik. Az alkotmány szerint a neki felelős legfőbb ügyészt az Országgyűlés választja meg, aki az ügyészi szervezetet vezeti és irányítja, és az ügyészeket, ügyészségi titkárokat és fogalmazókat kinevezi. A nyomozást elrendelő vagy lefolytató, a vádat emelő, a tárgyaláson a vádat képviselő, a fellebbező, a felülvizsgálati indítványt előterjesztő vagy bármilyen más ügyben intézkedő ügyész működésének legitimációja ekként az Országgyűléstől ered, és ez a sajátos szubordináció fontos tényezője a hazai ügyészi testület jelenlegi önazonossági tudatának. Hadd mondjam el, én is büszke vagyok arra, hogy tisztségemet az Országgyűlés bizalmából töltöm be, és átérzem az ebből fakadó felelősséget.
Ez a beszámoló az 1997. esztendőről szól, és most 1999 márciusát írjuk. Mentségemre szolgáljon, hogy nem az idén nyújtottam be a beszámolót, hanem tavaly, megvárva a választásokat követően az új Országgyűlés megalakulását, mert az előző Országgyűlés már nem tudta volna megtárgyalni. A beszámolóról, annak a gyakoriságáról hadd szóljak még röviden egy szót.
Ennek a jelentésnek a 3. oldalán az áll, hogy a Magyar Köztársaság alkotmánya 52. §-a (2) bekezdésében, valamint a Házszabály 89. §-ában foglalt kötelezettség teljesítéseként kerül sor a beszámoló előterjesztésére. Ez egy kis kiegészítést igényel. Valójában az alkotmány csak annyit mond ki, hogy a legfőbb ügyész beszámolni köteles, de arról sem az alkotmány, sem más törvény nem rendelkezik, hogy ez a beszámolás mikor, milyen gyakorisággal történjen meg. Sok más tisztség esetében a törvény világosan megmondja, a legfőbb ügyész esetében nem. Ezért 1994-ben fordultam illő tisztelettel az Országgyűlés elnökéhez annak érdekében, hogy a beszámolási kötelezettség teljesítése valamilyen rendezett vagy rendszeres formában történjen.
Az elnök úr annak idején az alkotmányügyi, törvény-előkészítő és igazságügyi bizottsághoz fordult, kérve a véleményüket. Ezt követően az alkotmányügyi bizottság előtt egy számomra igen tanulságos vita folyt arról - ezen jelen lehettem -, hogy miben álljon ez a beszámoló, tehát hogy a legfőbb ügyész a működéséről vagy az ügyészi testület működéséről számoljon be. Végül itt az az állásfoglalás született, hogy ugyan a törvények nem szabályozzák kifejezetten a beszámoló gyakoriságát, az alkotmány értelmezésével mégis oda lehet jutni, hogy a beszámolóra országgyűlési ciklusonként legalább egyszer, illetőleg a legfőbb ügyész hatéves mandátumának a lejártát megelőzően sort kell keríteni.
Ezenfelül a legfőbb ügyésznek az Országgyűléshez való viszonya folytán be kell számolni esetileg, ha így dönt az Országgyűlés, illetőleg saját elhatározásából is készíthet ilyen beszámolót. Mivel ily módon erre engedélyt kaptam, 1994 óta évente terjesztettem be beszámolót az Országgyűlés elé.
Természetesen jó lenne, ha ezt törvény szabályozná, de ennek az elmúlt kilenc esztendő nem kedvezett. 1990-93 között egy átfogó ügyészségi reform előkészítése folyt, amely az ügyészség közjogi helyzetének a megváltoztatását kezdeményezte. Ennek során természetesen nem volt helye egy olyan törvénymódosítási vagy -kiegészítési javaslatnak, amely az Országgyűlés előtti beszámolás gyakoriságát lett volna hivatott rendezni.
Az 1993. évi reformkísérlet homokpadra futván úgy gondoltam, hogy az ügyészség közjogi helyzetéről folyó vita az új köztársasági alkotmány előkészítése során nyer majd széles körű egyetértéssel támogatott megoldást. Ezek a várakozások azonban nem bizonyultak megalapozottnak.
1998-ban, hamarosan a választásokat követően elkészült az új ügyészségi reformcsomag, amelynek tárgyalása jelenleg is folyik a tisztelt Országgyűlés előtt. E törvényjavaslatok az ügyészség közjogi helyzetének megváltoztatását célozván újból csak nem kínáltak alkalmat a beszámolási időszak törvényi szabályozásának javaslatba hozására. Ez most a helyzet.
Megjegyzem, talán az egy- és kétkamarás Országgyűlés volt az, amelyről az elmúlt évtizedben annyi közjogi vita folyt, mint az ügyészség helyzetéről és feladatairól. Ez a vita mindazonáltal nem tekinthető egészen újnak, hiszen Magyarországon az első nyilvános ilyen tárgyú vitát a Királyi Ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikk javaslata, képviselőházi megvitatása során folytatták le először, hogy aztán ez a vita sokszor megismétlődjön. Mint ismert a jogászok jó része előtt, ezt a törvényjavaslatot Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter terjesztette elő. Újabban egy helyütt azt olvastam egyébként, hogy magát a törvényjavaslatot Csemegi Károly írta, és ez a név igen jól cseng. A Horváth Boldizsár által előterjesztett törvényjavaslat 5. §-a úgy szólt, hogy az ügyészség a bíróságtól független, és közvetlenül az igazságügy-miniszternek van alárendelve.
Az ellenzék által előterjesztett módosító javaslat, amelynek megszövegezője Győrffy Gyula képviselő volt, úgy alakította volna át ezt a szöveget, hogy az ügyészség úgy a bíróságtól, mint a kormánytól független, és tagjainak egymáshoz való viszonyát törvény határozza meg. Ebben a vitakérdésben később véleményüket a Királyi Ügyészség nagy tekintélyű vezetői is elmondták, köztük Kozma Sándor, az első pesti királyi főügyész, majd később Varga Ferenc koronaügyész és Finkey Ferenc professzor, aki utóbb maga is betöltötte a Koronaügyészi Hivatalt.
Az újabb időkben, 1988 óta töretlen hevességgel folyó vita sajátosságának talán az tekinthető, hogy a vita résztvevői a sokoldalúan megvitatott szakmai szempontok mellett erős politikai jelentőséget is tulajdonítanak a kérdés mikénti megoldásának. Az ügyészség közjogi helyzete egyébként nemcsak Magyarországon vitatott, hanem Európa-szerte több országban, és néhány év óta szorgos bizottsági munkálkodás folyik egy Európa tanácsi ajánlás szövegének a kidolgozása érdekében.
(11.00)
A jogi közönség ezt ismeri, erről tudósít egyébként a Magyar Jog című folyóirat tavaly karácsonyi száma. A jelentés tartalmának előadására nem vállalkozhatom, ez több mint száz oldal. Hadd reménykedjek abban, hogy a jelentés felkeltette a tisztelt képviselő hölgyek és urak érdeklődését, és arra csábította őket, hogy elolvassák. Én azt gondolom, ez a jelentés elegendő terjedelmű ahhoz, hogy tájékoztasson az ügyészség 1997. évi működéséről, de nem túl nagy terjedelmű ahhoz, hogy elriassza az olvasót. Én ehhez a jelentéshez hozzátenni nem szeretnék semmit, utóbb pedig nem szeretném szépítgetni.
Azt az alkalmat, hogy én itt az Országgyűlés színe előtt beszélhetek, egy vonatkozásban mégis meg szeretném ragadni. Közbiztonságról, büntetőjogról, a büntetések szigoráról szeretnék néhány, általam fontosnak tartott gondolatot elmondani. Sok szó esik arról, milyen feladatok hárulnak a rendőrségre, az ügyészségre, a bíróságokra a közbiztonság megszilárdítása, a közbiztonság védelme terén.
A közbiztonság, azt hiszem, minden rendezett társadalmi együttélés elemi feltétele; és hogy az állam ennek a megtartása érdekében minden szükséges és lehetséges intézkedést megtegyen, úgy gondolom, pártok fölött álló érdek. Az ügyészségnek közvetlenül nem feladata a közbiztonság védelme, közvetlenül nem feladata a bűnmegelőzés. Azonban a büntetőeljárásban való közreműködése révén, a nyomozásban és a bírósági eljárásban való közreműködése révén bizonyosan közrehat a büntetőjog alkalmazásában, és ezzel a bűnözés megelőzésében, a közbiztonság védelmében.
Az egész rendőri bűnözéssel kapcsolatos fellépésben a háttérben a büntetőjogi szankciók alkalmazása, annak a lehetősége áll, és ez adja meg ennek az eljárásnak a törvényes alapját. A büntető törvénykönyv a büntetés célját a társadalom védelme érdekében, a bűncselekmények megelőzésében határozza meg, de azt soha ne felejtsük el, hogy a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás mindig egy lépéssel a bűn után jön, és éppen az elkövetett bűncselekmény miatt alkalmazott felelősségre vonástól reméli azt, hogy ez mások számára okulásul szolgál, és így megelőző hatása lehet.
Az ügyészség azokban az ügyekben teljesítheti bűnüldözési feladatát, amelyekben kézre kerül a tettes. A nyomozást az ügyek túlnyomó többségében nem az ügyész végzi, hanem a más által végzett nyomozás törvényessége fölött gyakorol felügyeletet. Ennek keretében az ügyészségnek az is dolga, hogy a nyomozás befejezése után a vádemelés kérdésében foglaljon állást. 1997-ben több mint 106 ezer ilyen ügy érkezett. Ezek 67 százalékát 15 napon belül dolgozták fel az ügyészek, 17 százalékát 30 napon belül. Ez együtt több mint 84 százalék. Az év végén, tehát '97. december 31-én 2439 ügy volt ügyészi kézben elintézetlen; ez kevesebb, mint kétheti érkezés. Ez megengedi talán azt a kijelentést, hogy az ügyészség számottevő ügyhátralék nélkül látja el a feladatát.
A büntető igazságszolgáltatással kapcsolatos bírálatok egy része a büntetőeljárások elhúzódásával függ össze. Az ügyészség - erről szeretném biztosítani a tisztelt Országgyűlést és a választópolgárokat is - a jövőben még inkább arra törekszik, hogy a nyomozás során minél hamarabb megalapozott és törvényes érdemi határozat szülessen, időben sor kerüljön a vádemelésre, és az ügyészi közreműködés segítse a törvényes és megalapozott ítélet meghozatalát.
Hadd szóljak egész röviden a váderedményességről: 1997-ben ez 94,6 százalékos volt. A korábbi évekhez képest ez némileg csökkent. De hadd tegyem fel a kérdést: jó volna, a 100 százalékos váderedményesség? Annyiban talán, hogy a vád minden esetben törvényes és megalapozott volt a bírósági visszaigazolás szerint, és valószínűleg nagyobb lehetne az ügyész sikerélménye is. De nem szeretnék olyan országban élni, ahol a váderedményesség 100 százalékos, mert ez kétséget ébresztene a tekintetben, hogy független bíróság ítélkezik.
Nem zárható ki, hogy a bizonyítékokat az ügyész és a bíró eltérően értékeli, mint ahogy az sem zárható ki, hogy az elsőfokú és a másodfokú bíróság eltérően értékeli a bizonyítékokat, de az sem, hogy egy bonyolult jogi kérdést másként ítéljenek meg. Ez kiváltképp lehetséges egy átalakulóban vagy formálódóban lévő ítélkezési gyakorlat esetén. Több mint 40 új büntető tényállást vezettek be az első időszakban a magyar anyagi büntetőjogban. Egy törvényi tényállás megfogalmazása és ebben a teremben, illetve a másik teremben történő megszavazása, hivatalos lapban való kihirdetése még távolról sem jelenti ennek a törvényi rendelkezésnek a valóságos életét. Azt meg kell tanulni és meg kell tanulni alkalmazni. Én úgy gondolom, a váderedményesség kérdésében egy helyes arány megtartása tűnik kívánatosnak, ne kerüljön sor az ügyészség részéről megalapozatlan vádemelésre, a bíróság pedig ne váljék a vádiratra, vádindítványra mindig rábólintóvá.
Úgy tűnik, egyes országok büntetésalkalmazási gyakorlata - ha áttekintjük az európai országok idevonatkozó adatait - nemcsak a törvényhozásnak, nemcsak a jogalkalmazás résztvevői elhatározásának a függvényeként alakul, hanem valami egész másfajta törvényszerűségnek is látszik mindez engedelmeskedni. Azt is lehet mondani, hogy ha ránézünk Európa térképére, és elindulunk nyugatról keletre vagy keletről nyugatra, akkor az ország gazdasági-társadalmi fejlettségének, a parlamentáris rendszer erejének függvényében alakul az ismertté vált bűncselekmények száma és az alkalmazott büntetések szigora.
Magyarország, azt gondolom, olyan bűnözéssel rendelkezik, és olyan szigort produkál a büntetések alkalmazásában, ami megfelel Magyarország geográfiai elhelyezkedésének, és ha úgy tetszik, geopolitikai elhelyezkedésének, azaz az itt meglevő rendszer fejlettségi fokának. Az ügyek, amelyek Magyarországon a bíróság elé kerülnek, az ügyészség közreműködésével jutnak oda. A bíróság ügyészi indítványra büntet, szab ki tárgyalás mellőzésével vagy a tárgyalás alapján büntetést. A büntetés pontos mértékére nálunk ugyan nem lehet indítványt tenni az ügyésznek, eltérően más országoktól, de ha az ügyész elégedetlen a kiszabott büntetéssel, akkor fellebbezhet. Az ügyek nagy részében Magyarországon az ítélet elsőfokon jogerőre emelkedik. Ez azt jelenti, hogy az ügyész, a bíró és a védelem között is van egyfajta konszenzus a tekintetben, hogy milyen a törvényes mértékű büntetés, azaz milyen cselekményért milyen vádlottnak mi jár.
Az ügyek kisebbik része az, amelyben az ügyész súlyosítás végett fellebbez. 1997-ben 3415 ilyen eset volt. A fellebbezések 46 százaléka volt eredményes, nagyobb részük mégis eredménytelen.
(11.10)
Az eredményesség aránya mégis növekvő: 1990-ben csak 35 százalékos volt a sikeres fellebbezések aránya, ehhez képest a 46 százalék igazán figyelmet érdemel. 1997-ben a büntetések közül a leggyakoribb a pénzbüntetés volt, ez a büntetések több mint 43 százalékát tette ki, második helyre került a próbára bocsátás nevű intézkedés, harmadik helyen a közel 19 százalékos felfüggesztett szabadságvesztés. A közérdekű munka még mindig nem tudott igazán gyökeret ereszteni, nálunk a 2 százalékot sem érte el a részesedése, és a végrehajtandó szabadságvesztések aránya 12 százalék volt. A döntő határ a büntetéskiszabási gyakorlatban igazából az, hogy becsukják-e az elítéltet, vagy pedig szabadságelvonással nem járó büntetést kapott. 1997-ben Magyarországon az elítéltek 88 százaléka nem került büntetés-végrehajtási intézetbe, és 12 százalék volt, amelyet ténylegesen becsuktak.
A büntetéskiszabási gyakorlat az elmúlt években, ha '90-től számítom az időt, látványosan enyhült. 1990-ben százalékosan pontosan a dupláját ítélték végrehajtandó szabadságvesztésre, mint 1997-ben. Akkor 24 százalék volt a végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek aránya, ez '97-re 12 százalékra csökkent. De ez nem pusztán az ügyészek és bírák szemléletében bekövetkezett változás eredménye, hanem ezt a törvényhozás több intézkedése szorgalmazta. Ennek alakulásában közrehat a halálbüntetés '90 őszén történt eltörlése is, ha a legszigorúbb büntetést megszüntetik, akkor az enyhítő hatással lesz az egész büntetéskiszabási gyakorlatra.
Időközben a törvényhozás részben elfordult az 1993. évi elképzelésektől, és most minden erejével azon van, hogy a büntetéskiszabási gyakorlat szigorát befolyásolja. Én európai összehasonlításban a magyar bíróságok büntetéskiszabási gyakorlatának szigorát megfelelőnek tekintem azért, mert nálunk szigorúbbak a litvánok, az oroszok, a románok és a lengyelek. A többiek enyhébbek, ha az országokat a börtönnépesség alapján vetjük össze.
Nem szeretnék visszaélni a türelmükkel, bár ahogy az órára pillantok, ez máris megtörtént. Cesare Beccaria óta tudjuk, hogy jobb megelőzni, mint büntetni. Ennek ellenére az ő fellépése óta minden megelőzési törekvés ellenére büntetni kell, mert ez a rendezett társadalmi élet feltétele, hogy a súlyosan vétőket megbüntessék annak érdekében, hogy mások ne támadjanak a jogrend ellen.
Ez a beszámoló a '97. évről szól, ez év márciusának első napján mégis olyan esemény történt, amelyről itt említést kell tennem. Akkor lépett hatályba a büntetőeljárási törvény és a büntető törvénykönyv terjedelmes novellája. Szeretném biztosítani e helyütt az Országgyűlést és a választópolgárokat, hogy az ügyészség a maga részéről e két törvénymódosítás életbe való átültetésében közreműködik a büntetőeljárásban neki kijelölt helyről.
Megköszönöm figyelmüket, a türelmüket, megköszönöm innen is az alkotmány- és igazságügyi bizottság, valamint az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagjainak a beszámoló vitája során tanúsított kitüntető érdeklődését.
Kérem tisztelettel az Országgyűlést, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb ügyészének az ügyészség 1997. évi tevékenységéről szóló J/10. számú beszámolóját szíveskedjék elfogadni. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps.)
