DR. NAGY SÁNDOR
DR. NAGY SÁNDOR
DR. NAGY SÁNDOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársak! Van valami sajátos diszkrét bája ennek a mostani vitának. Ha a televíziónézők és rádióhallgatók figyelemmel kísérték az elmúlt egy órát, először is azt láthatták, hogy milyen érdekes fogadtatása volt a különféle bizottságokban ennek a törvénytervezetnek.
A '90 óta a Magyar Országgyűlés munkáját figyelemmel kísérők szerint nincs vagy lehet, hogy csak kivételes példa van arra, hogy az első helyen kijelölt, azaz szakmai, politikai, társadalmi hatások szempontjából valóban a megfelelő felkészültség birtokában lévő bizottság általános vitára alkalmatlannak minősít egy törvénytervezetet. Ez önmagáért beszél, és önmagáért beszél az a körülmény is, hogy az a bizottság, amelyik érdemben valóban meg kellett hogy vitassa ezt a törvénytervezetet, már azt a kifogást sem tudta érvényesíteni a kormánnyal szemben, hogy talán nem kellett volna rákényszeríteni a képviselőket, hogy három nap alatt mélyedjenek el egy nagy terjedelmű és szerteágazó szabályozást tartalmazó törvénytervezetben.
Engedelmet kérek, de az már csak hab a tortán, hogy miközben az uniós irányelvekhez történő kapcsolódás keretében a fiatalok munkahelyi védelméről is szó esik, az ifjúsági bizottság kerek négy percet szentel ennek a törvénytervezetnek. Nyilván nem lehet elmondani, hogy a bizottság kormánypárti képviselői a részletek rabjaivá váltak volna e törvénytervezet tekintetében.
Az is figyelemre méltó, hogy éppen az egészségügyi bizottság, amelyik bizottság, ha bármely más bizottsághoz képest elgondolkodott volna azon, hogy vajon az új szabályozás és annak a munkaügyi megszervezésére vonatkozó szabályok mennyire szolgálják a magyar munkavállalók egészségét, az egyébként is rossz egészségügyi állapot szempontjából hogyan ítélhetők meg, ha van bizottság, amelyik a fenntartásait hangoztathatta volna, az tulajdonképpen ez a bizottság lehetett volna, de mint hallottuk, ez a bizottság természetesen általános vitára alkalmasnak tartotta a törvénytervezetet.
És végül, de nem utolsósorban még mindig az elhangzottakra így bevezetőként reagálva, ha viszont valamely tévénéző és rádióhallgató mostanság kapcsolódott be a közvetítésbe, akkor Sümeghy Csaba képviselőtársam beszédéből esetleg arra következtethetett, hogy a szakszervezetek helyzetéről, működéséről, tevékenységéről szóló törvénytervezetet tárgyal az Országgyűlés, mert ennek a kérdéskörnek szentelte időben és tartalomban a legnagyobb figyelmet, s ennél jóval kevesebb figyelmet fordított az általa egyébként tökéletesen alkalmasnak minősített szabályozás szakmai és egyéb megalapozására.
Tisztelt Képviselőtársak! Nagyon hosszú lenne felidézni a munka világának munkaharcokkal, olykor valóságos küzdelmekkel teli történetét akár a világban, akár Európában, de azt megmondhatjuk, hogy legalább három-négy jellegzetes vonulata volt ezeknek az elmúlt évtizedekben. Így beszélhettünk a munkavállalók és azok szervezetei bérharcairól; beszélhettünk az általános szociális helyzet javítására irányuló fellépéseikről; beszélhettünk a munkakörülmények javítását célzó küzdelmeikről, és természetesen beszélhettünk az egyéni és kollektív munkavállalói jogok garanciális szabályozását célzó fellépéseikről.
Azt is tudjuk, hogy Európában kialakult egy olyan munkajogi szabályozás, a munkajogi kapcsolatoknak egy olyan rendszere, amely párbeszéden, a szociális partnerek együttműködésén alapul, és stabil szabályozási háttérrel rendelkezik. Ebből fakad, és az európai tapasztalat is ezt mutatja, hogy tulajdonképpen a munka törvénykönyvével kapcsolatban talán első helyen megfogalmazható követelmény, kritérium, hogy az stabil, kiszámítható legyen, hiszen emberek százezreinek, millióinak a napi élethelyzetével, munkakörülményeivel, jövedelemszerző tevékenységével kapcsolatos, és éppen ezért minden szabályozás, ahogy szokták mondani a jogászok, egy vessző áthelyezése egy ilyen jellegű törvényben olykor be nem látható következményekkel is jár.
Önmagáért beszél, ha valaki ismeri a '92-es átfogó szabályozást követő tapasztalatokat, tudhatja, hogy évek teltek el, mire kialakult az a bírói gyakorlat, a szociális partnerek részéről értelmezési gyakorlat, amely egyáltalán megfelelő keretek közé helyezte az akkori új szabályokat. És azt is hozzá kell tennem, hogy '92 óta harminchetedik változtatást él meg a munka törvénykönyve. Joggal ígérte a jelenleg hivatalban lévő kormány, hogy átfogó, új koncepcionális alapokon álló és koherens szabályozást alkot, azaz új munka törvénykönyvet alkot, de ez az ígéret ugyanúgy csak ígéret maradt, mint természetesen jó néhány más ígéret.
Az is elgondolkodtató, és nem lehet szó nélkül mellette elmenni, mert jól mutatja a törvényalkotói szándékot: a '99-es szabályozás. Kérek mindenkit, emlékezzen vissza, mi volt a '99-es szabályozás egyik feltűnő vonása. Az, hogy a munkavállalókat és szervezeteiket nyilvánvalóan hátrányosan érintő szabályokat a kormány alkuként kínálta cserébe egy politikai egyezségre gondolva, hogyha egyébként elfogadják az érdekegyeztetés rendszerének átalakítását. Engedelmet kérek, milyen mértékben alapoz meg egy ilyen szándék egy valóságos törvénymódosítási szándékot, mennyire válik nyilvánvalóvá, hogy azt valóban módosítani kell vagy nem, ha egyébként a kormány függővé teszi attól, hogy egy más dologra vonatkozó ajánlatát a szociális partnerek elfogadnak-e vagy nem?! Ez a szellem a mostani módosításnál ugyanígy itt lebeg. Nem öncélúan állítják a szakszervezetek és a Magyar Szocialista Párt képviselői, akiknek azért meg kellene engedni azt a jogot, hogy mint baloldali párt valóban a munkavállalók érdekeit jelenítsék meg - nem szakszervezeti aktivistaként, de nem szeretnék politikai fejtegetésekbe bocsátkozni -, hogy felhívják arra a figyelmet, hogy ez a módosítás valóban politikai indíttatású, mint ahogyan a '99-es is aktuálpolitikai indíttatású volt, mert azt a célt szolgálta, hogy helyzetet teremtsen úgymond mindazok számára, akik az akkori változtatásokat keresztül akarták vinni, s akik akkor vitatták ennek a létjogosultságát.
Tisztelt Barátaim! Kétség nem fér hozzá, hogy a jelenlegi törvényalkotás vagy ha úgy tetszik, módosítás szükségessége megalapozott. Senki nem vitatja, hogy az úgynevezett kilenc irányelvnek megfelelő változtatást végre kell hajtani, bár azért megjegyzem, hogy ez a kilenc hat plusz három. Úgy kell érteni, hogy a kormány 2000-re vállalt kötelezettséget hat irányelvben foglaltakkal kapcsolatos jogharmonizációs teendőkre, és háromra - és ebbe a háromba tartozik ez a bizonyos alapvetően vitatott: a munkaidő megszervezésével kapcsolatos szabálygyűjtemény is - azt a kötelezettséget vállalta, hogy az európai uniós csatlakozás időpontjáig alkotja meg a szabályokat. Ez nem lényegtelen azzal kapcsolatban, amiről itt most beszélünk.
Az sem lényegtelen, hogy itt többen kijelentették, hogy a hat irányelvben foglaltakkal, sőt ha elfogadjuk, hogy bár idő előttinek is minősíthető a továbbiakkal való foglalkozás, még azon belül is kettőben - tulajdonképpen kisebb módosításokat leszámítva - egyetértés van, azaz az lenne a lehetősége a Magyar Köztársaság kormányának, hogy egy ilyen fontos tárgykörben, nyolc nagy témakört tartalmazó módosításban konszenzusra jusson az ellenzékkel. Ezt kínálja a helyzet; nem a kormány szándéka, a helyzet kínálja. Ehhez képest elgondolkodtató, hogy mi az a szempont, ami miatt ilyen erővel erőlteti a kormány, hogy ezt a bizonyos kilencediket, azaz a munkaidő megszervezésével kapcsolatos szabályokat is most kell megalkotni, méghozzá úgy kell megalkotni, hogy ne legyünk tekintettel az érintettek, a munkavállalók szempontjaira.
Szeretnék ezzel kapcsolatban azért néhány dolgot mondani, mert mind államtitkár úr bevezetőjében, mind pedig a legnagyobb kormánypárt, a Fidesz által elmondottakban itt az az állítás került elő, hogy tulajdonképpen ezek a szabályok nagyon is rendben vannak, nincs itt semmi probléma. Ezzel szemben a leghatározottabban ki lehet jelenteni, hogy mind a munkakeret összevonhatóságára, mind a pihenőidővel kapcsolatos szabályokra, mind a törvényes munkaidőn kívül végzett munka díjazására, a munkaszerződésben rögzítendő feltételek szűkítésével kapcsolatos szabályokra és a más munkakörben való foglalkoztatás és a telephelyek közötti átirányíthatóság szabályaira nézve kisebb vagy nagyobb mértékben hátrányos ez a szabályozás a munkavállalóra. De ez csak a probléma egyik része, mert ezek a fő szabályok, amelyek módosulnak - és nem előnyösen, hanem inkább hátrányosan.
(10.50)
Az igazi probléma és csattanója ennek a gondolatsornak az, hogy viszont a törvénytervezet az úgynevezett kivételekkel és annak a definíciójával teljesen föllazítja, fölpuhítja még ezeket az úgynevezett, mondjuk így, a kormány szerint neutrálisnak tekinthető fő szabályokat is. És ebben - a teljesség igénye nélkül mondom - az idénymunka definíciója, a megszakítás nélkül végzett munka fogalmi kifejtése és a készenléti munka fogalmára adott leírás lényegét tekintve a munkaadó döntésétől teszi függővé, hogy ebben a tágan értelmezett és sok szempontból lazára vett szabályozásban milyen munkarendet, milyen megoldást alkalmaz, és ezzel szemben a munkavállalónak tulajdonképpen nincs jogi védettsége.
Azt a kérdést kell feltenni, képviselő úr - Sümeghy Csaba képviselő úrra vonatkozik, amit mondok -: ma olyan helyzet van Magyarországon a munkavállalók körében, valóban az a helyzet, hogy ezeket a finom szabályokat a versenyképesség javítása, a munka jobb megszervezése érdekében minden további nélkül lehet alkalmazni? Nincs kiszolgáltatottság, nincs olyan helyzet, hogy még a ma is létező munkanélküliség miatti súlyosan depressziós területeken a munkavállalók nemhogy azzal foglalkoznának, hogy bizonyos munkaadói feltételeknek nem felelnek meg, hanem önkizsákmányoló módon vesznek részt a munka világában? Nem arra kellene-e a nagyobb figyelmet fordítani, hogy a munkaügyi felügyelőség figyeljen oda, hogy a ma is érvényes szabályokat hogyan lehet számon kérni, betartani, és utána lépjünk majd tovább? Én azt gondolom, a munkavállalók pontosan értik, mi itt a valóságos helyzet, attól függetlenül, hogy milyen magyarázatot kapnak rá ebben a pillanatban.
Arról már nem is beszélek, hogy egy ilyen szabályozási logika, amely ily mértékben jogszabályi keretek közé szorítja tulajdonképpen a munkavállaló szempontjából alapvetőnek tekinthető munkavégzési szabályokat illetően a munkaidő megszervezésével kapcsolatos részleteket, az tulajdonképpen ellene hat annak, hogy a munkaadó és a munkavállaló szervezetei kollektív megállapodásban rögzítsék a számukra fontos feltételeket. Mintegy még további impulzust ad arra, hogy nincs itt értelme a szociális partnereknek egymással szóba állni, nincs értelme kísérletet tenni az egyezségre, hiszen ez a törvénycsomag megteszi a magáét, és tulajdonképpen a munkaadónak nem is lesz érdekében álló.
Azt mondta államtitkár úr, hogy egyensúly van a szabályok tekintetében arra vonatkoztatva, hogy a munkaadókra nézve is tartalmaz szigorúbb szabályokat, és persze kedvezőeket a munkavállalókra.
Azért az feltűnő, hogy a munkaadók szervezetei sem nyilvános, sem nem nyilvános fórumon annak a "súlyos aggályuknak", hogy rájuk nézve milyen szigorú új szabályok következnek be, valamilyen rejtelmes ok folytán nem adnak hangot. Na persze a demagóg szakszervezetek mondják a magukét, hogy mégiscsak érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy naponta hány órát és hetente hány napot kell egy munkavállalónak a nem éppen európai uniós bérszínvonal keretei között dolgozni. Mégiscsak van itt valami rejtelem! A rejtelem könnyen feloldható: nem lett volna muszáj ilyen egyoldalúan, tisztán a munkaadók szempontjai szerint ezt a szabályozást megtenni.
Beszéljünk itt valóban néhány percet az előzményekről! Államtitkár úr fejtegetése az Európai Unióba törekvő országokban e tárgyban szerzett tapasztalatokról nagyon figyelemre méltó volt. A Cseh Köztársaság példáját hozta. Valóban, a Cseh Köztársaságban is súlyos viták voltak, kompromisszumos szabályozás született. Nem is rossz a példa, én ezt el is fogadom; de egy kicsit több figyelmet érdemel az a példa, hogy mi történt Nyugat-Európában az elmúlt évtizedekben ezeknek a ma uniós irányelvként számon tartható szabályoknak a kialakulásában.
Az történt, államtitkár úr és képviselő úr, hogy éveken keresztül vitatták a szociális partnerek egy-egy fontos szabály beemelését a törvényhozásba, kompromisszumok születtek. A kompromisszumok többnyire úgy születtek, hogy egyébként más területeken pedig kiegyenlítő gesztusok, mechanizmusok működtek, vagy bérnövekedés formájában, vagy a törvényes munkaidő csökkentése formájában, vagy a munkarend megszervezésének egyéb részleteinél; azaz a mérleg még nem is nullára, hanem pozitív nullszaldóval - ha szabad ezt a kifejezést használni - alakult. Ez az a tanulság, amit meg kellett volna fontolnia a Magyar Köztársaság kormányának is. Semmi nem indokolja, hogy az európai uniós csatlakozás előtt néhány évvel ezt a pontot is törvényhozással, egyoldalú gesztussal lezárjuk, miközben lenne rá lehetőség, hogy az érintettek, a munkaadók és munkavállalók szervezetei ezt tételesen megvitassák és tegyenek kísérletet.
Nem tudom belátni, miért lenne demagógia azt kérni, hogy ha nyolc ügyben egyetértés van, egy ügyben nincs, de van rá néhány év, hogy abban is legyen, ugyan mi az a rejtelmes szempont, hogy nem adjuk meg a feleknek azt a néhány évet vagy néhány hónapot, hogy beszélgessenek róla, ugyan, üljenek már le.
Azt mondja képviselő úr és mások is, akik a bizottsági véleményeket ismertették kormányoldalról, hogy nyolc hónapon keresztül ment a vita, sok fórum, sok alkalom volt. Pontosítsuk egy kicsit: valóban, az Országos Munkaügyi Tanács plenáris ülését kettőször összehívták. Nagyon érdekesek az időpontok: augusztus 8-án és augusztus 11-én. Tehát a nyolc hónap valami olyan dramaturgia szerint zajlott, hogy hónapokon keresztül valóban nem sok történt, majd hirtelen három napon belül kellett két Munkaügyi Tanács-ülést tartani, ami önmagában is jól mutatja, és persze a végeredmény is jól mutatja: ez a változat tételesen, amit mi most itt tárgyalunk, nem volt az Országos Munkaügyi Tanács előtt, és a szakbizottságai sem látták.
Lehet persze azt mondani, hogy még hónapok vannak hátra, hiszen majd folytatódik februárban a vita. Ez tökéletesen olyan, mint a robbanószerkezethez vezetett gyújtózsinór, amit meggyújtanak. Lehet mondani, lehet még vitatkozni, de mindenki tudja, hogy ég a gyújtózsinór, és ha a felek nem fognak megállapodni, akkor a töltet föl fog robbanni abban a pillanatban, amikor a kormányoldalon az "igen" gombot a képviselők meg fogják nyomni.
Fölmerül a kérdés: miért van erre szükség? Ne csodálkozzon a kormányoldal azon, hogy az ember azt a választ keresi rá, hogy valóban, itt van valami indokolatlan gesztus a munkaadóknak és egy indokolatlan ellentét, ellenkezés, ellenségeskedés a munkavállalókkal. Ha ugyanis nem így lenne, akkor hagynánk arra időt, hogy ebben is megállapodjanak.
Mindezekből fakadóan milyen következtetést lehet levonni? Azt gondolom, még mindig van arra lehetőség, hogy ne eszkalálódjon tovább ez a probléma. Fogadja el a kormányoldal, hogy nagyon pici módosításokkal a nyolc irányelv tekintetében a szöveg konszenzussal elfogadható, és ha úgy tetszik, nem akarok túlzásokba bocsátkozni, de ha nagyon meggondoljuk, akár európai üzenete is lehet, hogy a Magyar Országgyűlés nyolc nagyon fontos kérdésben és a munka világát érintő szabályozásban konszenzussal fogadott el törvényt. Miért akarjuk ezt az esélyt elvetni? Miért nem választjuk le róla azt az egyetlenegyet, amiben tovább kellene folytatni az egyeztetést? Miért kockáztatjuk azt a politikai - és itt most nem részletezendő - okok miatt egyébként is meglévő és nyilvánvalóan éppen a nem kifejezetten jó körülmények között élő és dolgozó emberek körében föl-föltámadó kérdést, ami az uniós csatlakozással kapcsolatos kételyeket fogalmazza meg - hogy most nagyon szofisztikáltan fogalmazzak -, miért kockáztatjuk, hogy azt higgyék a munkavállalók, hogy azért romlott a helyzetünk, mert az Unióhoz akarunk csatlakozni? Ez már politikai felelősséget is fölvet!
És végül, de nem utolsósorban azt gondolom, érdemes lenne ezt meggondolni; további szakmai, ha kell, szakértői fórumok vitájára és nemzetközi tapasztalatok elemzésére is gondolok, és egyébként a brüsszeli szakértőknek és az országjelentés-készítőknek az idevonatkozó megállapításaira is gondolok, amivel békét lehetne teremteni. Nem azt sugallná a kormány, hogy felkészült és eltökélt a munkaharcra, mert nem kell eltökéltnek lenni, van éppen elég baj ebben az országban, hogy művileg nem kell újabbakat teremteni. Én tisztelettel azt javaslom, fogadja el a kormányoldal, hogy nyolc ügyben teremtsünk konszenzust, és fogadja el, hogy egy ügyet hagyjunk nyitva, vitassuk meg és vigyük tovább.
Igaza van államtitkár úrnak, amikor Széchenyire hivatkozik és azt mondja, hogy Széchenyi szerint a jól elrendelt munka mily mértékben talpköve egy nemzet gyarapodásának. Ez szerintem magára erre a konkrét munkára is igaz, már tudniillik a munka törvénykönyve módosításával együtt járó munkára. Ha ezt jól rendeli el a kormány, akkor ez eredményes lehet; ha nem jól rendeli el, akkor Széchenyi aforizmája nem érvényes erre a helyzetre.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
