SZABÓ IMRE
SZABÓ IMRE
SZABÓ IMRE (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előbb hiányolt módosítókra szeretnék rátérni, ugyanis itt most olyan ajánlási pontokat ismertetnék, ahol mindenhol olyan módosítóra tettünk javaslatot, amely egyrészt tartalmi változtatást is jelent.
Ezen a második vitaszakaszon belül a 66., a 75., a 110., a 127., a 130., a 142., a 179. és a 227. sorszám alatti módosítókról szeretnék együttesen is szólni, hiszen ezek összefüggő, egymással köszönő viszonyban lévő olyan módosítási pontok, amelyek a törvény 20., 21., 25., 49., 50., 51., 54., 68. és 99. §-át érintik. Ezek azok a paragrafusszámok, amelyeket az eddigi vitában, a bizottsági munkában csak civil blokként emlegettünk, olyan civil blokként, amelyre a törvény olyan szabályozást kíván bevezetni mind a sportági szakszövetségek tekintetében, mind a sportegyesületek tekintetében, és természetesen a köztestületek tekintetében is, azt a filozófiát szeretné használni, pontosabban fogalmazva azt a jogtechnikát szeretné használni, hogy ezek a civil autonóm szerveződések - amelyekre egyébként az előterjesztést megelőző szóbeli bevezetésekben a sport magánjószág, a sport a civil társadalom egyik legerősebb bázisa, és ehhez hasonló megfogalmazásokat hallottunk -, azt kívánja tehát bevezetni, hogy erre a körre nem érvényes az 1989. évi II. törvény, erre a körre nem érvényes az 1997. évi közhasznúsági törvény, és egyébként a polgári törvénykönyv egypár része sem érvényes.
(23.30)
Úgy ítélem meg, azzal a gondolattal, azzal a szakasszal, amely azt mondja, hogy a sport mint önszerveződésre épülő autonóm civil tevékenység, és folytatja, hogy a magyar sport az egyetemes kultúra része, ezek a paragrafusok szögesen ellentétes szemléletet, szögesen ellentétes szándékot rejtenek. A magyar civil társadalomban - talán a kulturális, környezetvédő szervezetek mellett - legnagyobbrészt a sport adja a civil szervezetek széles tárházában azokat az egyesületeket, amelyekben az önök megfogalmazása szerint a magyar polgárok önszerveződő alapon űzhetik szabadidősportjukat, illetve részt vehetnek versenysportokban.
Ha ezt veszem alapul, akkor természetesen elfogadhatatlan az a szabályozási elképzelés, amely úgy gondolja - pláne kétharmados területeket érintő szabályozási elképzeléssel -, hogy kiemeli ezekből a már egyébként a sporttörvény megalkotása előtt létrejött keretekből a sportot, és úgy ítéli meg, hogy ezen törvényektől függetlenül egy olyan sporttörvényt alkot, amelyikben generálisan eltér az itt megfogalmazott szabályozásoktól. A sport szervezeti rendjében ebben az esetben úgy jelenne meg a központi állami akarat, hogy a miniszter úr évente külön rendeletben szabályozná azt, hogy az egyébként a '89. évi II. számú, az egyesülési törvény alapján visszacivilesített sportági szakszövetségek mire használhatják fel az állami támogatást. Mi több, abban az esetben, ha netán a rebellis sportági szakszövetségek mint civil testületek úgy döntenének, hogy másra kívánják felhasználni ezeket a támogatásokat, akkor természetesen a miniszter megtagadhatja a szerződés aláírását, ezáltal a szerződésben rögzítettek nem léphetnek életbe.
Nemcsak a sportági szakszövetségek számára, hanem a három köztestület számára is évente rendeletben szabályozná a miniszter úr a felhasználás lehetőségét. Sajnálatos módon nem a törvény alkotásával párhuzamosan készültek el azok a rendeleti szövegek, amelyekből ma tudhatnánk azt, hogy milyen szándék van e dolog mögött. Ezért a törvény mai szövegéből - amelynek módosítására szintén tettünk javaslatot - az is kiolvasható, hogy, mondjuk, a nemzeti sportszövetség keretében rendelet útján lehet szabályozni, hogy mely csoportosulások sporttevékenysége támogatható, és mely csoportosulások sporttevékenységét lehet kizárni.
Kérdezem én, abban az esetben, ha a törvény logikája egyébként abból indul ki, hogy a három sportszövetség: a nemzeti sportszövetség, a nemzeti szabadidősport-szövetség és a fogyatékosok nemzeti sportszövetsége a legautentikusabb képviselőkből álló szakmai testület; és abból indul ki, hogy a minisztérium egyébként dekoncentrálni szeretné azokat a feladatokat és az ezzel járó felelősséget is - jegyzem meg - természetesen, hogy majd az átadott pénzeszközökről ezek a szerveződések döntenek, ezek a szervezetek lesznek, akik a támogatás további ügyeit intézik és odaítélik, akkor vajon miért szükséges mégis az, hogy a miniszter úr évente rendeletben szabályozza ezeknek a pénzeknek a felhasználását, ezen pénzek odaítélésének a rendjét. Egy ilyen rendszerben egy ilyen köztestületnek meggyőződésem szerint az kellene hogy legyen a jogosítványa, hogy az ISM fejezetén belül a magyar parlament éves költségvetése elfogadásakor megjelölt támogatási összegekről felelős módon, autonóm módon, civil módon, ha úgy tetszik, polgári módon döntéseket hoz, ezt követően ezen döntéseiért pedig az általa képviselt sporttársadalom előtt vállalja a felelősséget.
Elég álságos technikának tűnik számomra, és ezért is elfogadhatatlan, hogy miközben a miniszter úr látszólagos jogokat ad ezeknek a köztestületeknek, egyébként pedig érthető és nyilvánvaló okok miatt nem kíván száz fölötti sportszervezettel macerás vitába keveredni évente sportfejlesztési pénzekről, támogatásokról és egyebekről, ezt a felelősségét természetesen leteszi, lenyomja a nemzeti sportszövetség vagy akár a nemzeti szabadidősport-szövetség, vagy akár a fogyatékosok sportszövetsége tekintetében is, ugyanakkor nem hagyja meg azon jogosítványaikat, hogy a saját maguk sorsáról saját maguk dönthessenek.
Ez még markánsabban jelentkezik a szakszövetségek esetében is, hiszen itt még arról sem beszélhetünk, hogy köztestületekről lévén szó, valamiféle állami átadott felelősséggel, állami feladattal rendelkeznének ezek a szervezetek, mert egyébként a '89. évi II. törvény, egyesülési törvény alapján vissza kell alakulniuk civil szervezetté, ami egyébként önmagában nem lenne baj akkor, ha a '89. évi II. törvény, a '97-es közhasznúsági törvény és a Ptk. ugyanúgy vonatkozna rájuk, mint bárki másra. Számomra érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy mit keres a miniszteri felügyelet egy civil szervezet tekintetében, amikor egyébként minden más civil szervezet esetében az ügyészség látja el ezt a felügyeletet. Vajon miért szükséges megtartani a sportban ezt a rendkívüli állapotot, miért szükséges kiemelni a sport szervezeti rendszerét a civil társadalom egészéből? Vajon mi indokolja azt, hogy ilyen ügyek tömkelegével jönnének itt napvilágra?
Az elmúlt tíz év jelentős része azzal telt el és azt bizonyította, hogy a sportnak egy ágában volt Magyarországon rendszeresen probléma, akár fegyelmi kérdések tekintetében, akár átigazolási díjak tekintetében, akár más ügyek tekintetében is, gazdasági problémákat is természetesen ez az egy sportág jelentett, ez a labdarúgás, amiről beszélek. Miniszter úrnak volt még beiktatása körül egy olyan gondolata: lehet, hogy egy külön törvényt kellene alkotni a labdarúgásra és egy külön törvényt a sportra. Ma úgy látom egyébként, hogy sokkal jobban jártunk volna, ha az eredeti szándéka szerint valósul meg az elképzelése. Nagyon sok tisztázatlan dolog nem került volna bele ebbe a törvénybe, amit a sport egészére akarnak kiterjeszteni most az előterjesztők, ami egyébként pedig csak magáról a labdarúgásról, annak is elsősorban a szűkebb szeletét, a profi sportot kitevő labdarúgásról szól.
Mindezek alapján mind az egyesületi, mind a szakszövetségi, mind pedig a köztestületi szférában ezek a kivételek a civil társadalomra vonatkozó törvényi kereteket sértenek, sért a törvény. Sért természetesen így kétharmados arányokat is, e tekintetben mi nem fogjuk tudni támogatni a törvénynek ezen passzusait.
