MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Két módosító javaslat kapcsán szeretnék fölszólalni. Az első Csákabonyi Balázs képviselőtársam javaslata, amire nagyon nagy szükség volt. Erre építve az alkotmányügyi bizottság létrehozott egy talán jogszabályi szempontból precízebb módosító javaslatot, így a kettőt egynek lehet tekinteni.
Valóban nagyon nagy szükség volt arra, hogy világos elkülönítő jegyet, elkülönítésre alkalmas irányelvet adjon az eljáró bíróságok számára, hiszen itt arról van szó, hogy a büntető törvénykönyv, illetve büntető határozatok összességének semminemű, paragrafusra való utalása nélkül a bírónak kell megállapítania azt, hogy a forradalommal kapcsolatban, a forradalom eszmeiségével, a forradalom céljaival összefüggésben lévő cselekményekről van szó, amelyek nem kifejezetten politikai jellegűek. Jól tudjuk, hogy nagyon nehéz ezt a határt meghúzni. Éppen ezért nagyon helyes, hogy sikerült ez, hiszen - ahogy itt már elmondta Csákabonyi képviselő úr is - abban az időben gyakorlatilag nem működött a rendőrség, a nemzetőrség sem működhetett már, és ennek ellenére, az akkori statisztikák ismeretében állíthatom, hogy jobb volt a közbiztonság, mint akkor, amikor működött a diktatúra rendőrsége vagy később a rendőrség.
Ennek ellenére voltak vagonfosztogatások, voltak rablások, voltak olyan emberölések, amelyek semmiféle összefüggésbe nem hozhatók a forradalommal. Hadd mondjam el, hogy amikor közel egy évig voltam a siralomházban, akkor végeztek ki egy csepeli embert, aki nemzetőr volt, részt vett a harcokban, derekasan helytállt, és utána november napjaiban a feleségét megölte, földarabolta, tehát egy darabolós gyilkosságot követett el. Nyilvánvaló, hogy az ő esetére semmiféle semmisséget nem lehet viszonyítani. Az utókornak a dolga, hogy megítélje, hogy ő élete egy szakaszában derekasan viselkedett, életének egy rossz pillanatában pedig aljas dolgokat művelt. Semmiképp sem lehet a forradalom tisztaságát akár csak megkérdőjelezni vagy beárnyékolni azzal, hogy pontatlan vagy nem kellően pontos... - hiszen én is csatlakozom Lezsák képviselőtársamnak azon megállapításához, hogy az Igazságügyi Minisztérium nagyon komoly előkészítő munkát végzett, nagyon nehéz volt ez a kérdés, nem véletlen, hogy ilyen hosszú ideig nem születhetett meg.
Szerintem ez nem az egyes kormányok rossz- vagy jóakaratán múlott, hanem a kérdés rendkívüli nehézségén, hogy hogyan lehet egy nem legális jogrend alapján a saját jogszabályokat is negligáló ítélkezési gyakorlat produktumait - már többnyire az illetékesek megkérdezése nélkül - évtizedekkel később meghatározni, hogy melyek voltak azok, amelyek valóban igazságtalanok voltak, és amelyek az igazságos eljáráshoz való jogot a legalapvetőbb módon sértették. Ugyanakkor nem lehet megengedni azt, hogy közönséges és durva bűncselekmények elkövetői megdicsőüljenek, vagy netán még kárpótlásban is részesüljenek. Ez a fogalmazás szerintem megfelelő. Ez a fogalmazás alkalmat vagy lehetőséget ad arra, hogy a bíró az iratok ismeretében egyértelműen eldöntse.
Azt is el kell mondani ennek kapcsán, hogy a forradalmi hevületben bizony történtek olyan atrocitások, amelyekre nem szívesen emlékezünk vissza, és amelyektől elhatároljuk magunkat. Gondolok itt a lincselésekre, a Köztársaság téri vérengzésre vagy másokra. Hiába mondjuk azt, hogy összességében ahhoz a hatalmas népmozgalomhoz képest, ami 1956-ban volt, jelentéktelen annak a körülbelül 200 áldozatnak a száma, azon áldozatok számára azonban ez valóban egy abszolút veszteség volt. Tehát itt is meg kell találnunk azt a határt; az, aki egy ilyen lincselésben részt vett, belesodródott, vagy a népharag hangulatában erős felindulásban ezt elkövette, az többnyire alaposan megbűnhődött ezért, rendkívüli szenvedéseken ment keresztül, és többnyire életével fizetett.
Itt arról van szó, hogy mi nem új ítéletet hozunk, nem helyettesítjük az akkori határozatokat, amelyek az ítéletek legminimálisabb ismérvét sem elégítették ki, hanem azt mondjuk: semmisek, s negyven vagy ötven év múltával az utókornak, a történelemnek és mindenkinek személy szerint kell eldöntenie az ítéletet, meghozni a maga ítéletét. Hogy mondjak egy történelmi példát: Corday Sarolta megölte Dantont (Sic!), és utána lefejezték. Ez a nő egy lelkes forradalmár volt, hihetetlenül lelkes, fiatal nő, azt hiszem, 18 vagy 20 éves volt, és most az, hogy az utókor hogyan ítéli meg - hogy amit tett, az gyilkosság volt, politikai cselekedet -, attól függ, hogy ki melyik párthoz csatlakozik, a hegypárthoz vagy a girondistákhoz vagy a jakobinusokhoz, vagy konzervatív, tehát attól függően ítéli meg ezt a történelmi helyzetet. Vagy gondoljunk arra, hogy Jeanne D'Arc és köre több mint négyszáz év után került rehabilitációra e század húszas éveiben, akkor avatta szentjei közé az a katolikus anyaszentegyház, amelynek túlbuzgó és erőszakos ügynökei annak idején kicsikarták a halálos ítéletet Jeanne D'Arc-kal szemben.
Tehát az idő nagyon megy, és ezután épp azért, mert annak idején; és elnézést, hogy személyes dolgot mondok el: a Műszaki Egyetem nemzetőrségén 30-án este értesültünk a Köztársaság téri atrocitásokról, és az is bizonyos fokig érthető, menthető, hiszen felkelőtársaikat mentek kiszabadítani a felkelők, és talán nem is ők követték el ezeket. Bonyolult helyzet volt, de emlékszem arra a haragra, ami bennünk élt akkor, hogy nem tudtunk erről, és nem tudtunk odamenni. De maga Pongrátz Gergely is azt írta még a hetvenes években kinn, Amerikában kiadott könyvében, hogy ők is elindultak, hogy rendet csináljanak ott, és megakadályozzák az atrocitásokat.
(17.00)
Sajnos, sok példát lehet mondani. Amikor a Bastille-t bevette a felkelő nép, akkor az ott lévő őrséget - a nemzetőrök védték, ott is voltak nemzetőrök - a tömeg szétzavarta, s meglincselte a Bastille őreit, akik nyilvánvalóan nem voltak bűnösök a királyság torzulásaiért, s kiderült, hogy a Bastille-ban csak három fogoly volt összesen. Akkor ott is elkezdték a föld alatti kazamatákat keresni, mert nem hitték el, hogy a Bastille-ban csak három politikai foglyot tartottak.
Tehát ezekben a nagy forradalmakban, tömegmozgalmakban sajnos ezek szinte elkerülhetetlenek; Petőfi is Latour megöléséről írt dicsőítő sorokat.
Úgy gondolom, hogy az áldozatokra is gondolnunk kell, és őelőttük, az ő emlékük előtt is meg kell hajtani a fejünket, de ugyanakkor azt sem lehet megengedni, hogy azoknak, akik a forradalom hevületében olyasmit tettek, amit másképp nem, normális körülmények között semmiképp se tettek volna, megsemmisítsük az ítéletét. Az ítéletet semmisítjük meg, de nem pótoljuk azt.
A második módosító javaslat, amit beadtam, megint személyes tapasztalatból fogant. Nagybátyámat, Mécs László költőt, az ötvenes években tíz évi börtönre ítélték izgatásért és más cselekményekért, többek között közokirat-hamisításért is. Amikor a mentesítését kértem, kiderült, hogy nem vagyok jogosult a mentesítését kérni. A nagybátyám szerzetes volt, nem volt felesége, nem voltak gyermekei.
A büntető törvénykönyv illetékes paragrafusa - amire a jelen törvény is hivatkozik - hozzátartozónak az egyeneságbeli rokont, annak házastársát, az örökbe fogadó és nevelőszülőt, az örökbe fogadott és nevelt gyermeket, a testvért, a házastársat, az élettársat és a jegyest, a házastárs egyeneságbeli rokonát és testvérét, valamint a testvér házastársát tekinti - de a testvér gyermekét nem. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Anyám is meghalt, apám is meghalt, egyszerűen senki nem volt, aki Mécs László költőt semmisségi eljárásában képviselhette volna vagy egyáltalán indítványt tehetett volna.
Végül a legfőbb ügyész úrhoz fordultam, mert van a büntetőeljárásnak egy olyan pontja, hogy az ügyész ilyen esetekben beléphet az eljárásba, s a legfőbb ügyész úr kérelmére semmisítették meg nagybátyámnak az ítéletét. (Az elnök ismét csenget.)
Úgy gondoltam, hogy ezt el kellene kerülni, hiszen sok egyszerű...
