LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! A törvényjavaslat általános vitájának bevezető szakaszában több hozzászóló méltatta, s a most tárgyalt törvény kiindulópontjának tekintette a testnevelésről szóló 1921. évi LIII. törvénycikket. Akkoriban a törvényjavaslat megalkotói a Trianon utáni társadalmi és gazdasági bajok sokaságától vérző Magyarországon nem alkothattak szándékaik szerinti sporttörvényt. Tudták azt, hogy milyen sporttörvény lenne kívánatos az ország lakosságának jobb egészsége érdekében, s ezekből a kívánatos célokból vezették le az akkori állapotok szerint minimálisan szükséges, azaz már lehetséges, és törvényben is szabályozható tennivalókat.
Az akkori szóhasználattal élve a kívánatos célokat egy ma divatos kifejezéssel úgy is leírhatnánk, mint a kormány sportolásról szóló távlati koncepcióját. Ezekből a távlati elképzelésekből, ha már általánosan ismert ennek a mibenléte, lenne levezethető a mai sporttörvény célja mint a mai korlátozott lehetőségekből adódó és teljesíthető feladatrendszer. Mint ahogyan a gazdaságnak ma formálódik egy Széchenyi-terve, aminek keretei megszabják és érthetővé teszik gazdasági törvényeink irányait és szándékait, úgy kell egy olyan távlatos, sporttal kapcsolatos koncepció is, aminek megvalósulási irányában egy szükséges lépcsőfok lehet, de nagyon jelentős lépcsőfok a most tárgyalt törvényjavaslat.
Ennek ismeretében látnánk azt, hogy milyen szerepet kíván adni egy távlati sportkoncepció, csak kiragadott példákat említve, az önkormányzatoknak, az iskoláknak, az idősek egészségét megőrző testedzésnek, sportolásnak, a sakkjátéknak, az olimpiákra történő felkészülésnek, a technikai sportoknak, vagy éppen a munkahelyi testnevelés és sportolás támogatásának.
Hogy néhány példával érzékeltessem a koncepció és a törvény viszonyát, hadd említsem a 79 esztendővel ezelőtti - akkor még magyar kifejezéssel, a testnevelésről szóló - törvényből a 7. §-t, a munkahelyi sportolás lehetőségét, ami előírta az egy települési önkormányzaton legalább 1000 alkalmazottat foglalkoztató ipari és kereskedelmi vállalatok számára a testgyakorlás biztosítását. A törvény kötelezte a munkaadókat az alkalmazottak testnevelési szükségleteinek a kielégítésére, sporttér, fürdőhely, gyakorlóterem formájában. A törvény még azt is előírta, hogy - idézem - "kisebb üzemek e cél érdekében nagyobb üzemekhez hozzácsatolandók, esetleg több kis üzem társítandó".
A most tárgyalt törvényjavaslatból hiányoznak a munkahelyek sportszervezeteivel kapcsolatos rendelkezések, ami akár azt is jelentheti, hogy koncepcionálisan nincs helyük a jövő sportéletében. Ezt mindenképpen nagy visszalépésnek tartanám. A hazai sportélet hagyományosan kötődik a munkahelyekhez, azaz szükségtelen ennek igazolására patinás egyesületek neveit felsorolnom, s ennek a hagyománynak a megőrzésére és feltételeinek biztosítására nekünk mindenképpen meg kell találnunk a lehetőségeket.
Az elmúlt évtized rövid távú haszonszerzési folyamatába beleillett a vállalati szociális és egészségügyi ellátás felszámolása. Gondoljunk csak a bezárt munkahelyi óvodákra, s a megszüntetett munkahelyi orvosi rendelőkre. Igenis beleillett a munkahelyi kulturális csoportok és művelődési otthonok, közösségek felszámolása is, és ennek keretében számolták fel, vagy adták el a húszas-harmincas években már működött vállalati csónakházakat, sporttelepeket és üdülőket is. Mindenképpen koncepcionális kérdés tehát az, hogy helyesli-e a kormányzat ezt a folyamatot, vagy akár törvényhozói, vagy akár kormányzati intézkedések révén is, de fékezni, megállítani kívánja.
Bármennyire is korát meghaladó volt a 79 évvel ezelőtti, testnevelésről, a test neveléséről szóló törvény, nem láthatta előre a sportolás fogalmának a megváltozását, nem láthatta előre az autóversenyzés, a motoros sportok, a repülés, ejtőernyőzés, a búvársportok kialakulását, a természetjárást, sziklamászást, a tájékozódási és túlélési versenyek, a sporthorgászat, a táncversenyek, vagy éppen akár a mazsorett, a sakkjáték vagy a rádióamatőr-versenyek gyors népszerűség-növekedését. Ezek a felsorolt, az évszázadunkban felerősödő változások kell hogy tükröződjenek ebben a törvényjavaslatban is. Pótolni kell ezt, nemcsak azért, hogy törvény szabályozza és garantálja ezeknek a felsorolt sportoknak a működési feltételeit, hanem azért is, mert mára ezek a testet, szellemet edző, nevelő lehetőségek a tömegsport egyik bázisává váltak.
Tisztelt Ház! Miniszter Úr! A sporttörténet kimutatta, hogy bizonyos történelmi korokban meghatározott sportolási formák és stílusok váltak uralkodóvá. A múlt század közepén még a katonai fegyelmet tükröző menetelési vagy úgynevezett rendgyakorlatok jellemezték a sportot, a múlt század végén vált általánossá az atlétika, a két világháború között terjedtek el a csapatjátékok, például a futball, a vízilabda, majd a második világháború után a kosárlabda, jelenleg pedig az egyéni küzdősportok divatja növekszik. Ennek a divatnak megfelelően válik úgymond korszerűtlenné egy-egy sportág, míg mások népszerűsége növekszik.
(11.10)
Sportkoncepció kérdése az, hogy a tagdíjbevételek, a közvetítési díjak és a reklámlehetőségek révén amúgy is előtérbe került sportágak szerepe meghatározó legyen-e a sportéletben és a sportdiplomáciában, vagy az éppen nem divatos, de bizonyítottan hasznos sportágakat az állam valamilyen módon támogassa-e. A törvényjavaslat nem vállalkozik ennek a nagyon kényes feladatnak a megoldására, ami óhatatlanul táplálja azt a több sportszakember által hangoztatott gyanút, miszerint a törvény bizonyos részei túlságosan is a labdarúgósport érdekeit és szemléletét tükrözik vissza.
Mind világszerte, mind Magyarországon újabban kiemelten törődnek a fogyatékkal élők sportolási és versenyzési lehetőségeinek a biztosításával. Erre a helyes célra ma nagyságrendekkel többet fordít a kormány, mint az elődje. Ez a helyes cél folytatható lenne például az idősödő, ötven-hatvan év feletti korosztály testedzésének a támogatásával is, amit a törvényjavaslatban nem látok megfogalmazni. Úgy érzem, hogy változatlanul megoldatlan azoknak a napi teendőkkel leterhelt középkorúaknak a testedzési lehetősége, akik nem akarnak versenyszerűen sportolni, csak azt akarják, hogy egészségüket, testüket karbantartsák.
Nagyon fontos népegészségügyi feladat lenne az amatőr sportmozgalom lehetőségeinek a bővítése, amire az önkormányzati lehetőségek ma igen csekélyek, a családfenntartó közemberek pénztárcái pedig elégtelenek. Egy múlt heti konferencián hangzott el az az adat, miszerint az idő előtti megbetegedések és halálesetek nagy része heti háromszori 35 percnyi sportolással elkerülhető lenne. Számítások szerint ennyi sportolással megelőzhető betegségek vagy halálesetek miatt a nemzeti jövedelem egyharmadát nem termeli meg a munkaképes lakosság. Ugyanennek a kieső jövedelemnek az aránya az Európai Unió országaiban mindössze 10-12 százalék.
Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Mint ahogyan nem létezik diákcentrikus, de a pedagógust mellőző kielégítő nevelés és oktatás, úgy nem létezhet sportolócentrikus, az edző személyét mellőző sport sem. Nagyon örülök annak, hogy a törvényjavaslat kiemelten foglalkozik az ő személyükkel, és az olimpiai járadék folyósításáról szóló fejezet helyesen gondoskodik az edzőről is. De szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy egy 65 esztendős edzőnek is lehet fiatal, 16 esztendős olimpiai bajnok neveltje, de ő a járadékot csak a 35 évet betöltő sportoló után fogja kapni. Kérem szépen majd figyelemmel lenni erre a módosító javaslatunkra is.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps az MDF soraiban.)
