DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Miniszterelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindennapi beszédtéma a magyar egészségügy egyre sanyarúbb helyzete, és azt is gyakran vetik fel, hogy az egészségügy válsága vajon nem válik-e az európai uniós csatlakozás akadályává.
Nos, a felvételi körülmények között nincs az egészségügyi ellátás rendjére vagy minőségére vonatkozó konkrét előírás. Ugyanakkor az emlékezetes belga dioxinbotrány vagy a brit marhahús kivitelének leállításához vezető kergemarhakór-járvány óta az egészségvédelem ügyével többet törődnek az Európai Unióban, s persze nyugtalanságot keltenek a kelet-európaiak egészségromlásáról, elfeledettnek hitt fertőző betegségek terjedéséről és a sokszor megbízhatatlannak tartott ellátásról szóló hírek.
Az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága a múlt héten nyílt napot tartott az Európai Unió népegészségügyi tevékenységéről. Eléggé érdekes volt azt hallani, hogy a hazai egészségügyi intézmények, civil szervezetek képviselői még mennyire nincsenek tisztában az e területen felértékelődőben lévő követelményekkel, mennyire egy tanulási folyamat kezdetén vagyunk. Szóba került természetesen az országjelentés, az, hogy késik az egészségügy szerkezeti reformja, de azt is fel kellett idézni e tanácskozáson, hogy az országjelentés tartalmazza: elmaradt az egészségügy pénzügyi konszolidációja is.
Csapdahelyzet van; egyre inkább tapasztaljuk, hogy békétlenkedő egészségügyiek elemi működési zavarokat tesznek szóvá, ugyanakkor pénz talán azért sincs, mert a változtatni képtelen, reformigénnyel dacoló egészségpolitikának egy pazarló struktúra továbbélésére nem is akarnak adni. És Brüsszel is az átalakítási program hiányát kéri számon, ami, ha lenne, vállalásához valószínűleg lehetne uniós pénzügyi támogatást is szerezni.
Azzal nincs gond, amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy az eurokonform orvosképzés vagy a követelményeket egyre inkább kielégítő egészségügyi jogszabálygyűjtemény. Az Unió azonban nemcsak azt firtatja, hogy az egészségügyi tárgyú rendeleteinket, törvényeinket mennyire hozzuk összhangba a közösség normáival, és egyébként ezzel könnyű megbirkózni, hiszen itt két-háromszáz törvény és rendelet paragrafusainak átszabásáról van szó. Ámbár a hazai tüdőrák-halálozás ijesztő nagyságrendjének ismeretében nem volt jó üzenet halasztást kérni a dohánytermékek kátránytartalmának a mérséklésére.
De az igazi kihívás, tisztelt képviselőtársaim, az, hogy érzékeli-e a magyar politika azokat az elvárásokat, amelyek csak az utóbbi időben kerültek előkelő helyre az Európai Unió értékrendjében. Az egészségügyi ellátás, mint említettem, ma még nem tartozik a közösség hatáskörébe, a tagállamok önállóan alakítják egészségügyi rendszereiket. Az áruk és személyek szabad mozgásának elve azonban fokozatosan ki fogja kényszeríteni a betegellátás bizonyos mértékű egységesítését, a biztosítási szolgáltatások átválhatóságát, és ezért nem mellékes, hogy az egységesülő Európában milyen teljesítményre lesz képes a magyar egészségügy.
Azzal természetesen az Unió tisztában van, hogy az egészségügy szervezetének és finanszírozásának reformja önmagában nem teremt egészségesebb társadalmat. A vezető halálokként növekvő számú szívbetegség, rák vagy baleset hagyományos orvosi eszközökkel, védőoltással vagy karanténnal nem előzhető meg. Úgy látják, hogy a hazánkat is sújtó demográfiai válság leküzdéséhez alapvetően az szükséges, hogy az egészség társadalmi és gazdasági meghatározóit a politikát alakítók az egészségügy határait túllépve, minden ágazatban napirendre tűzzék. Ezt írja elő az amszterdami szerződés is, amely kötelezettséget ró a döntéshozókra, hogy az egészségvédelem magas színvonalát minden közösségi politikában és tevékenységben biztosítsák.
A 15 tagállam és a tagjelöltek számára mindez az egészség érdekében történő érdekegyeztetés megteremtését is igényli; annak felismerését, hogy egészségi állapotunk javításához az emberek önsegítő és önszervező készségének fejlesztése éppen úgy nélkülözhetetlen, mint az egészséget támogató adó-, oktatás- vagy közlekedéspolitika; annak felismerését, hogy a munkahely vagy iskola működhet az egészséget kevésbé károsító intézményként; annak vállalását, hogy az állam nyíltan kiáll az egészség irányába ható piaci érdekek mellett, és az egészség érdekében a felelős politikai erők képesek összefogni. Az ezekre az elvekre épülő népegészségügyi stratégia ezekben a hónapokban formálódik, s csak rajtunk áll, szerepet kérünk-e megvalósításában.
Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy a magyar egészségpolitikusoknak nem elsősorban Brüsszelben kell jó osztályzatot kiérdemelniük. Ha azonban egy jól átgondolt, a társadalmi párbeszéd folyamatában csiszolt és anyagilag is alátámasztott egészségjavítási koncepció összecseng a nemzetközi ajánlásokkal, az még nem baj. Az Európai Unió azt üzeni, hogy a gazdasági racionalitást lehet, sőt kell is ötvözni egészségvédelmi megfontolásokkal.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
