DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA igazságügy-miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Nagyon örülök ennek a vitának sem nevezhető közös gondolkodásnak, ami ma e törvényjavaslat kapcsán elhangzott. Engedtessék meg nekem, hogy visszafelé, az utolsó képviselő úr felszólalása kapcsán egy dolgot elmondjak.
Nagy megtiszteltetés és nagy segítség volt nekünk az, hogy Torontótól Londonig és Sidneytől Párizsig mindenütt megemlékeztek és mindenütt segítették a magyar szabadságharc életben tartását, de egyet ne tessék elfelejteni: itthon is. Minden olyan magyar család, amely 1956-ban is már tudta azt, hogy ez nem a csőcselék felkelése volt, hogy ez nem népfelkelés volt, meg tudta gyújtani október 23-án a maga emlékező gyertyáját. Mintha halottja lett volna, október 4-én kitűzte a zakójára a pici fekete szalagot, és családi körben, szűk baráti körben, de megtette a maga megemlékezését, mert már akkor is kötelességének érezte.
Az a parázs, amely akkor itthon életben tartotta '56 szellemét, ez volt az, amely minket arra késztetett, hogy 1990-ben, az első szabadon választott Országgyűlés I. törvényeként, ahogy ezt a képviselő úr mondta, szinte mindannyiunk legnagyobb megrendülésére egy euforikus törvény volt az, amit akkor meghozhattunk. Ezért szeretném megköszönni mindazoknak, akik segítettek nekünk, különösen az én korosztályom, megőrizni 1956 emlékének tisztaságát.
Rátérve a képviselő urak által elhangzottakra, csak örömömet tudom kifejezni, hogy nagyon sok egykorú idézet is elhangzott a mai felszólalásokban, így Gyimesi képviselő úr felszólalásában is. Nemcsak jogszabályokból szóló idézetek bizonyították számunkra azt, hogy bizony az egész rendszer szószegő volt 1956 után, amikor nem volt elég a vérbe fojtás, hanem kíméletlen megtorlásra is sor kerülhetett.
Szóba került a kárpótlás kérdése is, amelyből szeretném kiemelni azt, hogy ennek a törvénytervezetnek a címe: Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapítása. Ez a törvényjavaslat egy hiányzó lépést vagy szemet pótolt abból az erkölcsi, jogi és politikai elégtételből, amellyel tartoztunk azoknak az 1956-os üldözötteknek és áldozatoknak, akik erkölcsi rehabilitálása érdekében született meg ez a törvény.
(10.40)
A későbbiekben az igények ismeretében lehet rendezni az anyagi jóvátételt is, e tekintetben a jogalkotónak mindig több lehetősége van, amikor már ismeretében van sok-sok más információnak. Ezért nyilvánvaló, egy külön törvényben erre vissza fogunk térni, de ez a törvény ma nem erről szól.
Csákabonyi képviselő úr felszólalásának nagy részével - jogi okfejtésekkel is - egyetértek. Egy kérdésben azonban lehet, hogy félreértettem. Nem téved el a jogalkotói szándék. Meggyőződésem, hogy a kérdésre a választ maga a törvény szövege és az indokolás is tartalmazza. Szerintem a javaslat az akkori jogalkalmazást minősíti; forradalom érdekében történő minősítés ugyanolyan bizonytalanság, mint a korábbi semmisségi törvényben a méltányolható okból való elkövetés volt.
Az akkori ítéletekből pontosan kiolvasható a jogalkalmazás motívuma. Itt szeretnék egy rövid részletet felolvasni Tóth Ilona ítéletének a tartalmából: "Az elsőfokú bíróság igen részletesen foglalkozott a vádlottak cselekményének politikai jelentőségével. Ennek ellenére a vádlottak egy része által elkövetett gyilkosságot, illetőleg gyilkossági kísérletet helyzete az ügy középpontjába, és ehhez képest vonta le mind a jogi minősítés, mind a büntetés kiszabása tekintetében a következtetéseket. A vádlottak egy része által elkövetett gyilkosság, illetőleg gyilkossági kísérlet valóban ponyvaregénybe illő, borzalmas körülmények között történt. Kollár István meggyilkolásának elkövetési módja pedig olyan, amely a magyar büntető-igazságszolgáltatás történetében is párját ritkítja." - szól az ítélet.
"A gyilkosságok azonban minden szörnyűségük és kegyetlenségük ellenére mégiscsak következményei annak az ellenforradalmi akciónak, amelyet a vádlottak a népi demokratikus államrend megdöntése céljából szervezetten folytattak, belekapcsolódva az akkori országos jellegű ellenforradalmi mozgalmakba. A vádlottak egy része által elkövetett gyilkosság, illetve gyilkossági kísérlet politikai okokból és ellenforradalmi célok érdekében történt, az ellenforradalmi mozgalom és szervezkedés kísérő jelensége volt. Éppen ezért ennek a bűnügynek a súlypontja valójában a vádlottak által elkövetett ellenforradalmi bűncselekmény. Ehhez képest kell mind a jogi minősítés, mind pedig a büntetéskiszabás tekintetében állást foglalnia és döntenie." - szól a másodfokú bíróság ítélete.
A másodfokú bírósági ítélet tartalma világosan jelzi, hogy az ilyen elítélés orvoslása indokolt, és ez a törvényjavaslat ezt a célt szolgálja.
(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)
Rozgonyi képviselő úr, talán nem magunkat kellene marcangolni abban, hogy tíz év telt el. Én egyetértek abban, hogy sokkal korábban kellett volna ezt a törvényt meghozni, de talán ezért nem mi vagyunk a hibásak, akiknek az elmúlt első ciklusban megadatott négy évben, majd a második polgári kormányzás ciklusában megadatott két évben oly sok mindent kellett az elmúlt négy évtized kegyetlenségeiből helyreállítani: az államosítás, a téeszesítés, a kitelepítés, az egyházak kisemmizése, az idegen ideológia mindenféle hatásának a mentesítése.
Hány törvényt hoztunk 1956-tal kapcsolatban? Én tudom, hogy a jó pap is mindig is azt korholja, aki vasárnap elmegy a szentmisére, azok miatt, akik nincsenek ott, de ebben egyet biztosan tudok mondani: ha '94-ben igazságügy-miniszterként elkezdhetjük ezt a kérdést vizsgálni, akkor rájöttünk volna. Most elolvasva ezt, nagyon egyszerűnek tűnik ez a megoldás, de higgyék el, hogy emögött több mint kétéves munka volt.
Sokszor a legegyszerűbb kérdés felismerésére kell a legtöbb időt fordítanunk ahhoz, hogy ma egy viszonylag egyoldalasnak tűnő törvényre azt tudjuk mondani, hogy miért nem jutott ez eszünkbe 4-5-6-7 évvel ezelőtt.
Rozgonyi képviselő úrnak volt egy mondata a volt legfőbb ügyész úrra vonatkozóan. Nekem nem tisztem őt megvédeni, mert ő a saját álláspontját képviselte. Ám két gondolat fölvetődik ilyenkor bennem. Az egyik az, hogy ha egy jogalkalmazónak - márpedig a legfőbb ügyész, idézőjelben mondom, "csak jogalkalmazó" - van egy álláspontja, amely álláspont vitatható, jogilag megkérdőjelezhető, és a legfőbb ügyész álláspontjával szemben egy országgyűlés mást képvisel, akkor bennem nem a jogalkalmazó felelőtlensége merül fel elsősorban, hanem a jogalkotó felelőssége ahhoz, hogy egyrészt segítse, másrészt pedig, ha kell, kényszerítse a jogalkalmazót a helyes útra. Ez a törvény ezt a célt szolgálja.
Nagyon sokszor kerültek egyébként a jogalkalmazóink pontosan - nem a mi rossz jogszabályaink miatt, hanem a 40 éves, nagyon nehezen kitisztázható történelmi, morális, gazdasági, jogi és egyéb problémák miatt is - olyan helyzetbe, hogy számukra egy-egy kérdés megoldhatatlan volt. Ilyenkor a felelősség a mindenkori jogalkotóé, hogy kényszerítse rá a jogalkalmazót a helyes útra. Remélem, hogy az 1956-os, még méltányosan és morálisan kompenzálható személyek vonatkozásában megadja a helyes irányt a jogalkalmazónak ez a törvénytervezet, amely ma az Országgyűlés asztalán van.
Én ugyan elnök úrnak menet közben szerettem volna jelezni, hogy a vita egy része már talán túlterjeszkedett a semmisségi törvényen, azonban mégiscsak úgy gondoltam, hogy nem teszek ilyen ügyrendi javaslatot, mert a semmisség alapjául szolgáló életviszonyoknak mégiscsak sok-sok közük volt ahhoz a diktatúrához és ahhoz a kommunista diktatúrához, amely miatt ennek a törvénynek meg kellett születni.
Azonban ezt a diktatúrát a magam álláspontja szerint szeletelni nem lehet, és nem is igen érdemes. A diktatúra mindig egyfajta önkényt jelent. Önkényt jelent nemcsak a mindenkori jelen meghatározására, amely diktatúra idején él, hanem a diktatúra még arra is képes, hogy önkényesen a jövőt meghatározza, és arra is képes, hogy önkényesen meghatározza a múltat. Ezt tették velünk, amnéziára kényszerítve egy nemzetet több mint négy évtizeden keresztül. Mert tévedés azt hinni, hogy befejeződött az 1963-as amnesztiával azoknak a politikai bűncselekményeknek például a sora, amelyek számunkra elítélendő bűncselekmények. Hiszen utána még a szervezkedés és sok-sok olyan tényállás volt, amely miatt bizony a későbbi jogalkotóknak és jogalkalmazóknak is van miért lesütni a szemüket.
Azonban egy diktatúra attól is diktatúra, hogy erőszakot jelent. A diktatúra eszköze pedig nagyon sok esetben és legtöbb esetben mi lehet? Van egy erőszakszervezete, kihasználja magának a jogot, a jogalkotást, a jogalkalmazást, a végrehajtást. A diktatúra önmagától is fél, és erre volt itt néhány példánk. A diktatúra tud magától félni, hiszen a saját embereitől fél, a saját emberei tudják leginkább a diktatúrában elkövetett bűnöket, és ezért egy idő után elkezdi leszámolni a saját elvtársait is.
És ha még ezt a sort tovább folytathatnám a diktatúrával, akkor eljutnék oda, engedjék meg - nem biztos, hogy pontosan fogom idézni -, hogy Illyés Gyulára utaljak, és Illyés Gyula azon gyönyörű versére, amely a zsarnokságról szól, hiszen a diktatúra önkény, a diktatúra erőszak, és az erőszak és az önkény együtt a zsarnokság: "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal morse-jében."
Én azt hiszem, tisztelt képviselőtársaim, hogy köszönjük meg a Teremtőnek, hogy 2000-ben megadatott számunkra, hogy szabad hazában, szabad körülmények között, zsarnokság nélkül ezt a törvényt ilyen egységben elfogadhatjuk.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
(10.50)
