DR. TURI-KOVÁCS BÉLA
DR. TURI-KOVÁCS BÉLA
DR. TURI-KOVÁCS BÉLA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Engedtessék meg, hogy mielőtt az ügy érdemi részéhez hozzászólnék, egy rövid személyes, azt is mondhatnám, emlékezést önök elé tárjak. Mindenekelőtt a közelmúltban, tegnap az egyik televíziós adás riportere azt a kérdést tette fel nekem, hogy van-e még értelme semmisségi törvénnyel foglalkozni. Ez meggyőzött arról, hogy minden szándékunk ellenére az eltelt tíz esztendő alatt nem sikerült azokat a generációkat megfelelően elérni, akik nem élték vagy még nem felnőtt fejjel élték meg ezt az időszakot, és akik olyan súlyos agymosáson mentek keresztül hosszú időn keresztül, hogy számukra még ma is felesleges fellobogózás, netán felesleges ünnep vagy netán egyetlen öröme van, hogy aznap, október 23-án nem kell dolgozni.
Azt gondolom, tisztelt Ház, hogy ha van feladata a Háznak, és olyan feladata, amely történelmi jellegű, akkor mindenekelőtt történelmünknek ezt a pillanatát, 1956. október 23-át, majd november 4-ét, ami a nemzetnek egy valódi gyásznapja, valódi tragédiája, úgy tudjuk az ország elé tárni, hogy ebben minden kérdésben, minden részletkérdésben pontosan és törvényesen járunk el, de ugyanakkor rá is kell mutatni azokra az anomáliákra - több ez, mint anomália: bűnökre -, amelyeket akkor elkövettek. Emlékszem, és vannak itt, a teremben még olyanok, akik, úgy gondolom, rajtam kívül is emlékeznek, hogy a legnehezebb, október 23-a és november 4-e közötti napokban sem hittük vagy gondoltuk, hogy bekövetkezhet egy olyasfajta tragédia, ahol Magyarország olyan mértékben marad magára, hogy úgy lehet eltaposni, hogy utána még egy véres megtorlás is következik. Amikor az atlanti hatalmak szuezi kalandja megindult, akkor, úgy gondolom, már minden józan ember számított arra, hogy itt bekövetkezhetnek olyan változások, amelyek talán a korábbi terrort is felül fogják múlni.
Ugyanakkor 1956. november 4-étől kezdődően állandóan szólt a szirénhang előbb Ukrajnából, majd Szolnokról, később Budapestről, amely még úgy szólt, hogy többpárti demokrácia; amely még úgy szólt, hogy szabad szakszervezeti szervezkedés; amely még szabad választásokról szólt és nem a megtorlásról. Hogy a diktatúra arca milyen gyorsan változik, tisztelt Ház, igazolja az, hogy december 11-én viszont már megszületett az 1956. évi 28. tvr., amely nyilvánvalóvá tette, hogy a megtorlás jogi eszközeinek elkészítése megindult; nyilvánvalóvá tette, hogy az addig atrocitásoknak tűnő véres leszámolások törvényes leszámolásokká fognak változni.
Amikor Király Tibor írt egy kis tanulmányt, amely a három semmisségi törvényről szól, három részre osztja, három részben jelöli meg a koncepciós pereket. Ebből az egyik a jogi előkészítettségű koncepciós per. Azt gondolom, ha jól megnézzük ezeket a pereket, tulajdonképpen ebben mind a három elem rendszerint megjelent, de 1957-től kezdődően már a jogi dominancia végső soron túlnyomóan volt jelen ezekben a perekben. Ez azt jelentette, hogy a közben megteremtett, törvényesnek mondott feltételek olyan megtorlásokat tettek lehetővé, ahol a vádlott legelemibb védekezési lehetősége is kizárt volt. Hallottuk - és ez pontosan így van -, azért kellett 1956. évi 32. tvr.-t hozni, mert kifelejtették azt az egyértelmű és mérlegelési lehetőséget sem biztosító szankciót, hogy csak a halálbüntetés következhet.
Nem hiszem, hogy ennél iszonyatosabb törvénykezés valaha Magyarországon előfordult. Nem hiszem, hogy előfordult Magyarországon korábban, hogy bírósági eljárásnak minősítettek olyan eljárást, ahol valaki odakerült a bíróság elé - nem vád alapján, mert ezt viszont az 1957. évi 25. tvr. világosan megmondja, hogy az eljárási szabályok esetében vádirat sem kell -, oda kell kerülnie ez elé a bíróság elé, és ha odakerült, akkor számíthat rá, hogy a büntetése halál.
(8.50)
Ha valaki ezután, lett légyen akármilyen fiatal vagy bármilyen pártállású, meg tudja kérdezni, hogy kell-e és miért kell a semmisségi törvény, akkor ott súlyos erkölcsi problémák vannak; vagy - én a fiatalokat fölmentem - súlyos hibákat követtünk el, mert túl sokat ünnepeltünk, és keveset szóltunk a valóságról.
Szólni kell arról a valóságról is, amely véresen kemény, és amelyben végre el kell jutni oda, hogy azok, akik elkövették ezeket, ne a büntetéstől féljenek, ne a büntetéstől tartsanak, hanem akárhány évesek is, álljanak ki, és tudják azt mondani, hogy vétkeztünk a nemzet ellen, bocsássanak meg. Amíg idáig nem jutunk el, addig ne csodálkozzunk, ha a Házon belül, ha az országon belül, ha a legkülönbözőbb helyeken ádáz ellenségeskedések dúlnak, néha nem is ideológiai, hanem néha, azt mondom, erkölcsi okok miatt. (Taps.)
Tisztelt Ház! Valóban ne szóljon a törvény azokról, arról a néhány emberről, aki gyilkosságot követett el, mert kitűnő alkalom lehetett a zűrzavar - de az én nézetem szerint nem is szól! Mert ha erről szólna, akkor azon nyilván változtatni kellene. Az én olvasatomban nem szól erről; ha valakinek az olvasatában így szól, akkor azt világosan, egyértelműen be kell jelenteni, meg kell mondani, mert azt én személy szerint és a pártom biztosan támogatjuk, hogy olyan közbűntényes, aki netalántán - és volt ilyen, ezt magunk is tudjuk - elkövette azt, hogy konkrét ügyet mondjak, mondjuk, megölte az anyósát, mert már régen készült megölni, de kitűnő alkalom volt éppen a forradalom zavarosnak mondott időszaka, akkor rá természetszerűleg nem vonatkozhat ugyanaz a szabály; még egyszer hangsúlyozom, az én olvasatomban nem is vonatkozik.
Tisztelt Ház! Ha egyszer alaposan végiggondoljuk azt a történelmi helyzetet, amibe a sors, talán az európai egyensúly, az európai erőviszonyok alakulása hozott minket, akkor szembe kell néznünk önmagunkkal is, és el kell mondanunk azt is, megtettünk-e mindent azért, hogy világos és tiszta legyen a kép azok számára is, akik 1956-ban nem Nyugat-Európától várták a megváltást, hanem ettől a nemzettől, akik 1956-ban hajlandók voltak kockáztatni az életüket, és kockáztatni később azt, hogy olyan vérbíróságok elé kerüljenek, ahol esélyük sem volt a védekezésre. És ez a lényege mindannak, tisztelt Ház, amiről szól ez az egész történet. Ha mi jogállamról beszélünk, ha arról beszélünk időnként, hogy nem szorítja-e meg túlságosan a mérlegelési jogot egyik vagy másik, eme kormány által hozott szabály, ha arról merünk beszélgetni, hogy az eljárásjogi szabályok biztosítják-e teljeskörűen a vádlottak védekezési jogát, akkor azt mondom, hogy ezt tegyük; de azzal a mértékkel tegyük, hogy azt is tudjuk, hová vezetnek bizonyos, és azt kell mondanom, a jogállamiságon kívüli törvénykezések.
Úgy vélem, tisztelt Ház, hogy ez nemcsak tisztességes, nemcsak hézagpótló, hanem történelmileg is fontos javaslat, amellyel - gondolom én - nem lehet olyan mértékben egyetlenegy tisztességes pártnak sem szemben állnia, nem lehet olyan mértékben ezt elutasítania, hogy ezt a törvényt az általuk kívánt valamilyen kisebb módosítással ne támogassák. Ezt a törvény meggyőződésem szerint nem szabad, nem lehet másként elfogadni, mint egyhangúlag, mint úgy, hogy az egész Ház nyilvánítsa ki azt az akaratát, hogy 1956 áldozatainak soha nem késő megmondani, hogy nem felejtjük el őket, és nemcsak nem felejtjük, de igazságot akarunk szolgáltatni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
