LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Asszony! Köszönöm Mécs Imrének az előbbi gondolatait, mert ezzel talán visszahozta azt a bizonyos kegyelmi pillanatot a tisztelt Házba.
Alig két héttel ezelőtt zajlottak le az október 23-ai ünnepek és beszédek, és akkor már köztudottá vált ennek a törvényjavaslatnak a benyújtása. Sokan méltatták ennek a várva várt törvényjavaslatnak a megszületését, de sok, nagyon sok szemrehányást is kaptunk amiatt, hogy miért kellett több mint tíz esztendőt várni ennek a tömör, alig egyoldalnyi törvényjavaslatnak az elkészültére. Vissza nem felelhettünk azzal a kérdezőknek, hogy miért nem tetszettek forradalmat csinálni, hiszen éppen ennek a törvénynek a hiánya miatti kárvallottak harcolták meg fiatalon a maguk tiszta és becsületes forradalmát. Az elmúlt tíz év oda-vissza döcögő rendszerváltásának a lassúsága, kínlódása ad választ arra, hogy miért nem született meg mindeddig ez a törvényjavaslat. Biztos vagyok abban, hogy egykor a történészek pontosan nevesítik majd a késlekedés kényszerítő körülményeit és felelőseit is.
Formálisan már az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény is intézkedett azokról, akiket az 1956. október 23. és 1963. április 4. közötti időszakban az úgynevezett - ugye, idézőjelbe tetszik tenni, kedves jegyzőkönyvvezető asszony? - "ellenforradalommal" összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban - idézőjel - "harci cselekmények" során elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak miatti tettekért ítéltek el. Az idézett 1989. évi törvény értelmében ezek az elítélések semmisnek tekintendők. A tizenegy évvel ezelőtt meghozott törvény egyértelműen a politikai megtorlás áldozatául esettek sérelmeit orvosolta, azokét tehát, akik esetében maga a szocialista igazságszolgáltatás sem titkolta elítélésük politikai indokait. Nem került sor viszont azok rehabilitálására, akiket nem politikai okokból, hanem köztörvényes bűnözőként ítéltek el, elrejtve, a nemzetközi közvélemény előtt is eltitkolva a valódi politikai okokat.
1990-ben az első szabadon megválasztott Országgyűlés egyik első teendője volt az úgynevezett második semmisségi törvény meghozatala. Az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1990. évi XXVI. törvény preambulumában az akkori Országgyűlés fájdalommal emlékezett a második világháborút követően Magyarországon is létrejött sztálinista államhatalom bűntetteire és törvénysértéseire. A törvény hatálya alá tartozó tizennyolc esztendőben az akkori - idézőjelben - "igazságszolgáltatás", megcsúfolva az emberiességet, az igazságot és a jogot, ártatlan állampolgárok százezreit ítélte börtönbüntetésre, vagyonelkobzásra, sokakat fosztott meg az életüktől is. A börtönökből és internálótáborokból szabadultak a következő évtizedekben számkivetettként éltek saját hazájukban. A törvénytelenül üldözöttek ügyeiben gyakorolt kegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek orvoslására, mivel az el sem követett bűnök nem alkalmasak kegyelmi előterjesztésre.
A második semmisségi törvény kinyilvánította, hogy az 1945. január 1. és 1963. április 4-e között az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések semmisnek tekintendők. Ez a semmisségi törvény is tiszteletben tartotta a korabeli rendőrségi és ügyészségi vizsgálatok megállapításait, azaz csak a mai kor szemében már nem büntethető cselekményekre terjedt ki a semmisség kimondása - ez a felsorolásból is kitűnik -, és nem feltételezte azt, hogy abban a korban mind a rendőrségi, mind az ügyészségi vizsgálatok tényanyaga gyakran alapult hamis és kényszer útján kicsikart, úgymond, bizonyítékokon.
1992-ben született meg az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról rendelkező 1992. évi XI. törvény. Ez a törvény egyértelműen csak azokat az ítéleteket semmisítette meg, amelyek indoka egyrészt ellentétben állt még az akkor hatályos alkotmányban rögzített alapelvekkel is, ellentétes volt az emberi jogokra vonatkozó, általánosan elismert és a magyar kormány által is formálisan elfogadott elvekkel. Az 1992-ben többségben lévő országgyűlési képviselők elítélték ezt a joggyakorlatot, és erkölcsi elégtételt kívántak adni mindazoknak, akiket az sújtott. Semmissé nyilvánították azokat az 1963. április 5. és 1989. október 15. között történt elítéléseket, amelyek indoka összeesküvés, lázadás, izgatás, más szocialista állam ellen elkövetett összeesküvés és lázadás, a hatóság vagy hivatalos személy megsértése, törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás, egyesülési joggal visszaélés, tiltott határátlépés, hazatérés megtagadása, a népek szabadsága elleni bűncselekmény, sajtórendészeti vétség vagy rémhírterjesztés volt. Ez a törvénytervezet nem orvosolta azokat az eseteket, amely ítéletek során koholt vádakkal köztörvényesként ítélték el a politikai rendszer ellenfeleit. Egyik kirívó példája volt ennek a mulasztásnak az ártatlanul kivégzett Tóth Ilona medika rehabilitálásának az elmaradása, aki a jog hatálya szerint még ma is köztörvényes bűnöző.
A koholt vádak és hamis bizonyítékok révén köztörvényesként elítéltek helyzetén kíván változtatni a most előterjesztett, immáron negyedik semmisségi törvény. A törvényjavaslat szerint semmisnek tekintendők az 1956-ban bevezetett rögtönbíráskodással, továbbá az 1957-ben bevezetett gyorsított eljárások folyamán, valamint az 1957-ben létrehozott népbírósági tanácsok előtti eljárásban a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésben történt elítélések. Ebben az időszakban az akkori hatalom ezeknek az intézményeknek a révén is elsősorban a maga politikai ellenfeleit semmisítette meg vagy fosztotta meg őket a szabadságuktól. A különleges eljárási szabályok olyan ítélkezési körülményeket teremtettek, amelyben nem születhettek pártatlan, illetve elfogulatlan ítéletek. Ebben a jogi környezetben az elítélés szükségképpen elfogult volt. Ezért nincs annak jelentősége, hogy konkrétan mely törvényi tényállás miatt, például formális köztörvényes bűntettek elkövetése miatt történt-e az elítélés, ha az nyilvánvalóan a forradalommal kapcsolatos események miatt történt. Az elfogult ítélethozatalra elégséges bizonyítéknak tűnik a különleges szabályokkal megadott eljárási formák igénybevétele.
De ezzel a törvénnyel nem zárulhat le az igazságtétel folyamata. A törvény ugyanis olyan elítéltek sérelmeit orvosolja, akik korábban kimaradtak a kárpótlási folyamatból. Ígéretet adott a kormány a recski munkaszolgálatosok, az önkényuralom évtizedeiben bebörtönzöttek anyagi helyzetének a mihamarabbi javítására is, hiszen a még élők többsége már erősen hajlott korú. Nincsenek még semmissé téve azok az ítéletek sem, amelyeket az akkori emberi jogi nemzetközi szerződésekkel is ellentétes módon hozott meg az akkori hatalom, s aminek keretében százakat fosztott meg törvénytelenül állampolgárságuktól. Nincs orvosolva máig azok helyzete sem, akiket pusztán magyar nemzetiségük és anyanyelvük miatt fosztottak meg vagyonuktól és állampolgárságuktól a környező országokban, és akik így nincstelenül kerültek Magyarországra. Az Alkotmánybíróság erre a mulasztásra már több évvel ezelőtt figyelmeztette a tisztelt Házat.
Az utóbbi példákkal csak igazolni szerettem volna azt, hogy ennek a nagy horderejű, történelmi elégtételt is szolgáltató igazságtételi törvénynek az elfogadása után sem lehetünk elégedettek, mert van még tennivalónk.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP padsoraiban.)
(10.00)
