DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az általános vita első szakaszában az MSZP vezérszónoka, Csabai Lászlóné részletesen bemutatta az energia-közművagyon önkormányzati tulajdonba adására vonatkozó jogi szabályozás történetét, s utalt a háttérben meghúzódó gazdaságpolitikai és politikai motivációkra is. Ezért felszólalásomban e rendkívül fontos kérdéskörtől most eltekintek, s helyette azon alkotmányjogi érvek elemzésére törekszem, amelyek alapján a 36/1998. (IX. 16.) számú alkotmánybírósági határozatában a taláros testület saját álláspontját kialakította.
Az önkormányzati indítványok elbírálása során az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy a lakossági szükségleteket kielégítő villamosenergia- és gázközművek esetében mire terjed ki a kizárólagos állami tulajdon. A határozat indokolásának 4. pontja kimondta, hogy az Ötv. hatálybalépésekor a villamos közművek az állam kizárólagos tulajdonába tartoztak, mivel az 1962. évi IV. törvény 3. §-a szerint közcélú villamos mű csak az állam tulajdonában állhatott.
Később e közművek kikerültek a kizárólagos állami tulajdon köréből, ez azonban nem jelentette azt, hogy az Ötv. 107. § (1) bekezdés c) pontja utólagosan e vagyonkörre is kiterjed. Az önkormányzatok e törvényhelyen alapuló vagyoni igényei ugyanis, idézem az Alkotmánybíróság fejtegetését: "Az Ötv. hatálybalépésének időpontjára vonatkoznak. Az önkormányzatoknak adandó vagyonból kizárt kizárólagos állami tulajdon körének későbbi szűkítése éppúgy nem terjeszti ki automatikusan ezeket az igényeket, mint ahogy a kizárólagos állami tulajdon későbbi kiterjesztése sem szűkíthetné az önkormányzati igényeket megfelelő kompenzáció nélkül." Ily módon az 1995. évi LXX. törvény ex gratis juttatta törvény formájában az önkormányzatoknak a villamos közműveket üzemeltető gazdasági társaságok állami tulajdonú vagyonának 25 százalékát.
Az alkotmánybírósági határozat indokolásának ezen eleméről rendszeresen megfeledkeznek kormánypárti képviselőtársaim, amikor azt hangoztatják, hogy a Horn-Kuncze-kormány megfosztotta jogos jussuktól az önkormányzatokat. (Közbeszólás.) Nem fosztotta meg, és hogy miért, azt mindjárt kifejtem. Ugyanakkor a gázközművek jogi helyzetét másként értékelte az Alkotmánybíróság. A gázenergiáról szóló 1969. évi VII. törvény ugyanis expressis verbis nem mondta ki, hogy a gázközművek csak az állam tulajdonában állhatnak, bár e törvény 19. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy a fogyasztó a saját költségén megépített csatlakozóvezeték közterületre eső részét térítésmentesen köteles állami tulajdonba adni. E szabályozást a minisztériumok a gázközművek de facto kizárólagos állami tulajdonának deklarálták. Az Alkotmánybíróság azonban e törvényhelyből más következtetést vont le. Itt jegyzem meg, hogy nemcsak a Horn-Kuncze-kormány időszaka alatt vélekedtek így, hanem korábban, az Antall-kormány időszakában is.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kizárólagos állami tulajdon nem azonosítható és nem is helyettesíthető a de facto állami tulajdonnal. Az állami tulajdonba adás kötelezettsége nem jelenti a tulajdonos államra nézve például azokat a korlátozásokat - mondja az Alkotmánybíróság -, melyek a kizárólagos állami tulajdonra vonatkoznak. A szocialista állami tulajdonjog tárgya körében a korábbi Ptk. is önálló kategóriaként kezelte a kizárólagos állami tulajdont, elkülönítve a forgalomképtelenséget eredményező más esetektől, amelyekben eltérő jogszabályi rendelkezést is megengedett. Ilyen jogi disztinkción alapul tehát az Alkotmánybíróság azon álláspontja, hogy a gázközművek az Ötv. 107. § (1) bekezdés c) pontja hatálya alá tartoznak.
A levont következtetés rendkívül bonyolult és kifinomult jogi okfejtés eredménye, amit az is bizonyít, hogy korábban az Alkotmánybíróság is másként értékelte a gázközművek státusát. Az 1309/B/1993. számú AB-határozat indokolásának egyik megállapítása szerint ugyanis az Ötv. hatálybalépésekor a regionális gázszolgáltató vállalatok kizárólagos állami tulajdonban voltak. E megállapítás egyébként két minisztériumi levélen nyugodott, ami arra utalt - mint már az előbb is említettem -, hogy az Antall-kabinet is így minősítette a gázközművek jogi státusát. Ezért nem róhatjuk a Horn-Kuncze-kormány terhére, hogy az 1995. évi LXX. törvény megalkotásakor nem ismerte fel a villamos és a gázközművek jogi helyzetének különbségét. Itt jegyzem meg, hogy alkotmánybírósági állásponttal is alá tudta támasztani akkori vélekedését a kormányzat.
Bonyolult problémák azonban nem csak ezen előkérdés elbírálásakor merültek fel. Az Ötv. 107/A. § alkotmányosságának értékelésekor az Alkotmánybíróságnak két érdemi kérdésben is állást kellett foglalnia. Idézem: "Az első a jogcím problémája.
Fennáll-e az önkormányzatoknak kétségtelen jogcíme a tulajdonszerzésre, s ha nem, akkor mi a jogi pozíciójuk a 107. § (1) bekezdés alapján? A másik a (3) bekezdés szerinti külön törvény körüli ellentmondásos helyzet tisztázása." Idő hiányában most csak az első témakörrel foglalkozom.
E kérdés megválaszolásakor az Alkotmánybíróság, korábbi határozataival összhangban azt állapította meg mindenekelőtt, hogy az Ötv. 107. § (1) bekezdés c) pontjában felsorolt vagyontárgyak esetében a tulajdonszerzés kétségtelen jogcíme nem áll fenn, mivel e törvényhely alapján az átadandó állami vagyont nem lehet egyértelműen azonosítani. Csak a (3) bekezdésben megjelölt további közhatalmi cselekvés teremti meg azt a lehetőséget, hogy az egyes vagyontárgyakra az önkormányzatoknak tulajdonosi jogcíme keletkezzen. A vagyonátadó bizottság eljárása és határozata nélkül tehát az önkormányzatok nem élvezik a tulajdonszerzést biztosító kétségtelen jogcímmel járó alkotmányos védelmet.
(19.40)
Elvetette az Alkotmánybíróság azt a felfogást is, hogy az önkormányzatok leendő tulajdonosi, várományosi pozíciójukra alapozhatják igényeiket, illetőleg követeléseik magánjogi várományokból fakadnak. Ez utóbbi jogi státus ugyanis azt jelentené, hogy az érintett vagyonkörre vonatkozóan az Ötv. 107. §-a külön közhatalmi aktus nélküli tulajdonszerzést garantálna az önkormányzatoknak. A magánjogi váromány tehát szintén kétségtelen szerzési jogcímet igényelne, ám az önkormányzatok éppen ezzel nem rendelkeztek.
Az Alkotmánybíróság végül is az önkormányzatok igényét egy sajátos jogi konstrukcióra, a közjogi alapú vagyoni értékű jogra alapozta, amit a 107. § egészében az egyes rendelkezések összefüggéseiben történő vizsgálatából vezetett le. Az értelmezésben kulcsszerepet töltött be e törvényhely (4) bekezdése, amely szerint a vagyonátadásig a közművek létesítményei is csak a vagyonátadó bizottság hozzájárulásával forgalomképesek. A forgalomképesség - fejtegette az Alkotmánybíróság - azért függ a vagyonátadó bizottság hozzájárulásától, mert ez az államigazgatási szerv tudja eldönteni, hogy a vagyoni kör mely részére keletkezik majd kétségtelen jogcím. Ezért töltheti be a (4) bekezdés a biztosíték szerepét - mondja az Alkotmánybíróság -, sajátos biztosítéki státust teremtve az önkormányzatok számára. Emellett a testület azt is figyelembe vette, hogy az 1990. évi LXIII. törvény egy olyan (7) bekezdéssel egészítette ki az Ötv. 107. §-át, amely az önkormányzatok jogosultságát a vagyonátadásra megerősítette, sőt azt tulajdoni igénynek nevezte. Ez tehát azt mutatja - minden ellenkező állítással szemben -, hogy az akkori kormány igenis törekedett a kérdések jogi alapú alkotmányos rendezésére.
Más kérdés, hogy évekkel később az Alkotmánybíróság elvi deklarációkból kiindulva más álláspontra helyezkedett. Tudniillik az Alkotmánybíróság a 107. § (3), (4) és (7) bekezdésének összevetéséből végül is azt állapította meg, hogy az önkormányzatoknak igényük áll fenn az Ötv. szerinti vagyonjuttatás végrehajtására. Idézem: "Ez a fedezet lekötésével és a végrehajtásra peresíthető alanyi joggal biztosított jogosítvány kétségtelenül vagyoni értékű jog."
Mivel e vagyon az 1993-ban, az Antall-kormány időszaka alatt történt fedezetelvonás miatt természetben már nem állt rendelkezésre, a peresíthető jog az Alkotmánybíróság szerint már csak értékjognak nevezhető, ám természetéből fakadóan értékgaranciát nyújt. Ennek az értékjognak az a sajátossága - éppen ez különbözteti meg a kétségtelen jogcímtől -, hogy saját értékének meghatározására is irányul. Az Alkotmánybíróság végül is azért semmisítette meg az Ötv. 107/A. § (2) bekezdésének b) pontját, mert ezt az értékmegállapítást nem az Ötv. 107. § (1) bekezdés c) pontja és (3) bekezdése szerinti szükséges fogalmi elhatárolások és számítások alapján végezte el, hanem az idő szorításában valóban önkényesen. Az Alkotmánybíróság '98-as álláspontja szerint ugyanis a 40 százalékos részvényjuttatás nem garantálta azon érték megtérítését, amellyel az előbb idézett törvényhelyben megjelölt vagyon az Ötv. megalkotásának időpontjában rendelkezett.
Meg kell itt jegyeznem, hogy ez az egész gondolatmenet rendkívül bonyolult jogi okfejtés eredménye. Erre már utaltam a kizárólagos állami tulajdon tárgyának meghatározásával kapcsolatban is. Nem lehet azon csodálkozni, hogy sem az Antall-kormány, sem a Horn-Kuncze-kormány végül is nem az Alkotmánybíróság '98-as álláspontja szerint cselekedett. A mostani kormánynak viszont az volt a funkciója, hogy egy alkotmánybírósági döntésnek tegyen eleget. Nem tett kevesebbet, ám többet sem.
Tisztelt Ház! Csabai Lászlóné képviselőtársam már jelezte, hogy az MSZP támogatja a törvényjavaslat elfogadását, s egyben azt is közölte, hogy a szocialista frakció módosító javaslatokat is benyújt. Ezek azt célozzák, hogy az önkormányzatok minél nagyobb arányban készpénz formájában kapják meg járandóságukat.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
