MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Ahhoz, hogy megértsük a forradalom kialakulásának körülményeit, hogy megértsük az emberekben kavargó érzelmeket, nézeteket, vágyakat és indulatokat, hogy megértsük azt a példátlan nemzeti együttállást, ami október 23-án estére kialakult, vissza kell nyúlnunk 1945-ig.
A szörnyű háború végén a régi, korhadt, felemás és túlérett rendszer az országgal együtt összeomlott. A romokon megindult a politikai élet, a régóta áhított demokrácia reményében az ocsúdó emberek szerveződni kezdtek: nemzeti bizottságokat hoztak létre, megindult a földosztás, új demokratikus pártok szerveződtek. Ez a demokratikus erjedés nem tartott sokáig: a kisebbségben lévő Magyar Kommunista Párt az erőszakszervek birtokában, szovjet támogatással, eszközökben nem válogatva, erőszakosan magához ragadta a hatalmat. Már 1945 januárjában megalakult a párt vezetőinek közvetlen irányítása alatt álló PRO, a hírhedt ávó, majd ÁVH elődje, amely a perek konstruálásával nyomban megkezdte a kommunista párt erőszakos hatalomátvételének előkészítését, és a diktatúra legszélsőségesebb erőszakszervévé vált.
1947 után létrejött az ország történetében példátlan méretű és mélységű diktatúra, amely először az államgépezetet olvasztotta magába, majd kiterjesztve az államosítást a kistulajdonra, majd korlátozva és elnyomva a paraszti kisbirtokokat is, átvette a teljes gazdasági élet közvetlen és totális irányítását. Az így kiépült centrális hatalmi rendszerrel mindenki közvetlen egzisztenciális függésbe került. Senki sem érezhette biztonságban magát, megélhetése, családja, lakása, személyes szabadsága, sőt élete is esetleges és bizonytalan volt. Mindenkinek, munkásnak, parasztnak, értelmiséginek, egyébnek valahová tartoznia kellett, ahol a diktatúrát vele szemben közvetlenül gyakorolták.
Drákói büntetőrendelkezéseket hoztak, főbenjáró bűnnek számított bármilyen közösség vagy csoportosulás, még azok is, amelyeket nem a párt megfelelő vezetője hozott létre. A szabad véleménynyilvánítást izgatásnak vagy a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésnek minősítették. Ismertek a számok: több mint 60 ezer embert internáltak, több mint 800 ezer büntetőítéletet hoztak csak parasztok ellen. A hatalmat az imaginárius, megfoghatatlan és definiálatlan proletariátus nevében a párt vezetőinek szűk köre, sőt azok közül egy személy tartotta kézben, diktatúrát gyakorolva a proletárdiktatúra pártján belül is. Többrétegű gyámsági rendszer alakult ki, az emberek felett gyámkodott a párt, afelett egy szűk mag és annak vezetője, az ország felett pedig a Szovjetunió. Az emberek elvesztették önálló mozgási, cselekvési, döntési lehetőségüket. Szinte mindenkinek mimikrire volt szüksége, mást kellett mutatni a munkahelyen, megint mást a hatóságok előtt a leszűkített közéletben, mint otthon vagy bizalmas körben. Nemzeti skizofrénia alakult ki, általánossá vált a képmutatás, a hagyományos évezredes erkölcsi normákat erőszakkal visszaszorították. A rendszer példátlanul nagy besúgó hálózatot épített ki, a rosszindulat, a gyanakvás általánossá vált. Az egyenesség, bátorság, tiszta gondolkodás, gerincesség hátrányos, káros, üldözendő és életveszélyes volt. A bizalmatlanság, a gyanakvás a rendszer alapkövévé vált.
A korszak másik kulcsszava az idegenség. Idegenek voltak az eszmék, a módszerek, a kommunista párt, az állam, az elvek, a doktrínák, a stílus, a modor, a fogalmi és normarendszer, a címer - idegen és megszokhatatlan. Idegen volt a Szovjetunióhoz való igazodás, amely jelentős visszalépést jelentett. A nép nagy része vallásos hitben, a valláshoz kapcsolódó erkölcsben nőtt fel, őket egyre több sérelem érte, megnehezítették a hitoktatást, büntették a vallás gyakorlását, az államosítással értékes és nagy múltú iskolák százai pusztultak el, a tízezernél több szerzetes internálásával a társadalmat is megfosztották értékes tevékenységétől. A rendszer nem tűrte az egészséges nemzeti érzést sem, nacionalizmusnak bélyegezte a határon kívül rekedt magyarság problémáinak még a felemlítését is. Szégyellnünk kellett magunkat, hogy magyarok vagyunk.
Az éppen csak kezdődő demokratizálást felváltó diktatúra lehetetlenné tette a múlt létező bűneinek és hibáinak, úttévesztéseinek belülről és alulról jövő katartikus analizálását, az azokkal való szembenézést, a valós és valódi nemzeti önkritikát, az okok vizsgálatát, a tanulságok levonását. Kevesen voltak a Bibó Istvánok, és nem sokáig hallathatták szerény szavukat. A mai napig hordozzuk az akkor elvermelt problémáinkat a nemzeti kérdés, a háborús tragédiák, az antiszemitizmus, a fasizmus kérdésében. A diktatórikus módszerek bizonyos mértékig fel is mentették a valódi bűnösöket és a velük szimpatizálókat, sokan úgy érezték, nem a nép, a társadalom ítéli el őket, amely maga is sok mindenben érintett volt, hanem idegen, külső erők tesznek igazságot. Semmi sem pótolhatja a társadalom őszinte lelkiismeret-vizsgálatát, és ma már nem tudjuk megkérdezni apáink, nagyapáink generációit, mi is történt, hol tévedtek el.
Köszönöm, elnök úr.
