BALCZÓ ZOLTÁN
BALCZÓ ZOLTÁN
BALCZÓ ZOLTÁN (MIÉP): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Közoktatás, felsőoktatás, kutatás-fejlesztés - ezekről a Magyar Igazság és Élet Pártja által kiemeltnek tekintett területekről szeretném elmondani a véleményünket, természetesen a beterjesztett költségvetési törvényjavaslat tükrében. Álláspontunk kialakításánál két szempont szerint mérlegeltünk. Az egyik, hogy vajon milyen mértékű előrelépés történik ezeken a területeken, összehasonlítva az elmúlt évekkel, beleértve az előző kormányzati ciklust is. A másik szempont, hogy valóra válik-e mindaz, amit a kormányprogramban vállalt a koalíció, és megtörténik-e az az egyértelmű minőségi előrelépés, amely az úgynevezett tudásalapú társadalom felépítéséhez nélkülözhetetlen.
Nos, az első szempont szerinti válaszunk pozitív. Igen, a kormányzat mindhárom területen méltánylandó előrelépést tudott elérni, az oktatási kormányzat érdemének tekintjük a költségvetési relatív pozíciók elérését.
(9.20)
Itt egy kis kitérőt kell tennem, utalva a bizottsági vitára is. Miért tekintjük úgy, hogy ez méltánylandó előrelépés, és miért nem értünk egyet az MSZP-s, SZDSZ-es képviselők felfogásával, amit kissé leegyszerűsítve úgy tudnék jellemezni, hogy 1995-ben rákényszerültek a Bokros-csomagra, stabilizálták a gazdaságot, és mintegy ettől az egyetlen momentumtól elindítva - ami egyébként legjobban ezt a területet sújtotta - szinte úgy fogják föl, hogy nekünk Mohács kell, de innentől kezdve elindult a növekedési pályán a gazdaság, és most már itt a Kánaán, most már, ha mi lennénk kormányon, mindenhova sokkal többet tudnánk osztani.
A MIÉP természetesen nem osztja ezt a felfogást. Hiszen a GDP növekedése - sajnálatos módon ez az egy jellemző van, amit használnak a gazdaságélénkülés jellemzésére -, dinamikus növekedése nincs közvetlen összefüggésben azzal a magyar gazdaságban és költségvetésben, hogy mennyivel lesz több az állam által elosztható pénz. Tudjuk jól, hogy a GDP-növekedés jelentős része a vámszabad-területi gazdaságoknak köszönhető, amelyek messze nem vesznek részt arányosan a közteherviselésben. Ez tehát azt jelenti, hogy nincs itt a Kánaán, és ha egy fontos terület kedvező pozícióba jut, akkor azt méltánylandónak tekintjük.
Nézzük a közoktatás területét, itt is a vitatott bérhelyzetet! A tegnapi napon is pro-kontra olyan érvek és vita hangzott el, ami szinte arra emlékeztet, amikor a hajóskapitány és a gépész vitáznak: Mennyi? - Harminc! - Mi mennyi? - Mi harminc?
Amit mi világosan látunk és elfogadunk, az az, hogy a kormányzat, az oktatási kormányzat a közalkalmazotti bértábla keretein belül, annak szorzóival mit kíván garantálni, melyik részt. Nyilván a 8,75 százalékos januári béremelés, valamint erre rárakódva a 20 százalékos szeptemberi béremelés egy számot világosan ad: ez a bérmennyiség, amit ez a táblázat garantál, egy év múlva 30,5 százalékkal lesz több.
Az is világos, hogy ha ezt a részt nézzük, a 2001. év egészében 16 százalékkal lesz több, mint az előző évben. Kérdés, hogy mennyit von el ebből - legalábbis egy számítási módszer vagy felfogás szerint - a megnövekedett kötelező óraszám.
Nos, eredményez-e ez létszámleépítést vagy túlzott terheket? Mi azt tartjuk reménykeltőnek, amit az Állami Számvevőszék a következőképpen fogalmazott meg kritikaként: "A korábbihoz képest jelentősen kiterjeszti a törvény a kötelező óraszámokba tartozó feladatok körét. Emiatt az óraszámemelés csak látszólagos, és létszám-, illetve túlóra-megtakarítást nem eredményez."
Ez az óraszámnövelés tehát nem azt jelenti, hogy kettővel több matematikaórát kell tartani egy matematikatanárnak, hanem azok az eddig egyébként elvégzendő feladatok, amelyek nem voltak óraszámkeretbe tartozók, bekerülnek ebbe a körbe. Ezt megnyugtatónak tartjuk, legalábbis a 2001. évre.
Ami viszont jelentős árnyoldala mindennek, és ami miatt nem tudjuk megmondani még azt sem, hogy a tényleges jelenlegi bérmennyiséghez képest nominálisan meglesz-e a 30,5 százaléknak megfelelő növekedés: alapvető kérdés az, hogy a közoktatás finanszírozásának egy részét vállalja csak az állam, a többi az önkormányzatokra hárul.
Engedjék meg, hogy megint idézzem az Állami Számvevőszék rövid összefoglaló jelentését: "Az önkormányzati feladatok és a rendelkezésre álló források közötti, évek óta tartó feszültség oldódása a következő két évben nem várható." Ez a feszültség, az önkormányzatok forráshiánya azt eredményezheti, hogy a teljes bér tekintetében az oktatási kormányzat által a bértáblában biztosított résszel arányosan nem fog növekedni az, amit az önkormányzatok biztosítani tudnak. Adott esetben nem az ő felelősségük.
Éppen ezért, az ismert egyéb tényezőkön - mennyi lesz az infláció - kívül nem tudjuk megmondani, hogy mekkora lesz az a reáljövedelem-növekedés, ami biztosan bekövetkezik, de azért a számok és ezek a szempontok azt jelzik, hogy igen, egyértelműen lesz reáljövedelem-növekedés.
A negatívumokhoz tartozik megint csak az önkormányzati finanszírozás tekintetében, hogy a törvényjavaslat fel kívánja függeszteni a közoktatási törvényben biztosított garanciát, azt a garanciát, amely meghatározta, hogy az állami normatívák, támogatások összege el kell hogy érje a két évvel ezelőtti tényleges kiadások 90 százalékát. Ezt üdvözölte mindenki a közoktatási törvény módosításakor, nagy eredménynek tartottuk. Sajnos, a garancia megszűnik, és ebben a költségvetési törvényben csak ez 18 milliárd forint újabb forráselvonást eredményez. Ez tehát a kérdés árnyoldala.
A felsőoktatás, a kutatás területén előrelépés az a 22 százalékos bérnövekedés, amit a költségvetés biztosít. Beskálázva fogja ezt megtenni, bizonyos pótlékokat megszüntetve, és egy egységes rendszerben építi föl, az egyetemi tanári fizetést tekintve kiinduló bázisnak.
Annak, hogy a szolgálati időt ez a bértábla nem veszi figyelembe, van negatívuma, pozitívuma. Annyiban tekintjük pozitívumnak, hogy jól tudjuk, hogy a felsőoktatásban a legnagyobb hiány a fiatal oktatók hiánya, és ha azt akarjuk, hogy ez a pálya bármennyire is vonzó legyen, inkább vállalni kell azt, hogy a szolgálati időt nem véve figyelembe, egy adott kategórián belül azonos bért garantál ez a rendszer.
Ehhez hozzá kell tenni - mert a differenciálásra szükség van -, hogy az adott intézményeken belül rendelkezésre álló - nevezzük így - mozgó bér kell hogy biztosítsa azt a bizonyos mértékű differenciálást, amire egy munkahelyen mindenképpen szükség van. Az alapvető problémát ezzel együtt ott látjuk, hogy a felsőoktatásban rendkívüli módon megnövekedett létszám és a minőségi oktatás fenntartása vagy talán növelése nincs egymással összhangban. Mert ha a költségvetési támogatás egészét nézzük, az 2001-ben 11,5 százalékkal nő a felsőoktatás területén, 2002-ben viszont már csak 4,6 százalékkal.
Tehát veszélyeztetve látjuk a minőségi oktatás fenntartását, illetve javítását. Hiszen itt nem kizárólag a bérről van szó. Az infrastrukturális feltételek az egyetemeken, a főiskolákon rendkívüli módon romlottak, és ehhez komoly beruházási programra lenne szükség.
A felsőoktatási integráció tekintetében a világbanki beruházási program volt az egyik legnagyobb ígéret, amiért sokan ezt támogatták. Ez mintegy 60 milliárdos teljes összeget jelentene.
Nos, ez rendkívül lassan realizálódik a felsőoktatásban. 2001-ben 3 milliárd, 2002-ben 10 milliárdot ér el úgy, hogy ebben benne van a 40 százalékos saját részünk is. Nos, ezt kevésnek tartjuk, és tudjuk azt, hogy a kormányzatnak van egy felfogása: úgy bírál el és csak akkor fogad el pályázatokat, ha a működtetéshez szükséges forrásokat világosan fel tudja mutatni az adott intézmény. Azt mondja, hogy akkor bővítsd a beruházással a feltételeidet, ha a működtetési forrásokat a megnövelt hallgatói létszámnormatívából elő tudod teremteni.
Ez sajnos részben hamis beállítás, hiszen pont azért, mert ma már sok intézmény méltatlan körülmények között dolgozik; nemcsak a műszerpark tekintetében, hanem adott esetben tantermekben nem tudja leültetni a hallgatókat, akiket tényszerűen azért vett föl ilyen magas számban, hogy a normatív finanszírozást megkapja. Nos, a beruházás azért kellene, hogy ez a helyzet megoldódjon, és méltó körülmények között lehessen működni. De ehhez nem áll rendelkezésre adott esetben újabb normatíva, újabb létszámfelvétel.
Tehát megint egy feszültség keletkezik ebből az axiómából vagy dogmából, hogy újonnan belépő beruházások működtetésére forrást a kormányzat nem biztosít. A hallgatói normatíva - 70 ezer forint/fő/év - hosszú évek óta változatlan, reálértéke rendkívül lecsökkent. Ezt az ellenzék többi pártja nyilván nem veti föl, hiszen az ő idejében is ez maradt. Ez rendkívül méltatlan, és a diákhitelrendszer bevezetése és lehetősége ezt a kérdést nem oldja meg.
(9.30)
A kutatás és fejlesztés területén is örömmel láthatjuk a növekvő forrásokat; a különböző fejezetekben összesen 17,5 milliárd többlet jelenik meg 2001-ben, és 19,5 milliárd 2002-ben, tehát ez az előző évekhez képest komoly előrelépés.
Viszont nézzük a kitűzött célt: a kormányprogram, az azt megerősítő országgyűlési határozat és a miniszterelnök úr nyilatkozatai megerősítették, hogy a GDP-nek megfelelő 1,5 százalékos kutatási-fejlesztési ráfordításokat teljesítik a ciklus végéig. Jelenleg ez körülbelül 1 százalék, tehát 50 százalékkal kell növelni. Természetesen tudjuk, hogy ennek csak egy része a költségvetés feladata, a többi részét - ahogy ez a mintának tekintett nyugat-európai államokban is van - a vállalkozói szférának kellene teljesíteni. Nyilván ebben is megvan a kormányzat feladata, hiszen olyan közgazdasági szabályozórendszereket kell működtetni, amelyek az ilyen típusú fejlesztési-kutatási hozzájárulást a versenyszférában igenis pozitívnak tekintik és serkentik.
Ha megint csak a számadatokat nézem, a költségvetés jelenleg a GDP 0,47 százalékának megfelelő részt finanszíroz a kutatás-fejlesztésben, ezt kívánja 0,6 százalékra növelni 2002-re, azaz 27 százalékot vállal a kisebbik részből. Abban bízik, hogy ennél sokkal többet fog vállalni a gazdaság, a versenyszféra? Tehát megint azt kell mondanom, hogy az előrelépés ellenére nem látjuk a garanciáját annak, hogy az, amit a kormányprogramban vállaltak és megerősítettek, teljesülni fog.
Összefoglaló értékelésünk tehát az mindhárom területről, hogy van méltányolandó előrelépés, de kevésnek tartjuk. Nem önmagában azért, mert kell, hogy egy ellenzéki párt kritizáljon, hanem azért, mert ezeken a kiemelt területeken, amik a jövőnket alapozzák meg, a lassú előrelépés nem megoldás; minőségi változásra van szükség, arra, amit szavakban legalábbis a kormányprogram megfogalmazott.
Ehhez a MIÉP mindig a kályhától tud elindulni; nevezetesen attól, hogy e megoldandó feladatokhoz milyen állami szerepre és milyen forrásra van szükség. Ebben a tekintetben nem osztjuk azt, hogy pozitívum az a mindig büszkén kijelentett mondat, hogy az állami elvonás mértéke csökken. Ahogy jelenleg a humán erőforrások területén állunk - egészségügy, oktatás, kultúra -, az államnak még igenis jóval nagyobb szerepe van, mint egy fejlett nyugat-európai országban.
A másik az, hogy a forrásokat igenis növelni kell. A külföldi tulajdonú társaságok közteherviselése olyan csekély mértékű, hogy nem járul hozzá e források növeléséhez. Ahogy kifejtették képviselőtársaim, új adófajták bevezetésére van szükség, hogy ne a lakosság viselje aránytalanul a terheket. Az szja-ból 1030 milliárd befizetést várunk 2001-ben, a társasági adó csak 300 milliárd forint, a gazdag, ragyogó pénzintézetek összesen 19,6 milliárdot fognak befizetni. Hol van például a reklámadó? Miért nem követjük ebben a tekintetben a nyugat-európai országokat, hogy forrást teremtsünk?
Egy tabu témát is hadd említsek meg: hogy állunk az adóssággal, az adósságszolgálattal? Itt sokfajta jellemzőről lehet beszélni. Én nem a fennálló adósságot akarom viszonyítani a GDP-hez; legalább ilyen életszerű, hogy a kamat- és tőketörlesztés értékét határozzuk meg és viszonyítsuk a költségvetés teljes kiadási összegéhez. Ez a teljes adósságszolgálat például 2001-ben 1650 milliárd, 4300 milliárd a kiadási főösszeg. Tudjuk, hogy ebből csak a kamatrész finanszírozandó, de természetesen a teljes adósságteher ez a 38 százalék.
Tehát a Magyar Igazság és Élet Pártja úgy látja, hogy lényeges és alapvető előrelépést ezeken a területeken is csak egy más pénzügyi rendszer keretein belül lehet megoldani. Nyilván ezért nem fogadjuk el ezt a költségvetést - módosító indítványokkal nehezen tudnánk javítani, bár néhány helyen megtesszük -, és azt sem tudjuk mondani, hogy bízunk benne, hogy a kormányzat majd a következő évi költségvetésben ezeket a szempontokat figyelembe veszi, hiszen a ciklus végéig minden előre van vetítve. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy 2002 után egy olyan kormányzat alakul, és egy olyan Magyar Nemzeti Bank-kormány viszony alakul ki, amely jelenthet előrelépést ezeken a területeken.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a MIÉP padsoraiban.)
