ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor 1998 őszén, pontosabban november 8-án a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma költségvetéséhez hozzászólhattam, történelminek neveztem a pillanatot. Az akkori, 1999-es költségvetés XXIII. fejezete ugyanis egy, a kormányprogramban megfogalmazott pozitív látomásnak a valóságba emelő, sorsdöntő dokumentuma volt. Amint akkor is érzékeltettük, évtizedek óta először ismerte fel a magyar kormány a kulturális politika stratégiai jelentőségét a magyarság hasznára, és nemcsak határozott célkitűzéseket fogalmazott meg a tárca és a kormány egésze számára, hanem a célhoz vezető út költségére is jelentős keretet irányzott elő.
Előbb a kialakítandó stratégia hátteréről. Idézem a kormányprogram ide vonatkozó bekezdését: "A világgazdaság globalizációja és az információs társadalom különösképpen hátrányos helyzetbe hozza az őrzött, átadott és gyarapított kulturális örökség tekintetében a kisebb nemzeteket, amelyek kulturális piacokat védő intézkedésekre, és egyben mind jelentősebb állami kiadásokra fognak kényszerülni, ha meg akarják őrizni nemzeti nyelvük értékét és kultúrájuk élő kínálati gazdagságát." Ennek a bekezdésnek az igazát az azóta eltelt időszak percről percre igazolta. Ma már nemcsak Európában, hanem világszerte tapasztalható egyetértés, azonos gondolkodás ebben a kérdésben.
Akkor a kormány csak a tárcához rendelt feladatokhoz közel 57 milliárd forintot tervezett, és ezt az összeget szavazta meg az Országgyűlés. Bár a fejlesztés viszonyítása az 1998-as kerethez bonyolult volt - ugyanis éppen akkor vált el az oktatás minisztériuma a kultúrától -, a szinte hihetetlen, 60 százalékosnak minősített emelkedés hihetőnek tűnt.
Örömömet - aminek hangot is adtam - csak az árnyékolta be, hogy korábbi, éppen ebben a minisztériumban szerzett tapasztalataim figyelmeztettek, ez a 60 százalék a szinte semmi 60 százaléka, amit - mármint a semmit - fölöttébb nehéz úgy megemelni, hogy az eredmény ne a semmihez álljon közelébb. Ezt a figyelmeztetést is továbbítottam: "A kultúra olyan mélyrepülést produkált pénzügyi lehetőségeit tekintve az elmúlt évtizedekben, hogy ez a segítség mindenekelőtt a lezuhanást késlelteti."
És most, e rövid bevezetés után pillantsunk bele 2000-es évek első és második évének költségvetéséről szóló törvény tervezetébe!
A XXIII. fejezet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a tárca felügyelete alá tartozó intézmények előirányzatait tartalmazza 1-6. címek alatt. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma igazgatása alcímnél 2001-re szembeötlő az előirányzott 667 milliós növekedés, ami 2002-re meghaladja a 700 milliót; az összegeket a tizedesek elhagyásával említem. Így a 2001-re tervezett 2727 millió, illetve a 2002-re tervezett 2776 millió forint magában véve igen szép fejlődésnek látszik. De ez csak az előkép, ami a kultúra támogatásának bátor perspektíváját rajzolja elénk. Ha azonban mélyebben belenézünk e fejezet lapjain hullámzó számtengerbe, akkor meglehetősen összekuszálódik a vonalvezetés.
Kérdésként merül fel mindjárt az elején, hogy a működési előirányzatként szereplő 1999. évi 6000 millió bevételhez képest az idénre miért terveztek megközelítően csak fele összeget, 3500 milliót. És miért biztos, hogy ez alig változik majd az elkövetkező években?
Szintén zavaró - habár nem a csökkenés, hanem a növekedés mértéke miatt - a kiküldetés, reprezentáció, reklámkiadások 1999. évi 23 milliójához képest a 2000. évi 123 millió - közel 500 százalékos emelkedés -, a 2001. évi 163 millió, ez az előzővel együtt 700 százalékos emelkedés. Tehát ez a 100, sőt 140 millió forintos növekedési előirányzat véleményünk szerint alapos magyarázatra szorul. De már itt jelezzük, hogy az EU-csatlakozás nem lehet igazi indoka e kiadások 100 milliós növekedésének, hiszen azokat külön alcím alatt tervezték be. Az egy év alatti több mint ötszörös növekedés már nem is bátor, de vakmerő tervezésre vall.
Ugyancsak érthetetlen az úgynevezett kommunikációs szolgáltatások idei 71 milliós keretének jövő évi 172 millióra való növekedése, ami 250 százalék. Itt is 100 milliós az egy évben belüli növekedés.
Ezek a kiragadott példák annál inkább különösek, mivel az ugyanezen, például kommunikációs szolgáltatásra a tárca gazdasági főigazgatóságánál külön keretet terveztek, az idei 5,3 milliót 2001-ben 10 millióra, azaz a duplájára növelve. Ugyanott a kiküldetés, reprezentáció, reklámkiadások szintén 50 százalékkal megemelt összeggel szerepelnek.
A finoman fogalmazva is különösnek és alapos magyarázatra szorulónak mondható példák után ha megnézzük a művészeti intézményekhez - 3. cím - tartozó előirányzatot, akkor azt látjuk, hogy ott egyetlen év alatt 1400 millió forintos növekedést terveztek, amire nyugodtan mondhatjuk, hogy elképesztő aránytalanság, és véleményünk szerint legalább is újragondolásra szorul. Nem indokolhatja ugyanis ezt az aránytalanságot a Filharmonikusok működési színvonalának emelésére szánt, egymagában 980 millió forintos előirányzat. De ráadásul, ha összehasonlítjuk ezt a címet a sokkal több intézményt magában foglaló közgyűjteményeknél - 2. cím - megjelenő növekedéssel, akkor válik igazán szemléletessé az aránytalanság: a 2. cím alatt tizenöt intézmény található a 3. cím alatti hét intézménnyel szemben.
(9.10)
Közgyűjtemények alatt a legjelentősebb nemzeti értékeinket őrző intézmények sorakoznak: Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Nemzeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Magyar Nemzeti Filmarchívum, Magyar Országos Levéltár, és még sorolhatnám; természetesen hátravan még néhány, amelyek külön-külön is jelentősebb nemzeti értéket képviselnek, mint a szintén kiemelt kulturális intézménynek tekintett Filharmónikusok. De hogy a közgyűjtemények támogatási előirányzatának növekedése a 2001. évben csupán 600 millió forint legyen - tehát valamennyié -, amit majd 2002-ben még további 37 millióval megtold a javaslat, nos, ez teljességgel elfogadhatatlan. Ez ugyanis kevesebb, mint a fele a művészeti intézmények számára egyetlen év alatt betervezett 1400 milliós növekedésnek.
Ugyancsak érdemes összehasonlítani az Európai Unióhoz való csatlakozás kulturális programjaira biztosított összesen 130 milliót a magyar nyelv és kultúra támogatására előirányzott 40 millióval - itt háromszoros a különbség.
Véleményünk szerint túltervezett az 5. cím alatt a kulturális kutató és szolgáltató intézmények 750 milliója, illetve a 6. cím alatt a kulturális intézetek igazgatóságának 2500 milliója. Ez utóbbinál a 2001-re tervezett növekedés 500 millió, ami igen közel van az összes magyar közgyűjteményre fordított 600 milliós növekményhez.
Lehetséges, hogy nem túlzott a miniszteri díjakra szánt 42 millió, illetve a művészeti díjakra szánt 24 millió, azaz összesen 66 millió forint, de ha a díjak között van az úgynevezett Németh Lajos-díj is, akkor az erre szánt összeget, legyen az bármekkora is, mindenképpen sokalljuk.
Szintén elfogadhatatlan számunkra a nemzeti kulturális alapprogram éves működési költségére előirányzott 400 millió forint, ami tudniillik az alapkezelő igazgatóság működési költségét fedezi, nem az úgynevezett programokra szétosztásra kerülő pénz mennyiségét jelenti. És ugyancsak elfogadhatatlannak látjuk a pályázati támogatások idei 4200 millióról 5600 millióra való növelését is. Az 1400 millió forinttal való növelés a jelenlegi szétosztási rendszerben, vagyis az ismert problémák, a nemzeti érdekek sorozatos háttérbe szorítása mellett, teljességgel elfogadhatatlan számunkra.
Mielőtt a javaslatainkra térnék, szeretném emlékeztetni mindenekelőtt a kulturális bizottság tagjait, de a képviselőtársaimat is, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a múlt hét keddjén megtiszteltek bennünket a kiemelt nemzeti intézmények főigazgatói, és beszámolóikkal segítették a mostani munkánkat. Hogy az előzőekben a valóságról szóltam, és hogy az a helyzet, amelyet feltártam, korántsem tréfás, arról legjobb, ha őket magukat szólaltatjuk meg, így fel sem merülhet az a kérdés, hogy politikai színezete van a kritikának.
Először a legszerényebb, a Magyar Nemzeti Múzeum észrevételét idézném: "Eredményeink mellett ugyanakkor szólnunk kell arról, hogy költségvetésünk belső arányainak alakulása következtében a szakmai feladatok ellátására egyre kisebb hányad jut. Ezért a hiányt pályázatok útján elnyert támogatásból igyekszünk pótolni, ám ezek a pályázati összegek sajnos nem képesek teljesen fedezni a szükséges költségeket." Tehát olyan költségeket, amelyek szükségesek.
Országos Széchényi Könyvtár: "Gondjainkról bővebben. A nemzeti könyvtár létszáma elérte a kritikus minimumot, további csökkentés csak átgondolt, és a nemzetközi tapasztalatok szerint is az eredeti feladatokat ténylegesen, nem csak hallomásból ismerten ellátó külső feladatvállaló bevonásával történhet. A feladatkiajánlás költségeinek előteremtése külön gondot okoz. Csak példaként: az informatikai rendszer üzemeltetése ekkora intézmény esetén sehol sem sikeres külső vállalkozásokkal. Ha itt sikerülne, akkor - a költségarányokról: - öt fő informatikai létszám csökkentése személyi költségekben jelenthetne közterhekkel együtt 10 millió forint megtakarítást. Ez az összeg egy jó adatbázis-menedzser száz napi napidíja, ha egy vállalkozást bízok meg a feladattal. Dologi vonzata: szolgáltatás, tehát - az öt fő informatikus leépítésénél, a példánál maradva - 80-100 millió forint; az árajánlatok kérésének fázisán már túlvagyunk. A beruházási gondok közül a legnagyobb az új korszerű mélyraktár építésének felfüggesztése. A nemzeti könyvtár állománya évente 1200-1500 folyóméter dokumentummal bővül, a 2002. év végével raktáraink betelnek. A régi raktárak felújítása, korszerűsítése egy további teendő. A könyvtár belső karbantartásának forráshiánya évi 40-50 millió forint lenne. A szakmai programok finanszírozásának a tudományos és a nemzetközi könyvtári életben való részvétel gondjairól: a nemzetközi könyvtárosszervezetek vezető testületeiben jelen vannak a könyvtár dolgozói, részvételük a munkában anyagi okok miatt akadozik - utazás, külföldi megélhetés."
A Szépművészeti Múzeumtól: "Az 1997-es védettségi törvény értelmében felállított Kulturális Örökség Igazgatósága, a múzeumtól átvéve a hatósági jogokat, mindössze szakértői munkát igényelt osztályunktól. A megváltozott ügyrend mellett a nyilvántartási osztály munkája nem egyszerűsödött. Továbbra sem tisztázták az új ügyrend számos részletét. A törvény, rendelet és utasítás része az elmúlt évben sem jelent meg. A védettségi rendszer és a kiviteli engedélyeztetés néhány lényeges pontján eltérő a múzeum, a minisztérium, sőt a Kulturális Örökség Igazgatósága álláspontja is. Nem tisztázott a múzeumok szakértői részvételének jövőbeli finanszírozása. A feladatok ellátásához szükséges költségeknek a felmérése sem történt meg a felettes hatóságok részéről. A Kulturális Örökség Minisztériuma az elmúlt évben nem támogatta anyagilag a védettségi revízió munkáját, így sajnálatosan le kellett mondanunk a korábbi évek szokásos helyszíni kiszállásainak nagy számáról, különösen a vidéki helyszíni szemlék számát voltuk kénytelenek csökkenteni."
Magyar Nemzeti Galéria: "Az eredményeket bizonyítandó tények mellett azonban nem szeretnénk elhallgatni azokat a problémákat sem, amelyektől 1998-ban csak szenvedtünk, ám hamarosan el is lehetetlenítik munkánkat, mi több, a magyar múzeumügynek általánosságban is nehézséget fognak okozni. Végső kicsengésében pedig nemzeti kulturális örökségünk megtartásának stratégiájában kell hogy kikényszerítsenek komoly fordulatot. Elsőnek említjük a műtárgyárak elszabadulását. A műtárgypiac kinyílása, a magyar piac betagolódása a nemzetközi piacba az árak reálértéken mért megugrását is magával hozta, ám ezzel a növekedéssel a magyar múzeumügy lehetőségei nem tudnak lépést tartani. Egy példa: a barkai Szent Katalin-szobor árát a tulajdonos, a nemzetközi műkereskedelmi cégek szakértői véleményére hivatkozva, néhány hét alatt többszörösére növelte. Az előzetes tárgyalásokon még 7 millió forintról volt szó, s mi ennek megfelelően igényeltük tisztelt főhatóságunk szíves anyagi támogatását. Látva komoly szándékunkat, a mű ára 7-ről 10 millióra, majd 12-re emelkedett, végül, ama bizonyos szakvéleményre alapozottan, 51 millió forinton, évi teljes műtárgybeszerzési keretünk több mint tízszeresén állapodott meg. És úgy tűnik, hamarosan ezekben a nagyságrendekben fog számítódni minden komolyabb, múzeumi szempontból fontos műtárgy ára; azaz a nagyon nem messzi távolban az állami elővásárlás joga nem lesz több puszta fikciónál. A múzeumok pedig fel kell hogy adják gyarapodási terveiket."
(9.20)
Szeretném itt emlékeztetni tisztelt képviselőtársaimat arra, hogy ez a téma napirenden volt már mint interpelláció is. Akkor, amikor magyar képek külföldre kerülése két formában is szerepelt - az egyik, hogy több mint 1 milliárd forint értékű ajándékot adott a hajdani kulturális miniszter egy volt amerikai követnek; a másik, amikor 80 millió forint körüli áron eladtunk egy véleményünk szerint legalább 300 ezer dollárt érő Szinyei Merse-képet -, már akkor úgy gondoltuk, hogy célszerű lenne, ha a kulturális minisztérium szemléletében a magyarországi műtárgyértékelés megváltoznék, és először megforgatnánk a világban különböző galériákban, kiállításokon képeinket, szobrainkat, s amikor ott azt felértékelték, akkor kezdenénk gondolkodni azon, hogy mit volna jó ezek közül külföldön látni és mi volna jó, ha mindenképpen itthon maradna. Azt hiszem, hogy ez a jelzés, ami a Magyar Nemzeti Galéria felől érkezett, pontot kellene hogy tegyen a töprengésre, és végül elhatározásra kellene jutnunk.
Egy rokonszenvesebb MOL, vagyis a Magyar Országos Levéltár jelzéséről szeretnék hírt adni. "Személyi feltételek. Az intézmény 1999. december 31-ei zárólétszáma 287 fő volt, ami lényegében azonos az előző évi létszámmal. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a levéltárt fenntartó szakminisztérium a beszámoló évében a Magyar Országos Levéltárat mentesítette a kötelező létszámleépítéstől, és feladataira való tekintettel engedélyezte korábbi státusainak fenntartását. Ez a kedvező döntés azonban sajnálatos módon nem párosult olyan bérpolitikai intézkedésekkel, amelyek segítségével megakadályozhattuk volna a levéltárosi beosztásban dolgozó felkészült, gyakorlott kollégáink távozását, miután az illetménytábla befagyasztása, az illetményfejlesztésnek az inflációtól elmaradó mértéke ismét felerősítette az ilyen szándékokat. Miként ezt a korábbi években is hangsúlyoztuk, az elszívó hatás éppen a középnemzedékhez tartozó levéltárosok és középvezetők körében érvényesül legerősebben. Ennek lecsapódásaként többek között két főosztályvezető és egy főosztályvezető-helyettes hagyta el az intézményt" - és sorolja tovább, hogy kik még. Majd: "A fluktuáció következtében jelenleg tizenhét olyan segéd-levéltárosi, levéltárosi besorolásban levő dolgozónk van, akiknek szakmai tapasztalata, anyagismerete igen csekély."
Bár felszólalásom e szakasza elsősorban arra irányult, hogy a közgyűjteményekre tereljem a figyelmet - amely mintha a költségvetés tervezésénél háttérbe szorult volna a kulturális minisztériumnál -, azonban meg kell mondanom, hogy a művészeti intézmények közül példának okáért a Magyar Állami Operaház szintén nincs kiemelten jó helyzetben. Kiemelten jó helyzetben, mert hiszen a művészeti intézmények között a Nemzeti Színház mellett a Magyar Állami Operaház volt hosszú időn keresztül az a művészeti intézmény, amely külön címként szerepelt az Országgyűlés elé bocsátott költségvetésben, merthogy az első számú intézménye Magyarországnak, első számú művészeti intézménye. Tehát feltételezzük, hogy működési körülményeit olyan módon kell meghatározni, hogy a világon bárhol, bármely művészeti intézménnyel teljesítményében fel tudja venni a versenyt. Soha nem volt Magyarországon olyan lehetőség, hogy ezt gazdaságilag teljesen egyensúlyba lehetett volna hozni a külhoniakkal. Ezt tudtuk ellensúlyozni azzal, hogy ennek a kis országnak a végtelen sok tehetsége megjelent ebben az intézményben, és innen startolt el a világ minden tájára, s ezt azzal hálálta meg, hogy olcsón jött vissza vagy olcsón maradt itt. De ennyire olcsón, azért mégis...?!
Itt is szeretném az Operaház főigazgatóját idézni: "Általában tarthatatlanok a fizetések. Az Állami Operaházban az átlagbér 79 152 forint, a magyarországi átlag 83 020 forint. Ilyen pedig a világon sehol nincs! Az előadások megtartása már nagyon nagy nehézségekbe ütközik, mert a műszakiak, akik nettó 27 ezer forintot vesznek föl, szó nélkül otthagyják a színházat, szó nélkül, figyelmeztetés nélkül. Tavaly egy Rigoletto negyven perc késéssel kezdődött, mert tizenhat műszaki hagyta el színházunkat. Idén a Székely fonó és A fából faragott királyfi között hasonló létszámokokból ötven perc szünetet voltunk kénytelenek tartani. Ez a példátlan helyzet előbb-utóbb megtépázza a színház nemzetközi hírnevét. Ugyancsak lehetetlenül alacsonyak a fizetések a zenekarban és az énekkarban is, és tovább fogja növelni az ellehetetlenülést, ha a Nemzeti Filharmóniánál levő fizetésrendezést nem követi ugyanez az Operaházban."
Hogy ez a felvetése a főigazgató úrnak teljesen jogos, azt arra is alapozom, hogy tudom emlékeztetni a tisztelt képviselőtársakat az 1990-es évek elejére, amikor a Fesztiválzenekar egészen sajátos körülmények közötti megalapítása kapcsán rájött a kulturális tárca és az Országgyűlés is, hogy az első számú nemzeti zenekar, az akkori Állami Hangversenyzenekar széthullik, magával rántja az Operaház zenekarát és a Magyar Rádió kiemelten magas színvonalon működő zenekarát is, ha nem teremt egy olyan béregyenlőséget, amely a szakmai felkészültséget is visszaigazolja. Ebben az időben a Fesztiválzenekar közel háromszoros bért ajánlott föl, csupán azért, hogy ezzel elcsábítsa, el tudja csábítani a legjobb zenekarok legjobb zenészeit. A terv nem valósult meg: az Országgyűlés váratlanul 100 százalékkal megemelte az Állami Hangversenyzenekar tagjainak fizetését, közel ezután a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és kórusának fizetését is, és ezt követően, bár valamivel később, az Operaház együttesének is jelentős béremelést juttatott. És miután a Fesztiválzenekar vezetője korántsem volt olyan vonzó személyiség a zenekari tagok szemében, hogy kevesebb vagy - bocsánat - nem sokkal magasabb pénzért elmentek volna a keze alá játszani, így ott maradtak, ahol barátaikat, zenekari tagtársaikat és szakmailag kiváló vezetőiket megszokták, szívesen dolgoztak velük együtt.
Tehát az a lépés, amit a minisztérium a Nemzeti Filharmonikusokkal kapcsolatban végrehajtott, egyrészt indokolt, másrészt indokolhatatlan. Indokolt, mert hiszen ezek a muzsikusok csak világszínvonalú munkával tudják a magyarországi színvonalat is fenntartani, mert nem lehet negyed-, ötöd- vagy tizedannyi gyakorlással is kiállni a dobogóra és magas színvonalú koncerteket adni. Ahhoz bizony szükséges, elengedhetetlen a napi 6-8 órás gyakorlás, és emellett vannak még a próbák és a koncertek.
Tudjuk nagyon jól, hogy Magyarország zenei nagyhatalom, és az, minden gúnyolódás és minden felhang nélkül: zenei nagyhatalom. Ezt Kodálynak és követőinek köszönhetjük, aki ezt a zenei nagyhatalmat felépítette, egy óriási tömegbázison létrehozva nagyszerű szakmai intézményeket, élén a Zeneakadémiával, és ez ma produktumaival meghódította az egész világot, sőt zeneileg egészen műveltté tette még hazánkat is. Ennek a jelentőségére nem hazai példát hozok, mert arra szeretnek legyinteni.
(9.30)
Az Izraeli Filharmonikusok ezelőtt két évvel ünnepelte harmincéves születésnapját. A Magyar Televízió 2-es csatornája egy teljes estét áldozott ennek a megemlékezésnek, joggal: a program, mint ahogy a zenekar is, szenzációs. A felidézett koncertrészletek között Zubin Mehta, a zenekar vezetője is több nyilatkozatot adott. Befejezésül elmondta, hogy ez a zenekar, amely a világ minden tájáról oda szerződött és ott letelepedett zsidó muzsikusok együttese, olyan nagyszerű együttes, hogy ha szükséges, egy vagy két hónapon keresztül olyan fesztivált tart délelőtti, délutáni, esti koncertekkel, hogy abban egyetlenegy külföldire sem tartanak igényt, mert maguk kiállítják a szólistákat, a kamaracsoportokat, a kamarazenekart, mindent. Ezért a színvonalért és az így elért eredményekért Izrael állama az Izraeli Filharmonikusokat első számú exportcikkének minősítette.
Izrael zenei nagyhatalom - Magyarország zenei nagyhatalom. Nyilvánvaló, hogy ez a bejelentés olyan kihívás, amely két méltó ellenfél, konkurens összecsapását kell hogy jelentse a világpiacon, többek között abban is, amit Mehta úgy mondott el, hogy egy vagy két hónapon keresztül egyetlen külföldire sincs szükségük, mert kiállítanak mindenkit otthonról, ezzel egyúttal reklámozva az egész világ előtt azokat, akiket szerepeltetnek, foglalkoztatnak ebben a zenekarban.
Nézzük meg, hogy mit teszünk mi! A normális helyzet az volna, ha a magyar zenekarok mindenekelőtt magyar szerzők műveivel, magyar előadóművészekkel, a magyar zenepedagógia és zenetudomány sikereit hordva szét a világban és gyökereztetve meg mindenekelőtt itthon, azt mondanák, hogy jelen vagyunk, jelen ebben a bizonyos művészi világban. Ezzel szemben megemeltük a Nemzeti Filharmonikusok bérét, elbocsátottunk egy csomó magyar muzsikust, akik - nyugodtan merem állítani - 90 százalékban ugyanolyan jók voltak, mint akiket felvettünk; ezzel szétvertük a zenekart belülről, olyan stresszes lelkiállapotot hoztunk létre ebben a zenekarban, ami legalább egy évig - ha jó körülmények között tudnak dolgozni - nehezen lesz feloldható; majd pedig létrehoztunk ehhez egy olyan műsorpolitikát - itt van a kezemben a Nemzeti Filharmonikusok 2000-2001. évi szezontervezete -, amelyben szinte alig találok magyar művészt. Ezzel szemben a konkurencia - amely bejelentette, hogy az Izraeli Filharmonikusok első számú exportcikk Izraelben - olyan számban szerepel ebben a programban, hogy azt kell mondanom, az érdekérvényesítési technikájuk valami elképesztő. Szenzációs!
Hát miért nem tanulunk tőlük? Miért volt szükségünk nekünk erre az akcióra, amivel megcsörgetve az aranybukszát, megint megpróbáltuk kiváló zenekaraink legjobb zenészeit elcsábítani? Hagytuk volna ott őket a zenekaruknál, és kezdett volna el végre dolgozni a zenekar igazgatója, a szólamvezetői, a koncertmestere! És ha szakmai kifogásaik voltak, miért nem munkával emelték ki ebből a kátyúból a zenekart? Más dolgozzék, és az ottani eredményeket átsöpörjük ide?!
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a koncepció elfogadhatatlan, tűrhetetlen. Szakmailag egyszerűen minősíthetetlen. S főleg akkor, ha - mint említettem - közgyűjteményeink olyan helyzetben vannak, mint amilyenben vannak. Az ott folyó munka szintén az európai normák töredékével fizetett, az ottani állapotok még mindig magukon viselik az előző szocialista korszak minden átkát. Abból ki kell őket emelni! Ehhez is pénz kellene. Tehát ha jelenleg csak ennyi pénzünk van, ezzel kell gazdálkodnunk, akkor gazdálkodjunk vele valamivel okosabban.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem szeretnék úgy elmenni erről a pulpitusról, hogy legalább szerény, filléres javaslatokat ne terjesztenék elő a kulturális minisztérium felé.
A fejezet számtengerét alaposan átkutató búvárlatok után javasoljuk, hogy a 2. cím alatt szereplő intézmények költségei fedezésére, illetve a legfőbb kulturális értékeinket jelentő közgyűjtemények gyarapítására - vásárlásra, konzerválásra s a többi -, továbbá az ezen intézményeknél dolgozók tudományos munkájának nagyobb anyagi megbecsülésére csoportosítson át a tárca legalább 340 millió forintot a közgyűjtemények számára. Ez filléres tétel az állami költségvetésben.
Azt is megmondjuk, hogyan képzeljük el az átcsoportosítást. A 3. cím alól legalább 100 milliót, az 5. cím alól legalább 50 milliót, a 6. cím alól legalább 100 milliót, a 10-12. 1.2. alcím alól legalább 100 milliót nyugodtan átcsoportosíthat a tárca. Így a közgyűjteményeknél a növekedés elérheti a 940 milliót, de elérhetné akár az 1000 milliót is, ami sokkal indokoltabb lenne, és kiegyensúlyozottabb elosztást mutatna, mint a jelenlegi.
Sajnálatos módon azt kell észrevételeznünk, hogy a jelenlegi költségvetési tervezetben a kulturális szférában nem érvényesülnek nemzeti érdekek, nincs a tárcának nemzeti kulturális stratégiája - valahol elvesztette útközben. Ellenben létezik valamiféle olyan stratégia, ami a globalizációs törekvéseket elvtelenül kiszolgálja - noha nem ezt ígérte, sőt ez ellen kívánt korábban fellépni -, s ennek rendeli alá a kultúrára fordítható közpénzek szétosztását. A MIÉP ezt alapvetően helyteleníti, és elvárja, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma gondolja át egész stratégiáját, és az elkövetkező két évben hajtsa végre a kultúrában is azt, amit választási propagandájában ígért: az esélyegyenlőség megteremtését.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a MIÉP soraiban.)
