BALCZÓ ZOLTÁN
BALCZÓ ZOLTÁN
BALCZÓ ZOLTÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! A beterjesztett törvényjavaslatban a lehető legkonkrétabb kérdésekről, ügyekről van szó, a mellékleteket is figyelembe véve: gázközművagyonról, folyóméterekről, műszaki paraméterekről, közgazdasági számításról, pénzről, államkötvényről és végső számokról a kompenzálás tekintetében.
Mégis, ebben a törvényben és e törvény mögött egy elvi kérdés is meghúzódik, nevezetesen az, milyen az állam viszonya az állampolgárok közösségéhez, milyen az állam viszonya az önkormányzatokhoz. Nyilvánvalóan az önkormányzatok élnek a gyanúperrel, hogy esetleg ebben a kérdésben is az állam nem a közjó szolgálatában lép fel, hanem kijátssza őket. Nem véletlenül hangzott el itt utalás a Tocsik-Szokai-ügyre, hiszen pontosan a belterületi földek tekintetében tartunk ott még mindig, hogy a büntetőeljárás be sem fejeződött, egy tisztázatlan ügy, amelynek azonban a politikai következménye és eredményei világosak voltak. Ez az az ok, amiért kétségei vannak az önkormányzatoknak, hogy vajon az igazságosság teljesül-e.
A jelenlegi törvényjavaslat jelzi, hogy régi adósságot kíván, szándékai szerint, véglegesen rendezni. A kétfajta jogi alap tartalmilag alapvetően eltér, ami jogi alapon a gázközművagyon utáni rendezés jár.
Az 1990-es önkormányzati törvény elsődleges céljaként a megalakuló önkormányzatoknak vagyont akart juttatni a működéséhez, és nyilván úgy fogta fel, hogy az előzőleg állami forrásokból létrehozott közművek megfelelő arányában juttasson belőle az önkormányzatoknak vagyont.
Teljesen eltér a 1993-as LXXXII. törvényjavaslatnak a jogalapja, hiszen itt tételesen arról van szó, hogy a lakosság, az önkormányzatok a saját maguk forrásaiból építették ezeket a közműveket, és nyilvánvalóan, ha ezek állami tulajdonba kerültek, majd - és itt jön az alapvető probléma - 1995-ben sor került a privatizációra, a külföldi tulajdonba adásba, akkor ez után őket kompenzálni kell.
Itt égett az államot képviselő kormány körmére a rendezés a privatizáció előtt, és ezért kellett egy gyors és elsietett megoldás, ez a bizonyos 40 százalékos, számításokkal megalapozatlan arányú rendezés, valamint a lakosságszám mint vetítési alap. Még ezek a kifizetések is elmaradtak, késedelmesek voltak, és nyilvánvalóan az Alkotmánybíróság nem is tehetett mást, mint a hozzá forduló önkormányzatok beadványára megsemmisítette ezt a '95-ös törvényt.
Fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon ez a jelenlegi rendezés valóban végleges-e, és valóban megfelel-e a jogbiztonság követelményének, ahogy azt a törvény alkotói jelzik. Először a jogbiztonság követelményével kapcsolatban hadd idézzek az Alkotmánybíróság határozatából, amely arra vonatkozik, hogy az egyedi igényektől az igények sztenderdizálásával együtt járó eltérések nem haladhatják meg a szükséges mértéket. Ez egy igen nehezen betartható szempont, hiszen vajon hogyan mérhetők az egyedi igények, vagy az egyedi igények reálisak-e, illetve az egyedi igényekkel szemben nem irreális-e az az összeg, amit megállapít a kormány. Az a felfogás és lehetőség, amit az Alkotmánybíróság meghagy, hogy az egyedi döntések helyett, és az egyedi döntések el nem fogadása esetén az egyedi bírósági perek helyett az állam egy törvényben határozza meg ennek a kompenzálásnak a módját, és e javaslatban az is kiderül, hogy a teljes számszerű mértékét.
Ha ezt a helyzetet fogadjuk el - hiszen most ez van előttünk -, akkor az Országgyűlés tulajdonképpen egy döntőbírói szerepet lát el, hiszen ha egyedi, későbbi jogorvoslatra nincs lehetőség, akkor most döntünk a két - nem szívesen mondom, hogy ellenérdekelt fél, mert remélem, hogy az állam nem ellenérdekelt félként akar működni, de mondjuk azt - fél között.
Megkérdezem, ha nekünk kell vállalnunk a döntőbíró szerepét, akkor miért csak az egyik oldal elképzelése, megfontolása és javaslata áll itt előttünk. Vajon honnan tudjuk azt ebben a döntőbírói szerepben, hogy az önkormányzatok közül kik azok, akik ezt tételesen elfogadják, kik azok, akik nem fogadják el, ha nem fogadják el, vajon milyen jogos érvek húzódnak amögött, hogy nem fogadják el, amit akkor a bíró szerepében eljáró Országgyűlés ebben az esetben elfogadna, vagy vannak irreális igények, amelyeket nem fogadna el? Tehát éppen a teljes számszerűsítés és a későbbi jogorvoslati hiány azt jelenti, hogy igen, bírói szerepkörben kell eljárni, de nem vagyunk tájékozottak e tekintetben.
A másik alapvető kérdés, hogy teljes körű lesz-e ez a kompenzálás és megoldás. Sokan említették már itt, hogy igen, itt a kritikus időszak 1993. augusztus 3-a, a LXXXII. számú törvény hatálybalépése és az 1995-ben bekövetkezett privatizáció közötti időszak. Ez 900 önkormányzatot érint, nagyságrendileg 13 milliárd forintban. Miért nem kívánja ez a törvényjavaslat ezeket az igényeket kompenzálni és rendezni?
Idézem a törvényjavaslat indoklását: "Ezt követően - tehát '93. augusztus 3-át követően - nem volt olyan rendelkezés, amely alapján az önkormányzatok kötelesek lettek volna az általuk finanszírozott közművek átadására, ilyen átadásra tehát kizárólag az önkormányzatok akaratelhatározása alapján kerülhetett sor. Emellett nem született olyan további törvény, rendelkezés sem, amely az 1993 után bármely megfontolásból átadott vagyon tekintetében vagyonjuttatást állapított volna meg az önkormányzatok számára."
Hadd mondjam a véleményemet a második mondatról. Azért, mert azóta nem született törvényi rendelkezés ebben a tekintetben... - hát nem most alkotunk meg egy törvényt az önkormányzati gázvagyon kompenzálásáról? Miért köt minket az a jelenlegi törvény megalkotásánál, ha igazságosnak és jogosnak érezzük ezeket az igényeket, hogy nem fogjuk őket kárpótolni, mert előttünk ilyen törvény nem született? A MIÉP számára ez a felfogás elfogadhatatlan.
A másik: nem voltak átadásra kötelezve az önkormányzatok. Tisztelt Képviselőtársaim! Azok az önkormányzatok, amelyek ekkor tisztában voltak azzal a '90-es önkormányzati törvény alapján, hogy még az után az állami vagyon után is jár számukra juttatás, amit '90 előtt tételesen nem ők hoztak létre, akkor vajon nem lettek volna tisztában azzal, hogy a lakossági és önkormányzati forrásból ebben az időszakban, '93 után létesített közműhöz nekik igenis tulajdoni joguk van?
Engedjék meg, hogy ne mást, mint az elemzésre és a számításokra megbízott konzorciumot idézzem, az ő anyagából a következőket: "A polgármesteri fórumokon elhangzottakból egyértelművé vált, a fenti időpont után is folytatódott a források átadása, egyes területeken sokkal nagyobb mértékben, mint korábban, sőt számos esetben még a gázszolgáltató társaság privatizációja után is. Az önkormányzatok felvetése, mely szerint az 1993 utáni, de a privatizációt megelőző gázvezetékvagyon-, illetve forrásátadásokra is ki kellene terjeszteni a kompenzációt, azon alapul, hogy bár az átadás nem volt kötelező, de kényszerhelyzetben voltak, ugyanis gázszolgáltató joga csak a gázszolgáltató társaságnak lehetett, így nem tehettek mást."
Tehát abba a kényszerhelyzetbe kerültek, hogy ha a vagyont nem adják át, akkor a gázszolgáltatás nem valósul meg. Jelzi a tanulmány készítője: "az ellentmondás feloldása nem feladatunk, ugyanakkor a megbízónk figyelmét szerettük volna felhívni e kérdésre". Tehát a kormányzat által megbízott javaslattevő is elkerülhetetlennek tekintette, hogy erre az ellentmondásra felhívja a figyelmet. Nyilvánvalóan itt egy alapvető igazságtalanságról van szó. A tervezet ebben a tekintetben az igazság elemi normáinak sem tesz eleget.
(17.30)
Hiszen a '90 előtti időszakban létesített gázközmű, amelynek végül is a hasznát élvezte, ebből adott arányban részesül és tulajdont kap, ezzel szemben azok a lakosok és azok az önkormányzatok, amelyek kimondottan a saját forrásaikat használták fel, és végül kényszerültek állami tulajdonba adni, az állam pedig a megkérdezésük nélkül az ő tulajdonukat eladta... - nos, rájuk ez nem terjed ki?
Nézzük meg azt, hogy jogilag vajon helytálló-e ennek az időszaknak a kivétele a kompenzációból. Nos, tisztelt képviselőtársaim, két önkormányzat ügyében a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a Pest Megyei Bíróság felperesi keresetet elutasító ítéletét. A jogcím az volt, hogy az önkormányzatok és a gázszolgáltató társaságok közötti szerződés - amely szerint az elkészült közmű tulajdonjogát teljes egészében a szolgáltató szerzi meg - ezen elv alapján semmisnek minősül. Az államháztartási törvény szerint ugyanis az önkormányzat - amely az államháztartási alrendszer része - nem mondhat le a tulajdonáról, azaz a maga pénzügyi keretét ingyenesen, ellentételezés nélkül nem adhatja át. Mindebből számomra az következik, hogy azok az önkormányzatok, amelyek meg sem jelennek ebben a törvényben, nyilvánvalóan nem fogadják el ezt a méltánytalanságot, és a további jogviták nem lesznek elkerülhetők.
Ezért a MIÉP ezt a törvényjavaslatot csak abban az esetben tudja elfogadni - figyelembe veszi azt, hogy azok az önkormányzatok, amelyek pozitív módon érintettek ebben a törvényjavaslatban, és a juttatást elfogadják, minél hamarabb megkapják -, csak úgy tudjuk elfogadni, ha ebben a törvényben kerül sor arra a garanciális kötelezettségvállalásra, hogy ezen önkormányzatok igényét törvényileg fogja szabályozni az Országgyűlés, méghozzá a javaslatunk szerint a következő tavaszi ülésszak végéig, 2001. június 30-ig megalkotja azt a törvényt, amely a jogos igényeiket kielégíti.
Engedjék meg a tisztelt képviselőtársak, hogy ha egy általános véleménnyel kezdtem a hozzászólásomat, akkor hadd fejezzem be szintén egy általános megállapítással. Ha megnézzük a kormányzat által beterjesztett jogalkotási programot, a mostani ülésszakra csak a tulajdon tekintetében a következőket találjuk: a szóban forgó jelenlegi gázközművagyon kérdése, a szövetkezeti üzletrész kérdése, a nemzeti földalap kérdése. Fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy vajon igaz-e az az állítása a kormány felelős tisztségviselőinek, hogy a rendszerváltás lezárult 2000-ben. Eltelt tíz év. Természetesen a rendszerváltáshoz hozzátartoznak alapvető szervezeti formák, a parlamentarizmus, a piacgazdaság szervezeteinek a kiépülése. De ha a leglényegesebb dolgok tekintetében - mint például a tulajdon - ennyi rendezetlenség van, akkor nyilvánvalóan ezt a rendszerváltást nem tekinthetjük lezártnak. Ebben a konkrét javaslatban is azt látjuk, hogy egy elvarratlan szál marad, és megint félmegoldás születik.
A MIÉP azt szeretné, hogy a jóvátehetetlen hibák mellett legalább azok a kérdések, amelyek ma, tíz évvel a rendszerváltás után még valamilyen szinten orvosolhatók, ez teljes egészében történjen meg, ne legyenek újabb félmegoldások.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a MIÉP soraiból.)
