ROZGONYI ERNŐ
ROZGONYI ERNŐ
ROZGONYI ERNŐ, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az 1999. évi költségvetés végrehajtásáról szóló beszámolás, az ahhoz kapcsolódó törvényjavaslatok s az általános és részletes indoklás lényegében nem nagyon különbözik a korábbi évek hasonló anyagaiban foglaltaktól.
Persze számok változnak, egyes tendenciák erősödnek, mások gyengébbek, mérséklődnek; hol ezzel, hol azzal játszik a mindenkori kormányzat. A törvényesség határait súroló trükköket is hol itt, hol ott lehet felfedezni. Persze ezeket mi is észrevesszük.
A kapcsolódó ÁSZ-jelentés is a megszokott színvonalat reprezentálja, hiszen az évente ismétlődő hiányosságok egyre inkább rutinszerűvé teszik ezt az ellenőrzést. És erre fel kell hívnom a figyelmet, mert hiba lenne, ha az ÁSZ anyagai ellaposodnának. Ellenkezőleg: véleményünk szerint az ÁSZ tevékenységét minden tekintetben erősíteni szükséges. Ez még akkor is igaz, ha lényegét tekintve - mint azt már említettem - nincsenek a változásnak, a változtatásnak markáns nyomai.
Úgy gondolom, ezekről a kérdésekről az előttem szólók és majd az utánam szólók is beszéltek, beszélnek. Mindez azonban csak a felszín; a felszín pedig olyan, mint a statisztikai átlag: jól képes eltakarni a valóságot, kiválóan alkalmas arra is, hogy elterelje a figyelmet a valódi problémákról, gátolja azok felismerését. Még arra is alkalmas egy ilyen beszámoló, hogy az ügyes indokolás a riasztó számokat, tényeket és tendenciákat elbagatellizálja, netán a tényekkel szemben annak ellenkezőjét akár bizonyítsa is.
Példaként említem itt mindjárt - de tényleg csak példaképpen - az adósság kérdését. A külső és belső adósságot úgy együtt, ahogy van, ami úgy csökken állandóan évek óta, hogy valójában folyamatosan nő, miközben az előterjesztők nagy műgonddal tesznek meg mindent annak érdekében, hogy a valóságot, a tényeket lehetőleg senki ne ismerhesse meg. Beszélhetnék arról a nagy léggömbről is, hogy mindent a GDP százalékában mutatnak be, mintha a GDP alakulása és a magyar gazdaság állapota között valami szoros összefüggés lenne. Persze van, de egészen más, mint amit el akarnak hitetni velünk.
Sokszor és egyértelműen tettem ezt már szóvá, és a pénzügyi kormányzat érdekes módon ezekre nem kívánt sohasem reagálni. Én ezt megértem. Kellemetlen. Aztán itt van az infláció kérdése. Erről is már sokszor beszéltem. Állításaimra, felvetéseimre soha választ nem kaptan. Ezt is megértem. Ez is kellemetlen. Vagy itt van a fizetési mérleg alakulása, vagy fogalmazzunk egészen egyszerűen és alpárian, annak a kérdése, hogy mit visznek ki ebből az országból az itt előállított profitból, s hogy itt egyensúlyt tartani csak abból lehet, amit behoznak tőkét, egyre többet, egyre többet. Meddig? És hogy ezért kellene most már az egészségügyet, az oktatást és a magyar földet prédának odadobni, és még sok egyebet, többek között népünk kétharmadát szolgának, cselédnek.
Bizony könnyebb a felszínről fecsegni, és számháborúsdit játszani. Könnyebb azon mélázni, és huszonötször vagy ötvenszer megkérdezni, hogy mibe került a tűzijáték, mintha ez lenne ennek az országnak a legnagyobb problémája. De egyfelől biztosíthatok mindenkit, kérem szépen: kevesebbe került, mint a privatizáció, kevesebbe került mint a bankkonszolidáció, és még tudnék néhány példát sorolni.
Hadd tegyek mindjárt hozzá valamit! Úgy tűnik, hogy az az érdeke mindenkinek - még az ellenérdekű feleknek is -, hogy a felszínről folyjon a vita, a felszínről folyjon a csevely. Ez - mint mondtam - mindenkinek tetszik. Lehet dörögni, számháborúzni, és lehet látványosan védekezni is, sőt, ellentámadásba lehet menni. Elvégre a parlamenti demokrácia játékszabályaira ügyelni kell! És ebben aztán, ebben van demokrácia bőven! A felszínen.
Mi van a felszín alatt? És mi van a mélyben, abban a közegben, ami ezt az egész felszínt mozgatja? Egy teljes egészében rossz, öngyilkos gazdaságpolitikai koncepció, és annak minden áron való kiszolgálása. Ehhez makacsul ragaszkodnak kormányaink. Ennek kezdeti elfogadása is nehezen érthető, noha az arctalan tőke urai minden oldalról ebbe az irányba lökdöstek, és minden külső-belső erőt felhasználtak ennek érdekében. Ez kétségtelen, hiszen a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a gazdasági és politikai nagyhatalmak és azok különböző nemzetközi csoportosulásai minden eszközt bemutattak, bevetettek azért, hogy reánk kényszerítsék a saját elképzeléseiknek megfelelő gazdaságpolitikát.
A különböző csapdákat is mesteri módon elhelyezték, például az adósságcsapdát. Elvégre a pórázt röviden kell tartani! Ami igazán érhetetlen, az az, hogy egyik kormány jön, a másik megy, és mindegyik úgy tesz, mintha nem ismerné fel, hogy egy végzetes tévúton jár. Pedig ezt a tévutat tükrözik évről évre - többek között - a költségvetési és adóanyagaink. Nem csak a számok - nehogy valami félreértés legyen -, elsősorban az egésznek a szellemisége és az ideológiája.
Nő a GDP. Óriási! Igazán örvendetes! Hurrá! Jobban nő, mint az európai átlag. Nagyszerű! Csak hát, uraim, akinek tegnap egy diója volt, és ma kettő, megduplázta a teljesítményét. De ezt csak úgy mellesleg jegyzem meg, mert ugye a GDP és a magyar gazdaság között szinte fordított kapcsolat van valójában. Minél jobban nő a GDP, annál inkább sorvad a magyar gazdaság; szinte egyenletszerűen kimutatható. A GDP növekménye nem a magyar teljesítmény eredménye. Növekedése az öncélú külföldi tőke eredménye, és ezt az eredményt ki viszik hazánkból. Vagy ha egy részét befektetik, csak azért teszik, hogy a következő években még többet kivihessenek ebből az országból.
(A jegyzői széket Németh Zsolt helyett dr. Vidoven Árpád foglalja el.)
Nő a GDP, négy és fél százalékkal nőtt '99-ben, igen. De közben a mezőgazdaságban megtermelt hozzáadott érték 1,3 százalékkal tovább csökkent, a szállítási ágazat árutonna-kilométerben mért teljesítménye 3 százalékkal alacsonyabb az előző évinél, és a magyar gazdaság úgy összességében, egészében a '80-as évek teljesítményéhez képest 40-50 százalékos, és ezen a szinten vegetál.
Kinek a gazdasága nő, tessék már mondani!
(13.00)
Tessék már egyszer bemutatni a magyar gazdaság teljesítményének százalékában azokat az adatokat, amelyek alakulását oly nagy optimizmust sugárzóan tárják elénk! Vagy ezt nem merik? Aztán tessék a GDP-t vagy a magyar saját teljesítményt, mondjuk, egy főre vetítve bemutatni, aztán ezt hasonlítgassák Európához! Vagy tessék bemutatni, hogy egy magyar állampolgárra vetítve hogy is alakul az adósság és annak terhe!
Büszkén mondják: nő a foglalkoztatottság, csökken a munkanélküliség. Igen, de olyan számbavételi rendszert alkalmaznak a munkanélküliség figyelésére, ami nevetséges és hazug. Tudom, minden fejlett országban így mérnek - mondják önök -, Európában is, ugye? Ez nem mentség. Tessék a valódi adatokat is nyilvánosságra hozni, no meg a belső gondokat is! Például csak azt, hogy aki 45-50 évesen elveszti a munkáját, legyen akár több diplomája és nyelvismerete, nem tud elhelyezkedni ebben az országban.
Finnyás, liberális hölgyek, urak, ez a diszkrimináció nem zavar senkit?! Tudják, milyen az, amikor ezek az emberek először, hogy egyáltalán megéljenek, eladják a dolgaikat, aztán elcserélik a lakásukat egyre kisebbre, egyre kisebb odúra, aztán valami nevetséges nyugdíjat talán valamikor megállapítanak nekik. Elképesztő pazarlás ez, kérem, a legnagyobb kinccsel, és erre nincs mentség.
Szélsőséges a MIÉP - mondják. Kérem, a Magyar Igazság és Élet Pártja sohasem mondta, hogy nem kell beengedni a külföldi tőkét, sohasem mondta, hogy nincs szükség külföldi befektetőkre, de nem az egész magyar gazdaság tönkreverése árán, hanem olyan arányban, amilyen arányban a magyar gazdaság is képes előrelépni. Az arányosságot kérjük számon és azt a hihetetlen kárt, a nemzeti vagyon kiárusítását, minden magyar érdek és kezdeményezés megfojtását, amit egymást váltogató kormányaink oly ragyogó egyetértésben követtek el. Ki akkor itt a szélsőséges?
(A jegyzői székben dr. Juhászné Lévai Katalint Mádai Péter váltja fel.)
Nem véletlen az, hogy a külföldi tőke hasznosulása nálunk messze a legrosszabb a többi európai országhoz vagy akár a volt népi demokráciákhoz viszonyítva is. Nálunk a külföldi tőke nem serkentette, hanem tönkretette a belső magyar gazdaságot. Nem felhúzó, nem húzó erőt jelentő erő volt, hanem kiszorította a magyar gazdaságot, és lehetetlenné tette és teszi fejlődését. Akkor ki itt a szélsőséges, tessék már mondani?!
Ennek a velejéig rossz gazdaságpolitikának a kinövéseihez tartozik az infláció kérdése is. Egy országban, ahol évtizede restriktív gazdaság és restriktív pénzpolitika folyik, ott nem lehet belső monetáris oka az inflációnak, ezt tessék végre egyszer már megérteni! A Magyar Nemzeti Bank és érinthetetlen gazdája, főnöke pedig monetáris eszközökkel harcol, küzd keményen egy olyan jelenség ellen, ami nem monetáris jelenség.
Igen, kérem, lúdtalp ellen hashajtás - ez igen! Ez a terápia, és erre még büszkék is vagyunk, egy kis csúszóleértékeléssel együtt. Holott csak és kizárólag idegen érdekek szolgálatáról van szó - és van szó -, egy rossz gazdaságpolitika részeként. Mikor veszik végre tudomásul, hogy még soha egyetlenegy ország gondját nem oldotta meg a külföldi tőke önmagában? Ami ebben az országban tízegynéhány éve történik, az a legszemérmetlenebb gyarmatosítás, annak minden nyomorúságával és következményével együtt.
Valamit önök ebből, úgy tűnik, tisztelt kormányzat, felismertek, hiszen eredetileg programjukba tartozott egy teljes körű makroökonómiai reform, meg talán ebből a felismerésből született a Széchenyi-terv is. Csakhogy ahogyan megfagyott az egész adórendszerünk, ahogyan semmivé vált az államháztartás szemléleti és lényegi változása, olyan szánalmasan erőtlen és egyoldalú tulajdonképpen a Széchenyi-terv is. És ezt a változatlan makroökonómiai rendszert, a változatlan monetarista ködösítést, a tőkekivitellel versenyt futó tőkebehozatal mókuskerekét önök továbbra is a felzárkózást biztosító gazdaságpolitikának tekintik, és további két évre is ezt óhajtják konzerválni. Persze jobb, hogy van Széchenyi-terv, mintha nem volna, de ahhoz kevés, kérem, hogy változatlan gazdaságpolitika mellett érdemben bármit is befolyásoljon. Öncsalás, lelkiismeret-nyugtatás.
A Magyar Igazság és Élet Pártja azt várta ettől a kormánytól, hogy a felismeréstől a cselekvésig képes a káros, öngyilkos folyamatokat lefékezni, megállítani, és képes elindítani egy olyan nemzeti gazdaságpolitikát, amely valóban a magyar nép érdekeit szolgálja.
Tisztelt Kormány! Ezzel a kétéves további befagyasztással és eddigi tevékenységükkel bizony ebben a munkában, úgy tűnik, megbuktak, és nem biztos, hogy lesz módjuk pótvizsgázni. Minden változatlan, de van Széchenyi-terv. Nem, ez így nem működik, kérem!
(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Van még egy izgalmas kérdés: ezzel a magyar gazdasággal, ami van, ami valóban magyar, mi lesz, ha összeomlik az a pénzügyi világrend, amelynek mi csak szenvedő alanyai voltunk eddig is és vagyunk? Hogy élheti túl nemzetünk, kifosztva, minden saját erőforrás és gazdasági potenciál nélkül, tessék már megmondani?! Hogyan tehették, hogyan tehetik ezt az egymást követő kormányok, a szabadon választott kormányok? Hát politikai felelősség nincs, úgy tűnik, csak retorikai szinten? És lelkiismeret? És mégis, ugye milyen érdekes: összességében ma is és további két évig, tisztelt kormány, minden terhet ez a kifosztott magyar nép visel. Arra jó!
Ha ezek után van kedvük hozzá, jó számháborúsdit kívánok. Elégedetten dőlhetnek hátra, egy újabb ügy kipipálva. Szép ez a demokrácia, no meg az idegen, mi meg majd csak kipusztulunk, de ezt a szívességet nem tesszük meg senkinek.
Köszönöm türelmüket. (Taps a MIÉP soraiban.)
