CSURKA ISTVÁN
CSURKA ISTVÁN
CSURKA ISTVÁN (MIÉP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Folynak a viták a külhoni magyarok jogállását meghatározó törvényről, közben azonban az az alapkérdés nincs tisztázva, hogy valójában miért is van szükség erre a szabályozásra. A feltételezés kezdetben az volt, hogy Magyarország közeljövőbeni uniós csatlakozása a schengeni határőrizet szigorát kényszeríti Magyarországra, és ez, tekintettel arra, hogy hazánk körbe-körbe önmagával határos, elviselhetetlen sérelmeket okoz a határon átnyúló magyar családoknak, az Európából önhibájukon kívül kimaradni kényszerülő magyaroknak.
Ez a kiindulás most megszűnni látszik. Magyarország valószínűleg 2005-ben sem kap csatlakozási lehetőséget, bezárult előttünk egy kapu; ugyanakkor ki is nyithatunk magunk előtt egy másikat, megalkothatunk egy tisztán magyar érdekű, magunknak szóló Kárpát-medencei megmaradási törvényt. Ehhez azonban számba kell venni, hogy mi vesz körül bennünket.
Csatlakozásunkat Európa belső viszályai, nehézségei és az egyre erőszakosabb amerikai liberalizmusdömping miatt húzza el. Nyugat-Európa vergődik. Közép- és Kelet-Európában viszont múltba tolódások következnek. Ugyanígy a Balkánon is. A koszovói háború következtében Európa hasa alatt egy új amerikai támaszpont létesült, amelyhez a nemzeti törekvések vannak kipányvázva. Oroszország egy rövidke és a csecsenirtással kierőszakolt félelmetes stabilizáció után újra az összeomlás szélén táncol. Bizonyos kezek Németországra is a belső bizonytalanság rémét kezdik rányomni; ehhez volt előjáték a csúfosan megbukott Ausztria-ellenes kampány, Milosevics megerősödése, Iliescu és Meciar várható kormányra kerülése, a sovén kommunizmus feltámadása. Ezt eredményezte az allbrighti külpolitika, amely a hagyományőrző nemzeti törekvésekben látta ellenségét. Az európai egyesülés folyamata leállt, mert leállították.
Most új korszak kezdődött. Mit tegyünk, hogy megmaradjunk? Ez a kérdés! Nemcsak a státusztörvényt kell úgy megalkotni, hogy mindezt szem előtt tartjuk, hanem a globalizmus jelenségeihez, a földkérdéshez, a népesedéspolitikához, a külföldi részvénytársaságok adómentességéhez és a saját globalista álelitünkhöz, plazaépítőinkhez is úgy kell viszonyulnunk, hogy mindezt figyelembe vesszük. Teljes a nyugati közöny, a részvétlenség a mi sajátos magyar problémáink iránt. Keletről és Délről pedig erőszak, fenyegetés, kiszorítási szándék. Fel kell tennünk a kérdést magunknak: meg tudjuk-e védeni a magyarságot élőhelyén, ha lemondunk az önrendelkezésről, le még a kulturális autonómiáról is, ha látszatbékességet erőltetünk olyanokkal, akik nyíltan és burkoltan a beolvasztásunkat tartják megoldásnak? Mi az előbbvaló? Európa alázatos kiszolgálása, saját védelmi erőnk végzetes leépítése, vagy a védekezés az utolsó leheletig és az önérdekű belső rend, az építkezés?
Önvédelmünket nem bízhatjuk a problémáink iránt közönyös szövetségesre, s nem lehetünk kádári módra elnézőek a velünk ellenséges szomszédokkal. A magunk útját járva, magyar érdekű, magyarmentő, magyarbefogadó státusztörvényt fogadjunk el, amely attól teszi függővé a nem magyar szomszédok hazánkba való bejutását és rajtunk keresztül Európa felé áramlását, hogy adnak-e autonómiát, sőt önrendelkezést nemzettársainknak, s adott esetben hajlandóak-e békés, népszavazás útján történő határkorrekciókra.
Önfeladó politikát folytatni most már nem lehet; csak azok a nemzetek maradnak fenn, amelyek különös gondot fordítanak önvédelmükre. Köszönöm. (Taps a MIÉP padsoraiból.)
