IVÁNYI GÁBOR
IVÁNYI GÁBOR
IVÁNYI GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tizenegy évszázaddal ezelőtt egy jól azonosítható népcsoport - az akkori Európa bosszúságára és félelmét kiváltva - elindult Ázsiából, és nem azért, mert természetük szerint kalandozást kedvelő emberek voltak, akik jobban szerették a kiszámíthatatlan bujdosás bizonytalan kenyerét, a rókák és égi madarak sorsát az otthon körülfalazott biztonságánál és tűzhelyénél. Felmérték, hogy akikkel addig együtt éltek, erősebbek náluk, velük szemben nem tudják érvényesíteni jogos és alapvető érdekeiket; ha maradnak, gyermekeik jövője nem biztosított; hogy sátraikat felgyújtják és barmaikat agyonütik, szétkergetik; hogy legfeljebb szolgaként lehet kétes értékű nyugalmuk. Meg akarták őrizni méltóságukat, bele akartak szólni sorsuk alakulásába - elindultak nyugat felé. Magyaroknak mondták magukat.
Ezt a történelmi tényt ebben az évben az ország szakadatlanul ünnepli. Az országalapító király jobb keze a Parlamentbe "látogat"; a zámolyi romák - és nem csak zámolyi romák -, roma honfitársaink pedig arra kényszerülnek, hogy elhagyják a hazát (Zaj, moraj a Fidesz soraiban. - Rozgonyi Ernő: Mi az összefüggés?!), amelynek ők éppúgy fiai, mint itt közöttünk bárki vagy bármelyik magyarországi nemzetalkotó népcsoport a legnagyobbtól a legkisebbig.
A kalandozások ideje lejárt, senki nem akar idegen ajkúként, menekültként más országban élni. Roma polgártársainkat sem a kalandvágy, hanem a kétségbeesés űzte - mert mit tehet az, aki olyan nemzetiséghez tartozik, ahol a munkaképes korúak körébe tartozók kétharmada munkanélküli? Ne tessék olyanokat mondani, hogy nem akarnak ezek az emberek dolgozni; hogy jobban akarnak élni a munkanélküli segélyből, mint a tisztességes jövedelemből!
Mit tegyenek azok a nemzetiséghez tartozók, ahol az iskolás korú gyermekeket - van ilyen megye - 90 százalék felett kisegítő iskolába utasítják, vagy akiket elkülönítenek az érettségi ballagáson, az étkezdékben vagy a tornatermekben; akikre egyedülálló módon lehetett az elmúlt években fegyveresen vadászni; akik tömegesen jutnak nyomorúságos lakhelyükön - és nem csak Zuglóban és a Király utcában - a kilakoltatás sorsára, és még csak szánalmat sem kaphatnak? De én nem is szánalmat kérek az ő számukra, hanem magyarként megrendülésemnek, országgyűlési képviselőként szégyenkezésemnek és megrendülésemnek akarok hangot adni amiatt, hogy a kanadai kormány, amely nyilvánvalóan nem érdekelt magyarországi vagy kelet-európai roma és más menekültek befogadásában, mégis úgy találta az elmúlt két évben, hogy legalább kétszázötven magyarországi roma család esetében - és a vizsgálat még nem zárult le - jogos alapja van a menekülti státusz iránti kérelemnek. Hogy Magyarországról, miközben megalakulásának 1001. évét ünnepli, bárkinek menekülnie kelljen, ez szégyen, képviselőtársaim, és közös szégyenünk!
A rendszerváltás utáni kormányok egyaránt bűnösök ebben, és mindazok, akik nem tettek ez ellen semmit, hallgattak vagy felelőtlen, badar és gonosz szavaikkal, tetteikkel élő láncot vontak az elé, hogy a romák, akik a könyvnyomtatás előtti idők óta várnak arra, hogy ennek a nemzetnek valóban letelepedett és méltó tagjai legyenek, akik az elmúlt harminc évben a rosszul fizetett nagy állami beruházásokban elhasználódtak és elsőként lettek munkanélküliek, végre ennek a hazának befogadott és normális tagjai lehessenek.
Képviselőtársaim! Szégyen, nem szégyen: antidiszkriminációs törvényt kell hozni, a kisegítő iskola helyett valóságos támogatást ahhoz, hogy normálisan tanulhassanak a roma gyermekek is, védett munkahelyeket kell adni, és nem csak a közmunka terén. Az utolsó pillanatokban vagyunk, hogy nehogy nemzeti tragédia legyen mindabból, ami ebben a kérdésben ebben az országban történik. Én arra számítok, hogy felelősen gondolkozó képviselőtársaim itt, a parlamentben tenni fognak annak érdekében valamit - éspedig hatékonyan, éspedig számon kérhető módon -, hogy ez a kérdés megváltozzék.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
