DR. CSÚCS LÁSZLÓ
DR. CSÚCS LÁSZLÓ
DR. CSÚCS LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Ha a kormány által T/2977. számon előterjesztett adócsomagot egy mondattal kellene jellemeznünk, akkor bátran állíthatjuk, hogy az egymást követő két évben szinten tartani javasolt adóprést ugyan sokféleképpen lehet értelmezni, ellenben azt a bélyeget nem süthetik ránk, hogy az része a kormány választási kampányának. (Derültség és taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.) Ezzel a meglehetősen beszűkült fiskális szempontot követő csomaggal félő, hogy romboljuk saját esélyünket, és javítjuk az ellenzék pozícióját, hacsak a most kezdődő vitákból az előterjesztő nem okul, leginkább azzal, hogy a jobbító szándékú módosításokat befogadja.
No de haladjunk sorjában a csomag felbontásában, nézzük meg, mi az, ami fogyasztható, és mi az, ami abból ehetetlen!
Az adórendszer tervezett változása keretében üdvözöljük a családok kiemelt támogatását, a kis- és középvállalkozások működési feltételeinek javítását. A tragikusan fogyó népesség ismeretében ugyancsak örömmel üdvözöljük azt a javaslatot, hogy a magzatokra is kiterjed - a fogantatást követő 91. naptól - a családi kedvezmény, azonos mértékben a megszületett gyermekekkel.
Ellenben üröm az örömben, ha arra gondolunk, hogy mennyi jobb sorsra érdemes, alacsony jövedelmű, szegénységben élő család nem vagy alig képes igénybe venni a törvény adta kedvezményt. (Szórványos taps az MSZP soraiban.) És ez utóbbi esetben még azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a legrászorultabbak körében számolunk a családi pótlék reálértékének a megőrzésével. Sajnos ezzel nem számolhatunk, hiszen az előterjesztő szándéka szerint a családi pótlék inflálódása töretlen folyamat. A családok boldogulását, az esélyegyenlőtlenség lehetséges tompítását stratégiai kérdésként kezelő kisgazda frakció értékrendje e tekintetben aligha egyeztethető össze a Fidesz amúgy racionális, azaz teljesítményorientált szabályozási törekvésével. Számunkra minden család szent, legyen az gazdag, avagy szegény. (Dr. Takács Imre tapsol.)
Jól hangzik az a kormányzati szándék, hogy az elkövetkezendő két évben az adórendszer kiszámíthatóságára és stabilitására helyeződik a hangsúly az egyszerűsítéssel együtt. Nem is lenne gond a kiszámíthatóság és a stabilitás nemes törekvésével, ha rögvest nem jutna eszünkbe, hogy két évvel ezelőtt még az adóterhek fokozatos csökkentésének és a rendszer átfogó egyszerűsítésének a reformkoncepciójáról szólt a történet. Akit mindez közelebbről érdekel, elolvashatja a kormányprogram 10. és 13. oldalán írtakat. Igaz, hogy az adóreform olyan intézményi reformok terhével avagy vállalt kötelmével is párosult volna, amely a központi költségvetési szervektől a már akkor válságos helyzetbe került egészségügyön és az ugyancsak nehéz sorsú önkormányzatokon keresztül a rendszer átfogó újraszabályozását tűzte zászlajára. Ezzel számolt a racionálisabb feladatvállalás és feladatmegosztás, azzal együtt - távlatosan - a jelenleginél költségkímélőbb és színvonalasabb feladatellátás érdekében.
Mindennek csupán a végeredménye lett volna az, hogy a kezdeti többletráfordítást követően fokozatosan csökken a költségvetés forrásszükséglete, azaz az adóterhek valóban fokozatosan csökkenhetnek. Ezzel szemben a közterhekből csupán a járulékterhek egy része csökken látványosan, ellenben az adókról ez nem mondható el. Elmozdulást legfeljebb az szja javasolt módosítása jelent, igen szerény, az érzékelhetőség küszöbét el nem érő mértékben azzal, hogy 20,8-ról 20,7 százalékra módosul az átlagos adóterhelés. Megjegyezzük, ennek súlyát is leginkább az értékeli fel, hogy az elmúlt két évben az szja-terhek töretlenül emelkedtek. Ez ügyben azért utalnom kell arra a múlt héten elhangzott pénzügyminiszteri nyilatkozatra, miszerint "folytatjuk az adóreformot". Az el nem kezdett reformot elég nehéz folytatni, ha csak a kétéves adó- és járulékcsomag előterjesztését nem tekintjük annak. Mi az adóreformon mást értünk.
Mindezek mérlegelésével vizsgáljuk meg, hogy a kiszámíthatóság jegyében - ami egyébként kötetnyi paragrafus megváltoztatását jelenti újólag - mit is akar stabilizálni a pénzügyi kormányzat. Kimondjuk: azt az adórendszert, amely évente alig követhető mélységben változik, és ezzel együtt szinten tartja azt az adóprést, amely meghatározó pontokon - mint például az áfa, a jövedéki adó, a fogyasztási adó, és még sorolhatnám tovább - még nemzetközi kitekintésben sem igen védhető. Az előterjesztő előszeretettel választ olyan viszonyítási alapot az adóterhek bemutatására, ami a fizetésre kötelezettek számára érdektelen, vagy az égadta világon semmit sem jelent. Megállapítja például azt, hogy "az államháztartás főbb adó- és adó jellegű bevételeinek GDP-hez viszonyított aránya az elmúlt években folyamatosan csökkent. Ez a tendencia érvényesül a 2001. évben is". Vagy például az államháztartás fő bevételeihez viszonyított arányát értékeli az egyes adónemeknek. Megjegyzem, újólag még ilyen megközelítésben is kilóg a sorból a jövedéki adó, az áfa, az szja s a többi.
Mi persze nem a viszonyszámítás megalapozottságát vitatjuk, csupán a változtatás prezentálásának ilyen tendenciózus módját. És tesszük ezt azért, mert a fizetésre kötelezett, nem utolsósorban az a magánszemély, aki egyúttal választópolgár is, jellemzően nem viszonyszámokban - és főként nem az előbbiekben említett viszonyszámokban - gondolkodva értékeli a rá nehezedő közterheket.
(10.10)
A jövedelemtulajdonosok jellemzően a makrogazdasági viszonyszámokat mellőzve, a saját jövedelmi helyzetük alapján ítélik meg azt, hogy bevételük mekkora részét vonja el a költségvetés, és mindezek után mennyi marad a zsebükben a napi megélhetés finanszírozására.
Tudjuk, adózni sosem volt és nem is lesz öröm. Azzal együtt a fizetésre kötelezettek kedvezőtlen véleményét adórendszerünkről nem ereszthetjük el a fülünk mellett. Ezt nem tehetjük meg, különösen abban a helyzetben, hogy a gazdaság látványosan növekszik, elviselve még azt is, hogy a közszféra racionalizálása nem történt meg, és ebben a ciklusban már nem is fog megtörténni. És azzal együtt, némi kalkulációs huncutsággal, a bevételek terven felül ömlenek a Kincstárba.
No és persze, a gazdaság növekedésével örvendetesen úgy bővül az egyébként még mindig alacsony, 56 százalékos foglalkoztatottság, hogy az a szociális kiadások költségvetési terhét, ha viszonylagosan is, de nyilván csökkenti. Megjegyzem, ez idő tájt a franciák - hasonlóan a németekhez - nem véletlenül célozták meg az utóbbi évtizedek legátfogóbb adócsökkentését. Ők azt mondják, idézem: "A reformterv a gazdaság jelenlegi látványos növekedésének lendületét kívánja megőrizni és kihasználni." És vajon mi a jelenlegi adóprés szinten tartásával mit akarunk megőrizni és kihasználni? Egy biztos: az adóterhek konzerválása - ráadásul immár két évre - nem szolgálja a gazdaság dinamikus növekedését, nem szolgálja az egyre veszélyesebb méreteket öltő inflációs nyomás csökkentését, ám segíti annak az állami, önkormányzati struktúrának a továbbélését, amely már régen megérett a gyökeres átalakításra.
És mindezek mellett kénytelenek vagyunk exponálni még egy elemi összefüggést, nevezetesen azt, hogy axiómaként kezelhetjük azt a tételt, miszerint az a jó adórendszer, amelyik a társadalmi közös kiadásokhoz szükséges, egyben elégséges forrásfedezetet biztosítja. Kérdés csupán az, hogy mennyi az a bizonyos szükséges és elégséges bevétel. Álláspontunk szerint helyesen ez csak akkor ítélhető meg, ha ismerjük az államháztartás működéséhez szükséges teljes forrásigényt; azaz ismernünk kellene az akárhány évre szóló költségvetési törvényjavaslatot. Úgy tárgyalni az adó- és járulékstruktúrát, hogy csak hallomásból vagy a sajtóból ismerjük a jövő év költségvetési tervezetét, annak prioritásait - például a Széchenyi-tervet - a konkrét kiadási tételek nélkül, úgy véljük, szakmai, egyben politikai hiba.
Legalább a jelenlegi parlamenti ciklus második felében végre el kellett volna jutnunk addig, hogy a tervezett bevételeket a várható és egyeztetett kiadások szüksége ismeretében tárgyaljuk. És ezt az álláspontunkat értelemszerűen fenntartjuk akkor is, ha tudjuk és egyben nagyra értékeljük, hogy a társadalombiztosítási járulékok ütemesen csökkennek, nem utolsósorban a 40 ezer forintos minimálbér tervezett bevezetése miatt.
Arra, hogy ez a két lépés - tehát a járulékcsökkentés és a minimálbér emelése - miként érinti az egyes ágazatokat vagy célzottan a versenyszférában a kis- és nagyvállalkozásokat, korrekt értékelést ad az előterjesztő, a meglehetősen ellenmondásos helyzet összefüggéseinek elemzésével.
Persze azt még nem tudjuk, hogy a minimálbérről mi az Országos Munkaügyi Tanács végső álláspontja. Mi csak azt tudjuk, hogy véleményünk mellőzésével mit akar a pénzügyi kormányzat 2002-ig bezárólag.
(Az elnöki széket dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Tisztelt Országgyűlés! A vezérszónoki időkorlát miatt az általános helyzetértékelésről most csupán ennyit kívántam elmondani. A továbbiakban néhány olyan elemi összefüggéssel és hozzá kapcsolódó módosítási javaslattal kívánunk foglalkozni, ami súlya miatt igényel vezérszónoki megjelenítést.
Közülük is kiemelkedő jelentőségű a 2001. évre tervezett jövedelemadó-tábla - változatlan kulcsok mellett: 20-30-40 százalék, közismert - úgynevezett sávhatárainak módosítása. Egyetértünk azzal, hogy a minimálbér javasolt elfogadásával - ha az valóban megtörténik - olyan mértékben emelkedjék a sávhatár 400 ezerről 480 ezer forintra, hogy a minimálbért a legalacsonyabb adókulcs terhelje.
Ugyanakkor többszörösen aggályos a 480 ezer és 1 millió 50 ezer forint közötti sávhatár, amelyik 30 százalékos adókulccsal terhelt. A jelenlegi 1 millió forintos sávhatár 5 százalékos megemelése még azt a frakciónk által sokat bírált előfeltevést tükrözi, hogy a múlt évben elfogadott hároméves költségvetési irányelvek tarthatók, azaz a jövő évi fogyasztói áremelkedés az 5 százalékot nem haladja meg. Ezen már rég túljutottunk, és szerencsére ma már nemcsak a kisgazda frakció tekinti túlhaladottnak az 5 százalékos inflációs prognózist, hanem a pénzügyminiszter is.
A javasolt 5-7 százalék közötti, ugyancsak vitatható jövő évi inflációs tervet azonban a szóban forgó kulcstáblázat középső jövedelemsávja a bizonyos 1 millió 50 ezres felső határral nem tükrözi. De nemcsak a várható magasabb inflációt nem tükrözi a sávhatár javasolt módosítása, hanem azt az általunk ugyancsak megfogalmazott igényt sem akceptálja, hogy legalább a jövő évi átlagkereset - ami várhatóan meghaladja a 90 ezer forintot - még részben se csússzon át a legmagasabb, azaz 40 százalékos adókulcs alá.
Az átlagkereset még részben sem lehet olyan mértékű jövedelem vagy annak tekinthető jövedelem, ami indokolná a legmagasabb adókulcs alkalmazását. Érvelésünket külön is alátámasztják az előterjesztő által is elismert egyes anomáliák. Így például megállapítja, hogy ha a bruttó kereset 9 százalékos növekedésével számolunk, akkor többek között nőhet az adóterhelés a 970 ezer és 1 millió 200 ezer közötti kereseteknél.
Ugyancsak tényként kezelhetjük azt, hogy jövőre az évi bruttó 2 millió 100 ezer, 2 millió 200 ezer forintnál többet kereső magánszemélyeknél csökkenne a nettó jövedelem annak következtében, hogy megszűnik az egészségbiztosítási járulék plafonja. És még a kiemelten támogatott gyermekes családoknál is növekedhet az adóterhelés az 1 millió és 1 millió 150 ezer forint közötti jövedelemmel rendelkező egygyermekes családoknál.
A kiragadott példák alátámasztják azt, hogy a 30 százalékos kulcshoz tartozó jövedelemsáv felső határát mindenképpen indokolt a javasolt 1 millió 50 ezer forintról legalább 1 millió 100 ezer forintig felemelni. Ez az adójóváírással együtt az elemi torzulásokat jórészt megszünteti, vagy legalább is minimálisra csökkenti. A sávhatár javasolt felemelésének költségvetési kihatása jövőre mintegy 8-9 milliárd forint, a várható feszültségek orvoslása - úgy véljük - ilyen összegű ráfordítást megér.
Ugyancsak az szja-t érintő kérdés az önálló orvosi tevékenységről szóló, sok vihart kavart törvény alapján rendezni tervezett, úgynevezett háziorvosi működtetési jog átruházásának adójogi kezelése. Minthogy ez a kérdés elválaszthatatlanul kapcsolódik a működtetési jog illetékéhez, ezért kivételesen célszerűnek mutatkozik a tervezett adó- és illetékjogi szabályok összevont értékelése.
Álláspontunk szerint meglehetősen aggályos az a javaslat, hogy a szóban forgó vagyoni értékű jog első szerzése, majd értékesítése lenne illeték- és adómentes. Aggályunkat persze nem a jelzett mentességi javaslatok miatt fogalmazzuk meg - azzal egyetértünk -, hanem az azt követő, tehát a további jogszerzés illeték- és adókötelezettsége okán. Túl azon, hogy az érintett jogszerzők körében az egyenlőtlen elbánás, pontosabban közteherviselés alkotmányossági aggályokat is ébreszt, annál azonban nagyobb gond is adódik, az, hogy a fizetendő adó és illeték mint a kötelezett oldalán költségtényező, inkább előbb, mint utóbb a szolgáltatást igénybe vevők bukszáját fogja apasztani. Azaz: a jogszerző azt igyekszik áthárítani, főleg ott, ahol szinte kötelezően működik a paraszolvencia rendszere.
Kinek jó ez? A háziorvosnak vagy az amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévő betegnek? Úgy gondolom, hogy a válasz egyértelmű, felesleges magyarázni. Ezért azt javasoljuk, hogy legalább azokon a pontokon mellőzzük a különböző sarcok kivetését - jelen esetben bevezetését -, ahol abból komoly bevétel nem keletkezik, jogos felháborodás annál inkább.
A vártnál kedvezőtlenebb inflációs folyamatok ismeretében messze egyetértünk azzal, hogy a korábban 2001-2002 tájékára kilátásba helyezett kamatadó, pontosabban a jelenlegi nulla kulcs pozitív kulcsra változtatása nem szerepel az előterjesztett javaslatok között.
(10.20)
Lassan már az tölt el bennünket sikerélménnyel, ami nem szerepel az előterjesztésben.
Figyelemmel a megtakarítási hajlandóság gyengülésére is, csak dicsérhető az ez ügyben korábban hangoztatott ígéretek be nem tartása, a visszafogott kormányzati magatartás. Ezzel együtt ismételten megerősítjük, hogy támogatjuk azt, hogy a tőkejövedelem és a munkajövedelem adóterhe közelítsen egymáshoz. Hogy ezt milyen ütemben és eszközök alkalmazásával lehet fokozatosan elérni, azt alapvetően a makrogazdasági folyamatok, benne az infláció alakulása determinálja. Mindezek mérlegelésével most úgy látjuk, hogy a sok vita ellenére is elfogadható az értékpapírok adásvétele során keletkező árfolyamnyereség nulla adókulcsának javasolt felülvizsgálata.
Ha tehát a tőkeszámlán elhelyezett értékpapírok árfolyamnyeresége után a 20 százalékos forrásadó egységesen érvényesül, álláspontunk szerint az előbbiekben részletezett tőke- és munkajövedelmekkel kapcsolatos rendező elvek fokozatos érvényre juttatásának egyik fontos állomása. Nem gondoljuk azt, hogy ez fenyegetné a tőzsdét, avagy tartósan visszafogná a befektetési kedvet. Azt sem gondoljuk, hogy egyszerre kellene valamennyi tőkejövedelem forrásadóztatását megoldani, annál jobb a fokozatosság.
A jövedéki adót érintő gondjainkból a szőlősgazdák tömegét érintő szőlő- és bortermelésre vonatkozó álláspontunkat a későbbiekben részletezi Kékkői Zoltán képviselőtársam. Az ez ügyben képviselt észrevételeink és javaslataink figyelmen kívül hagyásával elkövetett szabályozási hibák korrekcióját alapvető fontosságúnak tekintjük. Ellenben már most szóvá kell tennünk, hogy az adótörvényeket előkészítő tárgyalásokon ugyancsak süket fülekre találtak az üzemanyagok - 6 százalékos, majd további 4 százalékos - jövedéki adójának emelését célzó pénzügyminiszteri javaslatok kisgazda bírálata. Ezért immár a kormány adóemelői javaslatát kell a leghatározottabban elleneznünk. Nemcsak azért, mert hangos az ország az üzemanyagáraktól, hanem inkább azért, mert az előterjesztő által erőltetett adóemelés frontálisan ütközik a józan ésszel és a hidegen megfontolt közgazdasági számítással. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.) Tartósan 30 dollár körüli - és a mai árat nem is mondom már: feletti - hordónkénti világpiaci olajár mellett kilátásba helyezni azt, hogy az üzemanyagárak amúgy is túlhajtott adótartalmát nem csökkentjük, ellenkezőleg, év mint év, benne a választások évében is növeljük, elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan bevételi szempontból, hiszen már most érzékelhető a különböző adókkal túlfeszített ár keresletkorlátozó szerepe.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az adótétel úgymond valorizálása tovább löki az inflációt, ami már így is, tehát a javasolt emelés nélkül is egyre feszítőbb gond. Szembesülnünk kell azzal is, hogy az adóval gerjesztett ár jó szolgálatot tesz a feketepiac bővülésének. Mindez kiteljesedik azzal, hogy az üzemanyagárak 25 százalékos áfával megfejelve - ami európai mércével is kirívó - rezzenéstelenül megmaradnak. Ki érti ezt a javaslatot? Mi nem. (Közbeszólások az MSZP és az SZDSZ soraiból: Mi sem. - Kuncze Gábor: Államtitkár úr sem.) Éppen ezért nem is támogatjuk. Megjegyezzük: sajnáljuk, hogy a múlt évben csak kifogásoltuk az ez évre szóló 7 százalékos jövedékiadó-emelést, ám elmulasztottuk a módosító javaslat előterjesztését. Ez évben ezt a hibát nem követjük el. (Keller László: Majd meglátjuk.)
Ugyancsak szóvá kell tennünk, hogy az uniós csatlakozás jegyében vállaltuk a cigaretta tételes adójának fokozatos emelését, illetőleg annak a csatlakozás időpontjára történő szintre hozatalát. E vállalás jegyében az előterjesztő jövőre 15 százalékkal, azt követően 13 százalékkal javasolja emelni a cigaretta jövedéki adóját. A kisgazda frakció attól tart, hogy ez esetben is annak a veszélye fenyeget, hogy aki sokat markol, az keveset fog.
Hová a sietség az erőltetett ütemű adóemeléssel, ha az eddigi tapasztalatok és hivatalos vélemények szerint mi még mindig és folyamatosan öt évre vagyunk a csatlakozástól? Miért erőltetné az ilyen mértékű adóemelést, ha az köztudottan korlátozza a legális keresletet, erősíti a feketepiacot, nem beszélve az adóemelés inflációt növelő hatásáról? (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: Jól mondja.) Helyesebbnek tartanánk, ha a kormány visszatérne az eredeti szándékához, és megelégedne egy szerényebb mértékű adóemeléssel, a jövő évre 14 százalékkal, 2002-ben pedig 12 százalékkal.
Egyetértünk az otthonteremtésnek súlyozottan az új lakás első megvásárlását segítő illetékmentességével, ami egyébként egy régen bevált, majd - ki tudja, mi okból - megszüntetett szabály visszahozatalát jelenti. Ugyanakkor érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy az új lakás megszerzésének preferálása mellett, amit csak helyeselni tudunk, az újraelosztást, azaz a lakásmobilitást is érdemes lenne támogatni kedvezményes hitel mellett, az illetékterhek további csökkentésével.
Úgy véljük, nem tévedünk azzal az érvelésünkkel, hogy ma még jóval kevesebb az a fiatal vagy középkorú vásárló, aki tízmilliókat képes új lakás megszerzésére áldozni. Sokkal többen vannak azok, akik kinőtt vagy naggyá vált lakásuk cseréjével, vagy lakással még nem rendelkezvén, kisebb értékű használt lakás vásárlásával képesek - így sem kevés áldozatvállalással - megoldani a lakásproblémájukat.
A felvetésünk csupán egy kicsi, de nem jelentéktelen szelete a hatályos illetékek indokolt újragondolásához: azon belül is súlyozottan igényel újragondolást az egyszeri forgalmi adónak, egyúttal vagyonadónak tekinthető visszterhes vagyonszerzési illetékek rendszere, valamint az eljárási illetékek és a mellette - mondhatni - őskáosszá összeállt úgynevezett igazgatási szolgáltatási díjak egymás melletti léte és viszonya. Az illetékrendszer felülvizsgálata megérett. Jó szívvel támogatjuk a megújuló számviteli szabályokhoz igazított társasági adó módosításait, azzal együtt a kis- és középvállalkozások, valamint az egyéni vállalkozók működési feltételeinek javítását. Hosszan sorolhatnánk azokat az adókedvezményeket és szűkebb körben adminisztrációs egyszerűsítéseket, amelyek előremutatók még akkor is, ha a kisvállalkozásoknak megajánlott és a multinacionális cégek által élvezett kedvezmények között a távolság még mindig fényévnyi. A tízmilliós kedvezményt ez idő szerint még nem ismerjük a bejelentésen túl. (Derültség az MSZP soraiban.)
A javaslatok azonban mindenképpen az előterjesztő által is felismert és ma már ésszerűen nem tartható távolságot csökkentik a két szféra között. A most nem részletezett adónemekkel, valamint a társadalombiztosítással, a családok támogatásával és nem utolsósorban a magánnyugdíjpénztárral összefüggő változások mélyebb értékelésével a képviselőtársaim foglalkoznak az általános vita folytatásában.
Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy az újból meglehetősen terjedelmesre sikeredett törvénymódosítás számos pozitív javaslat mellett alapvetően egy módszerében és mértékében elavult adórendszert erősít meg, ráadásul két évre, mintegy megágyazva (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) a még formálódó és csupán hírből ismeretes kétszer egyéves költségvetésnek.
Éppen ezért a most tárgyalásra vett törvényjavaslat szakmai politikai súlyát mérlegelve, a kisgazda frakció még nem véglegezte álláspontját a tekintetben, hogy a két évre tervezett adó- és járulékintézkedéseket támogatja-e. Ami viszont biztosan állítható, az mindössze az (Az elnök ismét jelzi a felszólalási idő leteltét.), hogy ha esetleg támogatjuk a kétéves javaslatot, ezt csak abban az esetben tesszük meg, ha az alapvető fontosságú módosító javaslatainkat felkarolják a tisztelt koalíciós partnereink.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból. - Nagy taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
