LÁNYI ZSOLT
LÁNYI ZSOLT
LÁNYI ZSOLT (FKGP): Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Ezelőtt 60 évvel, 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere-palotában megszületett a második bécsi döntés, amely részben orvosolni kívánta azt az igazságtalan és megszégyenítő trianoni békedekrétumot, diktátumot, amellyel sújtották Magyarországot.
A bécsi döntés után, szeptember 5-én, a mai napon, talán ezekben a percekben, órákban lépték át a magyar katonák a trianoni Cluny-határt, és vonultak be Székelyföldre, a Partiumba, Máramarosba, és boldoggá tettek másfél millió magyar embert.
Előzményként szeretném elmondani, hogy az 1930-as évek elején a nagyhatalmak, és nemcsak Németország, Olaszország, hanem Anglia és Franciaország is foglalkozott a Trianon utáni helyzettel és annak igazságtalan voltával. Elsősorban azért, mert az elcsatolt területeken a magyarokat jogaiktól teljesen megfosztották, egyáltalán nem tartották be a trianoni békediktátumban rögzített emberi jogokkal kapcsolatos feladatokat, és ez elgondolkoztatta az európai nagyhatalmakat. Ez volt az első bécsi döntés, amely 1938-ban még angol és francia együttműködéssel történt meg, és csatolt vissza a Felvidéken körülbelül 12 ezer négyzetkilométernyi területet és 870 ezer, majdnem százszázalékos magyar lakost az anyaországhoz.
1940-ben 43 ezer négyzetkilométer területet kaptunk vissza 2,4 millió lakossal, amelynek többsége magyar volt, majd 1941-ben a Délvidékkel kapcsolatban Szerbiától 11,5 ezer négyzetkilométernyi, vagyis 11 ezer 500 négyzetkilométernyi területet kaptunk vissza, szintén többségi magyarokkal.
A bécsi döntést aki megérte és aki ebben élt már, az tudja, hogy boldoggá tettük az országot, az anyaország ünnepelt.
(8.50)
Virágszőnyegekkel várta az ünneplő közönség a bevonuló magyarokat, és legalább négy évig 2-3 millió ember boldog volt, nem beszélve az anyaországi magyarokról.
A felszólalásom lényege nem az, hogy én most a határrevízióról beszéljek, hanem arra hívnám fel a szíves figyelmét mind a parlamentnek, mind a közvéleménynek, hogy ha az emberi jogok biztosításában nem következik be az, ami elvárható, hogy minden magyar ember, minden magyar, akár a Felvidéken, akár Erdélyben, akár a Délvidéken egyenjogú állampolgár legyen, ha az emberi jogok nem kerülnek betartásra, akkor soha nem lesz béke, mindig probléma lesz. Ez az egyik, ami nagyon fontos.
A másik az a tanulság, hogy sosem szabad lemondani arról a reményről, hogy az igazságnak előbb-utóbb győzedelmeskednie kell.
Harmadszor pedig: sohasem szabad lemondani arról, hogy békés úton is lehet határokat rendezni, tárgyalásos alapon. Csak szeretném emlékeztetni önöket, hogy 1938-ban a kormányzó úr, az akkori államfőnk kint volt Németországban, ahol Németország felajánlotta, hogy Erdélyt foglaljuk vissza fegyverrel, és a német támogatásról biztosított. De az akkori okos magyar külpolitika ezt megtagadta: nem kíván fegyvert, nem kíván vért, nem kíván háborút, hanem békés úton, a nagyhatalmak egyeztetésével igazságos módon, békés eszközökkel kívánja elintézni azt, hogy az igazságtalan Trianont részben jóvá tudja tenni Európa, amelyet a magyarsággal szemben elkövetett.
Arra kérem a magyar kormányzatot, arra kérek mindenkit, hogy ilyen szellemben foglaljunk állást. Ez jusson eszünkbe, amikor a 60 éves évfordulóról megemlékezem. Sose felejtsük el, hogy a békediktátumok miatt - akár a trianoni, akár a párizsi békéről beszélek - elszakadt területen élő magyarjaink ugyanúgy a nemzet testéhez tartoznak, mint az anyaországiak, és sosem szabad figyelmen kívül hagyni az ő érdeküket. Ez minden magyar kormány szent kötelessége.
Nagyon szépen köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)
